Shargamor't, mongol sasok, és egy újabb Ulánbátori hétvége



Csalódottan távozó szarka, a Zaisan melletti madárfotózáson

Ha jól emlékszem, már írtam itt a mongol sasokról, amikből tényleg elég sok van, és igen kedvelt állatok a farkas mellett, hogy a medvékről és a rőtes szarvasünőről ne is beszéljünk, melyekből utóbbi például Dzsingisz egyik őse, a mongolok totemállata. A sas nevét viseli egy mongol tv csatorna, vadásznak vele, és az Ulánbátortól nem messze lévő Terelj Nemzeti Parkban is híresen sok van belőlük. Erről most nem írok többet, mivel jövő hétvégén oda készülünk, tehát ez a rész folyt. köv., mivel akkor fogok tudni róla rendesen mesélni.

Az ég a városon kívül tele van ezzel a madárral, számos varjú és szarka mellett, így a Bumbugur piacon beszerzett néhány állatalkatrésszel és nem kevés fotós cuccal felszerelkezve elindultam délre a már ismert Zaisan fele. Már rutinosan néztem a hetes és negyvenhármas buszt dél felé, de ha valakit érdekel az ulánbátori tömegközlekedés, akkor íme egy kis segítség: UB buszok. Az arany Buddha szobron és az emlékművön túl találtam egy jó nagy hegyet, arra másztam fel röpke egy óra alatt, és a madarak előtt még jól körbefotóztam a tetején lévő három obót, és a szmogot a város felett, mely jól megfigyelhetően kissé a szél irányának megfelelően eltolódva lógott az épületek felett. Hatalmas, barnásszürke felhő, a kék ég alatt. Na ezt szívom én nap, mint nap, bár egyenlőre még nem vészes a dolog. Alkalmas hely kerersése, áldozat bemutatás, és kényelmesen elhelyezkedés után fél órát kellett várnom, mire a második varjú végre nem repült tovább, hanem nagy kört leírva leszállt a húsra. Ezután már nagyon sok követte az első, korai madarat, de a három birkaszívből - vagy mi a fene volt az - kettőt fogtak és elvittek. Legközelebb fel fogom vágni, vagy minimum leszögelem... A harmadikra egy szarka csapott le, akinek volt annyi jóérzése, hogy ott kezdte el enni, nem pedig ellopta, de hamarosan ennek is vége szakadt, mivel a varjak voltak többen, és ők voltak az erősebbek is. Jó kép nem igazán született, és sast se láttam, de ez is érdekes volt, és tanulságos is egyben. Remélem hamar lesz időm visszatérni, és újra próbálkozni. Erre egyébként minden esély megvan, mert az idő szép, és a tanárok is kitartóan betegek, ezért a második óra megint elmaradt. Mellesleg itt az ázsiaiak közül sokan hordanak maszkot, ha betegek, én pedig nem győzöm vigyorogva közölni velük, hogy mennyire tetszik a mosolyuk. Ilyenkor tényleg elmosolyodnak a sebészmaszk alatt.

Shargamor't-nál figyelő takintet

Kicsit összefolynak a napok, de asszem pénteken volt, vagy talán csütörtökön, hogy éppen félig éhen halva nyomtam a fejembe a pár nappal korábbról felmelegített csirkelevest, mikor hívott Kriszta, hogy nem érek-e rá, mert éppen az egyetemre megy. Szóval legyűrtem a szárnyast, és megcéloztam az egyetemet, ahonnét nemsokára, némi buszos dugónézést követően kikötöttünk egy jurtanegyedben. Tipikus régi rész, ahol nincs víz, de jelképes összegért egy-egy benzinkútnak tűnő háznál lehet vizet venni, és van mosdó is, meg a vidékről már ismert meleg vizes zuhanyzó. Szóval lehet, hogy kevébé kényelmes a dolog, de meg lehet oldani mindent, és otthon is volt hasonló, nem is olyan régen. A jurták mellé egyébként sok ház épült fel, kék, piros, és zöld tetővel, a telkeket pedig deszka kerítés veszi körül. Állítólag a várost körülölelő (a városban már nem, de máshol bárhol le lehet táborozni, jurtázni, sátrazni. Hátizsákosok előre!) jurtanegyedek a piachoz hasonlóan nem túl biztonságosak, de engem még semmilyen rossz tapasztalat nem ért. A többiek mesélték, hogy néhányszor megpróbálták kihalászni a táskájuk tartalmát a piacon, de eddig még mindig sikertelenül. Vigyázni kell, és akkor nem lesz baj, szerintem ez sem rosszabb, mint egy pesti kínai piac. Este Katához mentünk át, majd péntek este megérkezett Anna és Viki is a koliba, akik a Góbi sivatagban voltak a héten.
Péntek este egyébként a szokásosnak megfelelően beindult a piálás, és az újabb hét túlélésének megünneplése, ahol teljesen józan én sem voltam, de rajtam kívül még jópár kolléga itta magát tökéletesen csillámpónivá.

Shargamor't, Ulánbátor: sztúpák

Szombaton délre sikerült kikecmeregnem az ágyból, és ismét örömmel konstatálni, hogy akármennyit is iszok, nem leszek tőle másnapos. Tíz perccel később, beállítottak Vikiék, hogy menjünk kajálni, és vásárolni. Ebből az lett, hogy elmentünk a koli melletti kis étterembe, aztán a szomszéd kolostorba, mert Kata hívott, hogy Ganbolddal mennek egy 100 Thousand Poets for Change  nevet viselő irodalmi felolvasásra, és gyorsan csatlakozzunk mi is, mert mindjárt vége van az egésznek.
Ganbold egyébként magyar irodalommal foglalkozik, és van is egy könyve, amiben magyar versek vannak mongolra fordítva. Ebből olvasott most fel mongolul, majd mi hárman magyarul.

Vasárnap szintén Katával és Krisztával voltunk, méghozzá a címben említett Shargamor't nevű helyen, a város északi peremén, ahol sok régi, és újabb nyaraló van, amik néha Dobogókőre emlékeztettek. Ide valami XO jelzésű sárga busz vitt ki, 500 tugrikos, filléres áron, a "7 boodal" (7 megálló) érintésével, ami elég jó tájékozódási, és fontosabb közlekedési csomópont is egyben. A japán katonai temetőt távolról megcsdálva érkeztünk meg a hangulatos kis völgybe, ahol az utolsó mongol uralkodó Bogd Khan, (akinek korábban a palotájából kialakított múzeumáról már írtam) feleségének voltak kedvenc sárga lovai. Innen a hely neve is. A hegyoldalon fehér sztúpák, fallal összekötött gyűrűjében (jellemzően ez van a kolostorok körül, 108 sztúpával) áll az épülő kolostor, és néhány sztúpa, két kőoroszlánnal megtámogatva. Mindez egy gyönyörű szép, és nem elhanyagolható módon lombhullató fenyőerdő közepén. A fák puha tűlevele arany színű a napsütésben, és a föld is hasonlóan pompázik alattuk, a falevelek pedig olyan sűrűn hullanak a szélben mint télen a nagy pelyhekben szakadó hó, csak itt nem kellett kabát sem.


Shargamor't, Ulánbátor: nyaralók

Este Katáékhoz mentünk át, ahol pörkölt volt a menü. Nem véletlen, hogy aki ide kijön, annak ő lesz a pótanyukája. Bő négy órán keresztül voltunk náluk, és idő közben Ganbold is befutott. A koliba végül pont zárás előtt estünk haza, és fogtunk neki a másnapi leckének, illetve én a blog írásnak.

A hétre éjszakai fényképezés van betervezve, majd a hétvégére Terelj felkeresése, de gyűjtöm az anyagot egyéb, Mongóliáról és az ulánbátori hétköznapokról szóló bejegyzéshez is.




Shargamor't, Ulánbátor: sztúpák a falon belül



Shargamor't, Ulánbátor: kilátás a hegytetőről



Shargamor't, Ulánbátor: dobogókői látvány, sárguló fenyőkkel

 

Mozaik

A repülőgépmérnök

 

Lassan megszokom, hogy random emberek szólítanak le az utcán azzal, hogy honnan jöttem, ki vagyok, stb. Ha kattantnak néz ki az ürge, akkor nem mindig foglalkozok vele, néha jobb továbbállni, de ezúttal kultúrált, európai kinézetű bácsi szólított meg, kifejezetten jól érthető mongol kiejtéssel.

A legelső körben örömmel konstatáltam, hogy tudok mongolul beszélgetni, ha nem is túl változaztosan. A második meglepetést az okozta, hogy kiderült róla, hogy van egy magyar barátja, mert 5 évig Ukrajnában tanult repülőmérnöknek. Aztán arra is rájöttem, hogy még németül is ki tudok nyögni 1-2 szót, mivel erre váltottunk át, mikor az is kiderült róla, hogy volt Berlinben, és valamennyire tud németül, de azért a magyar csókolom se maradt ki a szótárából.

 

 

Klasszikus mongol

 

Nem, szerencsére ilyen óránk nincsen, de a mongolok úgy látszik imádnak fölösleges dolgokat tanítani. Már a könyv legelején is tökéletesen használhatatlan szavak vannak, mint például az arga, ami a szótáram szerint ritkán fonott, háti vesszőkosár, vagy puttony. Valahogy ez errefelé népbetegség, de a másik oldalról már tudom azt is, hogy mi az a feketemunkás, és az illegális bevándorlás: fekete ember, és feketézés. Állítólag Koreában sok van.

 

 

Szobatárs

 

Belső-mongol srác, tud kínaiul, és mongolul, na meg egy kicsit angolul. Néha a távol-keletieknek mindenre telik, és elég jól berendezett szobákban laknak, ő is kicsit hasonló, így ha valamit lusta elmagyarázni, csak beírja az iPhoneba a teljes kínai mondatot, és az orrom alá tolja. Én erre néha értetlenkedő fejet vágok, vagy elkezdek hangosan röhögni, mert az eseteknek mintegy negyedében, teljesen agyament hülyeségeket fordít a telefon.

Múlt héten vett egy router, mert elég rossz a net. Fél órát magyaráztam neki, hogy kellene egy hely ahová be lehet dugni, mert ettől még önmagában nem lesz net, se lassú, se gyors. A végén Fidával, az afgán sráccal kooperálva magyaráztuk el neki, egy másik szobában mutogatva a netet, és hogy minimum egy kábel is kéne a kütyüjéhez. Ma egyébként be lett szerelve a doboz, így egy kicsit jobb a net. Amúgy jófej és segítőkész a srác, csak néha szeret szerencsétlenkedni.

 

 

Szomszéd

 

Tegnap este majdnem elejtettem a tányért, mikor a szomszéd szobából kirobbant a mellettünk lakó lány. Napok óta keresett, kopogott az ajtón, de most végre elkapott. Beslő-mongol lány, és angolt szeretne tőlem tanulni, szóval megbeszéltük, hogy majd tanítom, ő pedig talán tanít engem kínaiul, ami nagyon jó lenne, mert máshol erre nincs lehetőség. Az egyetemen nem engedik, a nyelviskola pedig megfizethetetlen. Mindezt megbeszéltük mongolul, még a végén tényleg viszem vele valamire.

Ma egyébként sikerült beszélnem vele, hogy mégis mikor akarja az angolt, de kicsit meglepődött, h tényleg benne vagyok a dologban, és nem tudta kitalálni, hogy mikor, majd sms-ezzünk. A mongolok szeretnek szerencsétlenkedni...

 

 

A szoba

 

A folyosóról kis előszoba nyílik, onnan pedig a fürdő, és két darab, két személyes szoba. A fürdőt így négyen használjuk, de csak a wc van benne, mert a zuhanyt leszerelték, így marad a folyosón lévő. Mostanában többnyire meleg víz is van benne. A szoba kisebb, mint a belgiumi volt, és nincs egy derékszögű pontja se. Az egész középre lejt, szerintem a koliban régen kecskéket boncoltak élve, és az agyuk folyt le középen. Fűtés még nincs, pedig kint éjjelente bőven fagy, hétvégén megjött az első hó is. A berendezés arányleg szegényes, és messze nem egységes a szobákban. Van egy jó de kicsi, zárható fémszekrény, egy nagyobb, szétrohadt polcos szekrény, és egy még jobban szétrohadt íróasztal, szakadt székkel. Na meg az emeleteságy, olyan matraccal, amiben jó arasznyi csíkokba van tömve az anyag. A kettő között levarrva, ott nincs semmi, szóval meg kell találni a helyet, ahol aludni lehet a hullámok között, mert nem egyszerű. Hűtő szintén négy emberre van az előszobában, a szobatársam a cuccait a mélyhűtő részében tárolja, egyszer majd csak rájön, miért mindig kőkemény a kaja.

 

 

Kis mongol hülyeséggyűjtemény I.

 

Jó ötlet, rosszul megvalósítva: a konnektor.
Az ötlet nyilván az volt, hogy itt a világ minden tájáról behozott elektronikus kütyüt be lehessen dugni a falba, ami önmagában jó elgondolás, csak egy dupla, teljesen torz műanyag valamit szült. A konnektorba valóban bármi belemegy, csak azzal a lendülettel ki is esik belőle, mert akkora nagy a lyuk. Sokáig kell játszani tehát a dugókkal, és ha tölt a telefon, akkor még csak lehelni sem szabad.
 

Az alsó ágy az enyém, az asztal és a színes izé nem.

A szekrényeket közösen használjuk, a bal oldali az én asztalom

Az íróasztolomat csak a szentlélek tartja, az egyik ajtó már kiesett, és a fiók is mindjárt ki fog.

 

 

 

 

 

 

 

Küzdelmes hétvége

A dolog úgy kezdődött, hogy kollégium lakói, már lassan több hete éltek összezárva, az esti 11 órás zárásnak köszönhetően éjszakánként néha szó szerint értelmezve is, és akkor a már évek óta itt lévő, állandó lakókról még csak nem is szóltunk. Egyeseknek csupán a kollégiumban van komoly hírneve, másoknak külön helye az épület raktárában, míg megint más valakit egyenesen az egész egyetem felismer az utcán. Az új bentlakók közül még ugyan senki sem látta őt, de a híre megelőzte, az Európában utazó, élő legendát. Péntek este, az immár többé-kevésbé összeszokott társaság, legalábbis annak angolul tudó, és nagy többségében negyedik emeleten fellelhető része az egyetem rendkívüli módon nem megterhelő súlya alól mély sóhajt hallatván felszabadulva, a folyosó beugrójába kezdett szállingózni, először csak egyesével, de az idő előrehaladtával egyre nagyobb létszámban vélték látni és hallani őket a környéken élő őslakók.

A már sokat megélt, orvosi rendelőkből ismerős műanyagszékeket tartó vas tákolmány (egyesek halványan emlékezni vélnek rá, hogy egykor széknek nevezték volna) lassan nyöszörögve, majd hirtelen hangos halálsikolyt hallatva terült el a földön, mikor a kissé megkésve érkezett mandulaszemű japán szépség helyet foglalt rajta, az ázsiai kislányt úgy vágva hanyat, hogy az bármelyik tapasztalt szívtiprónak becsületére vált volna. A folyton cserélődő, színes közönségnek ő lehetett a tizensokadik tagja, akik közül ekkorra már többen is a megszokottnál feltűnően élénkebben köszöntötték a jövevényt, és kísérőjét a repülőről elhozott alumíniumszürke, műanyag bögrét. A nevetve feltápászkodó gazdájához hasonlóan ennek szintén nem kellett sokat várnia az üdvözlésre, csakhogy ezúttal a megszokott, langyosra hűlt zöldtea után vodkával töltötték csurig. A bögre meglepődést színlelt, mikor az első kör után a második is lecsúszott, majd a második után a harmadik, egymást igen kis időeltolódással követve, de hamarosan megszokta sorsát, és az égető, de mégis jeges érzést ott belül, a hófehér falán. Másnap többen beszámoltak róla, hogy sorstársaival egyetemben a bögrét még többször látták megborzongani ettől az érzéstől, majd az alkohollal együtt ismét megszabadulni tőle, helyet engedve egy következő féldeci, mélyhűtött, mégis cseppfolyós májrémnek.

A harmadik emeleti, belső-mongol akár Afrikából is jöhetett volna, oly magabiztos oroszlánszaggal kísérve érkezett meg, hóna alatt néhány kacifántos, vagy éppen fura, szögletes írással gazdagon tarkított, és nem elhanyagolható méretű üveggel, éppen időben. Ekkorra ugyanis a korábban érkezett vendégek jelentős része már fél szemmel kukucskált le, a többségében üres, vagy jó esetben is utolsókat rúgó palackok aljára, azokat esetenként reménytelenül rázogatva, vagy fejjel lefelé tartva, az aljukat ütemesen paskolgatva.

Éjjel két óra magasságában a hó szállingózni kezdett, amit kora őszről lévén szó, az erkélyen beszélgető 2-3 fős társaság keserű beletörődéssel nyugtázott, de ezt a pillanatot a folyosó beugrójában, már csak körülbelül öten élhették át, a még talpon lévők közül. Az időjárás szeszélyes, olyakor hirtelen haragú, alkalmanként kiszámíthatatlan, de mégsem meglepő eredményt produkáló kedvének éppoly mélyen, és megváltoztathatatlanul voltak alávetve, mint az ekkorra már aludni térők, a késői órának, és az üresen tátongó üvegek egykori tartalmának.

A megmaradt kis társaság, lassan csak a tisztítottvizescsapnak kezdett nyakára hágni. A lassan végét járó éjszakában a zene hangereje emelkedett, a beszélgetésé fokozatosan halkult.

Másnap reggel a kiérkező takarítók a kollégium minden lakóját a helyén találták, de a csatatéren több liter, ismeretlen eredetű, és személyazonosságú áldozatot eltűntnek nyilvánítottak.

Mongol vidék: Bureghangai és az angol oktatás

Hol is kezdjem, hosszú volt az elmúlt egy hét, amit Bureghangaiban töltöttünk, Nandinbaatarral, vagyis Nándival. Ha jól emlékszem akkor még Teleki Krisztáék találkoztak vele száz évvel ezelőtt, amikor még nem volt a maihoz hasonló magas rangban, és Kriszta sem kutatóként volt itt jelen.

Azóta  a magyarok nagy barátja lett, mi pedig a tavlyi, első kör után boldogan mentünk vele vidékre angolt tanítani a helyi általános iskolában, és a kolostorban.

Miután a dél körül helyett, mongolosan elindultunk délutám három órakor, bőven éjszaka lett mire durván 6 óra alatt megtettük a 260 km-es utat Ulánbátorból, mivel itt az aszfalton is csak lassan lehet haladni, nem is beszélve az utak azon többségéről, ami aszfaltot még csak hírből se látott soha. A táj egyébként tipikus mongol, illetve amerikai, amikor az ember a sivatagban megy, előtte az út, ameddig a csak ellát, és ugyan néha jön egy-egy autó, de ezen kívül sehol semmi, legfeljebb néhány csorda az úton, amik ledudálása legalább a kátyúk kerülgetése mellé egy kis változatosságot jelent a zöld puszta egyhangúságában.

Láttunk rókát, rengeteg sast, éjjel aktív, ugráló egérfélét, na meg annyi csillagot, amennyit még Erdélyben se láttam soha.

 

Az iskolai angoltanítás elég érdekes volt, főleg, hogy az angoltanároknak is adtunk órákat, akiket egy átlagos magyarországi középfokú nyelvvizsgára, már be se engednének, és azon túl, hogy tök hülyék a nyelvből, még kifejezetten rossz dolgokat is tanítanak. Nálam leginkább a "go at home" verte ki a biztosítékot, ne meg, hogy egy értelmes mondatot nem bírnak összerakni rendesen. Szintén kevésbé pozitív, hogy a gyerekekkel ellentétben a felnőttek nem hajlandóak írni, így néha kissé feleslegesnek éreztem az órákat. Előbbiek viszont szabályosan belénk voltak esve, és minden nappal egyre többen jöttek a szobánkba. Volt éneklés, mongol tánc, és megszámlálhatatlan levél tőlük. Nagyon aranyosak voltak. Rajtuk kívül végiglátogattuk a fél falut beleértve az összes tisztviselőtt, vagy más fontosnak látszó embert. Nándival elég jó dolgunk volt, így láttuk a helyi könyvtár tekintélyes méretű Lenin gyűjteményét, valamint zártkörűnek nevezhető karaoken is részt vehettünk, ami errefelé igen nagy népszerűségnek örvend.

 

A fészbúkon már írtam pár részletet, a suli udvarán történő röpiről, vagy a hagyományos mongol birkózást gyakorló gyerekekről ugyanitt, de most leírom mégegyszer, hátha valaki nem olvasta volna. Szóval sok minden változott, és rengeteg dolog történt mióta elhatároztam, hogy ELTE-s leszek. Nem gondoltam volna, hogy évek múlva, sok ezer km-re, Mongólia egy eldugott szegletében fogok a tanítványaimal röpizni az udvaron, akikkel csak mongolul lehet beszélni, és a maga módján rendesen el van vágva a külvilágtól, vagy a számomra ismerős kultúrától. Láttátok a "Kutyákat lelövik, ugye?" c. filmet? Az elején van egy jelenet, mikor az udvaron fut egy helyi afrikai lány, és egy fehér tanára van még vele. Hát engem kicsit erre emlékeztetett a dolog. Sajnálom, hogy japánra nem vettek fel, de és furcsa belegondolni, hogy lehetnék most akár egy ultramodern és ultranagy szigetországbéli metropoliszban is, de azért ezt az élményt sem szívesen hagynám ki, így csak remélem, hogy mind Kínában, mind Japánban lesz alkalmam legalább fél-fél évet eltölteni.

A falu egyébként érdekes, mert elég nomádok a körülmények, de mégis hozzá lehet szokni, és annyira azért nem vészes, mint ahogyan hangzik. Ha az ember nem vár sokat, és tisztában van vele, hogy ez nem Európa, akkor nem érheti meglepetés. A telkeket deszkakerítés veszi körül, a sulit, szálodát, bankot, stb. intézményeket egy nagy, így mi is ezen belül voltunk. Fürdőszoba nem létezik, csak a sarokban egy kis szekrényke, amin van egy tartály, amit meg lehet tölteni vítzzel, rajta csap, alatta egy kis mosdó, ahonnét pedig egy vödörbe csurog a víz. Pottyantós budi a kerítésen kívül.

Zuhanyozni összesen egyszer sikerült, mivel a fodrászattal egyben van több kis fülke, zuhannyal. Szóval 300 forintért itt lehet lezuhanyozni, ezt viszont teljesen kultúrált körülmények között.

Az életmód egyébként itt is változik ami a jurtákban is szembetűnő. Napelem és egyéb tartozékai átszámítva 50 ezer forinttól kapható, és minden jurta mellé fel van szerelve, a parabolaantennával egyetemben, amivel 14 csatornát tudnak fogni műholdról, és szintén mindenhol megtalálható, a puszta közepén is működő, ránézésre vonalas telefon, aminek szintén antennája van és állítólag nem drága. Ugyanebben az időben, a mobilomon nulla volt a térerő, és a mobilinternet is nagyon lassú volt, a torony közvetlen közelében. Persze ez még így is luxusnak számított, mert a faluban alapvetően nincs internet, sehogyan sem, a tanároknak e-mail címük sincsen. A jurtához visszatérve, bal oldalon hátul lapos tv van, a tetőről pedig energiatakarékos égő lóg le. A tűz már régen vaskályhába költözött, a kumiszt bőrtömlő helyett műanyag hordóban készítik, és a régi tabukat sem igazán tartják már be. a Két tartóoszlop között lazás át lehet sétálni, és a küszöböt is vidáman rúgdossák, amiért pedig régen még elvileg ki is végezhették az embert.

 

A mongolul "ájrág"-nak ejtendő kumisz hagyománya viszont sajnos töretlen. Asszem lassan elkezdem megírni a kis mongol túlélőlönyvet. A kumiszról szóló fejezet valahogy így nézne ki:
Nyugati gyomor számára az alkoholtartalma elhanyagolható, azonban az ízével és a mennyiségével már meggyűlhet a baj. Amennyiben régi italról beszélünk, úgy az íze elég savanyú, nem túl jó, amit csak az idő közben beledöglött legyek látványa tud még jobban feldobni. Ezzel ellentétben a frissen készített változat kifejezetten jól tuid esni, legalábbis ha az embert nem ezzel akarják halálra itatni. Csakhogy pontosan ezt akarják... A legkisebb csésze, amit kis szerencsével az ember kezébe nyomnak, az hozzávetőlegesen 2,5 dl lehet, amit illik majdnem teljesen kiinni, majd visszaadni, hogy színültig töltve a következő áldozatnak nyújthassák át. A negyedik kör környékén már bizalomgerjesztően kezd fogyni az akkora már se nem jó, se nem finom ital, de ekkor jön csak a dolog legrosszabb része, amikor a nagy fehér utazó ráeszmél, hogy az ajtó mellett álló, gigantikus kék műanyag hordóban, még legalább 80 liter van. Mivel az utolsó napra eléggé rámjött a gyomorrontás valamiért, több kumiszt nem ittam, de ha az ember láthatóan rosszul van, akkor is a kezébe nyomják a csészét, még ötödszörre is.

A kumisz mellett még a szintén körbekínálandó "áról"-ról kell szólni, ami frissen szintén finom, és nem is olyan kemény szárított túró, de ha régi, akkor az ember nyugodtan mellékelhet hozzá egy protézist is. A kumisszal szemben, ennek az az előnye, hogy suttyomban zsebre dugva, később nagyon messzire lehet elhajítani a pusztában.

 

A kumisszal ellentétben a vodkától igen hamar be lehet rúgni, főleg ha valaki mongolból van, és nem bírja úgy az alkoholt, mint mi. További probléma, hogy eddigi (egyetlen alkalmas) tapasztalatom szerint hajlamosak határozottan erősre inni magukat, és agresszívvá válni.

Ez történt a Naadomon, illetve az odorlogon, ami előbbi kicsinyitett változata volt. A hagyományosan nyáron megrendezett mongol játékokon lovaglás, íjászat, és birkózás van, ami ezúttal röplabdával és kötélhúzással egészült ki, melyeket este máglya, és tánc zárt le, valami rettenetesen rossz vodkával megspékelve, amitől szerintem csak azért nem tudnak összeverekedni a részegek, mert előbb vakultak meg tőle, minthogy letehették volna az üres poharat. Szerencsére nekünk ott volt védelemként Nándi, és a az idő közben egyre jobban megismert "országos elefánt", aki egy kétajtós szekrény termetű, aránylag sikeres birkózó. Ez utóbbi az ájrághoz volt hasonló; először jófej, aztán egyre kevésbé szimpatikus figura.

A Naadamon még elég jófej volt, meg is próbáltam magam meghívatni egy birkózásra, de nem jött össze. Nem mintha az 1500 Ft-os belépő olyan sok lenne, de azért mégiscsak jól hangzik elmesélni, hogy egy rangos birkózó hívjon el rá. :D
Na nálam nagyobbra már csak ő volt magával, mert legalább százszor elmesélte, hogy hol járt eddig, és milyen fotók vannak róla a telefonján. Az este csúcspontjaként, az éjszaka közepén beállított hozzánk, és elég nehéz volt rábeszélni, hogy most már aludni szeretnénk, nem pedig őt isteníteni.

 

Rajta kívül, még egy embert ismertem meg, az új szobatársamat, mivel még a vidéki út előtt, elköltöztem. A hideg, rosszul berendezett, sötét szobából egy napos, szebbe jöttem át, nem az áhított negyedik emeletre, hanem csak a földszintre, de ez is sokkal jobb, mint az előző. A lengyel szobatársam nem volt az igazi, így a jobb szoba mellett a társaság is kelllett, így beállítottam a menedzserhez, hogy költöztessen át. Helyi szinten nézve, egész jól tud angolul, és beszélgetés közben elkezdtem neki a dél és az éjfél szavakat magyarázni, ami hamarosan abba a kérdésbe torkollott, hogy most én őt tulajdonkjéppen angolra tanítom? - Háát, őő, tulajdonképpen igen, szeretek tanítani, és én is azt várom másoktól, hogy tanítsanak ha hibázok, mivel csak így lehetünk egyre jobbak. Sokat erre nem reagált, de láthatóan kedvesebb és segítőkészebb lett, mint előtte, amit sikernek könyveltem el. A szoba üres volt, amikor beköltöztem, most egy belső mongol szobatársam van, aki beszél kínaiul és mongolul is. Tökéletes párosítás.

Lassan, de biztosan alakulgat a társaság, így remélem, hogy Genthez hasonlóan itt is lesznek tényleg jó barátaim, akikkelbármit  meg lehet beszélni, és a ennek még a nyelv sem lehet akadálya.

Zaisan, Naran Tuul

Nincs ihletem sokat, vagy vicceset írni, de tudom, hogy ha most nem teszem meg, akkor mindent elfelejtek a következő egy hét alatt, amit valahol vidéken fogunk eltölteni, Nandinbaatarral, a helyi kolostor főapátjával, aki nem mellesleg a koli mellett lévő kolostor főapátjának titkára is egyben. Aki járt már itt, az ismeri, aki meg nem, annak annyit árulok el előljáróban, hogy még a múlt évezredben találkoztak vele Krisztáék, és azóta mindenki ismeri. A kommunizmus alatt lerombolt kolostort néhány éve élesztette újjá, itt voltak tavaly Dóriék, és ide megyünk most mi is tanítani. Angol órákat fogunk tartani a kolostorban, az iskolában, és a helyi angoltanárokkal is beszélgetni fogunk, mivel hozzájuk képest mi európaiak, anyanyelvként beszéljük ezt.

 

Erről fog szólni tehát a következő bejegyzés, úgy egy bő hét múlva, amikor újra netközelben leszek, de előtte se hagylak titeket beszámoló nélkül, mivel a szorgos hétköznapokat, fárasztó hétvégék követik, és ez most sem volt máshogy. Szombaton a lányokkal, és Fidával, az afgán sráccal megcéloztuk Ulánbátor közkedvelt kilátópontját, a helyi János-hegyet, vagyis a Zaisant. Elvileg Fida tudja az utat, és ez a gyakorlatban is igazolódott, de csak miután megkerültük a fél várost, a buszmegállót keresve, amire a teljes fotóscuccommal felszállni újabb kihívás volt, de azért sikerült, és rövidesen eljutottunk a város szélén épülő luxus negyedbe, ahol a Zaisan domb lábánál álló 16 m magas, arany Buddha szobrot, lassan teljesen körbenövik a láthatóan méregdrága, és egyre magasabb felhőkarcolók. Amolyan mini felhőkarcolók, de kétségtelenül azok, amennyiben hinni lehet annak a nem is olyan távol-keleti srácnak aki szerint Mongóliában közelebb van az ég, mint otthon.

 

Ha már felmászunk a dombra, akkor ne felejtsem el leírni, hogy mi ez. A Zaisan egy szovjetek által emelt emlékmű, ami a különböző háborúk hőseinek állít emléket, míg a domb aljában, a felfelé vezető lépcsősor elején egy T-34-es tank áll, ami elvileg Berlinig is eljutott.
A szovjet építészet remeke mellől, szépen látszik az egész város, a főtérrel, és a határon lévő gyárral egyetemben. Ez utóbbi mellett, az a sok tonnányi szén fog minket nemsokára megfullasztani, amit a vasúti kocsikon láttunk, a buszról. Nálunk szebb kilátásban egyébként csak a sasoknak volt része, amikkel rendszerint tele van az ég. Egyik nap majd meg is próbálom lefotózni őket, mert ez állítólag némi véres hússal megtámogatva nem egy túl bonyolult művelet, hús pedig van itt dögivel.
Alattunk a Tuul folyó,  kanyarog, a sok kis ágával, a parton és az apró szigeteken sárgulnak a ritkán álló fák. Filmbe illő látvány. Néhány kerítésen, és patakocskán át, ide ereszkedtünk le ebédelni, aludni, na meg mindeközben jól leégni. Kezdek hozzászokni, hogy egyszer félmeztelenül szaladgálok, másnap pedig megfagyok a kabátban. Ami az időjárást illeti rohadt hideg tud lenni, és ma elvileg már havas eső is volt, de én pont lemaradtam róla, mindenesetre itt nemsokára tényleg megjön majd az első hó, szóval a fehér karácsony itt nem is lehet kérdéses.
Hazafelé átrohantunk Ulánbátor legnagyobb kolostorán, ahol éppen szertartottak, szóval nagyon sokat nem is fényképeztem és nem is írok róla, mivel ide még szeretnék visszatérni, rendesen lefotózni mindent.

Vasárnap piac volt a program, ahová el is jutottunk egy busszal, a helyiek lelkes kalauzolása révén, csak éppen nem arra a piacra, amire akartunk menni. Miután már hülyére vásároltuk magunkat, én egyedül és telepakolt hátizsákkal megcéloztam a nagy piacot, ami a következőképpen nézett ki.
Megáll egy busz

-Naran tuul piac?
-Persze, oda megy.

Felszállok. - Hányadik megálló?

-Ezzel a busszal nem lehet odamenni...
Na ennyit  a mongol idiotizmusról. Még szerencse, hogy pár csajból sikerült kihúznom, hogy 14 megállón át kell végigdugóznom a fél várost. De megérte! A kajás rész ugyan a gépem landolása környékén porig égett (mi van, megjöttem...?), de azért még így is volt sok látnivaló, amiknek kapcsán csak azt nem értem, hogy a ketrecben lévő kismacskák és kölyök kutyák, miért pont a horgászcsali mellett kaptak helyet. Rakhatták volna őket akár a henteshez is.

 

Kicsit visszatérve a buszra, egész jó kis koreai buszok járnak errefelé, a jegy 60 forint (trolibuszon csak 30) és minden járaton helyben kell kifizetni a néninek. Ha az ember jót fog ki, akkor még mongol zene is van, ami tényleg rendesen megadja a dolog hangulatát. Ilyennel mentünk Dórival is, amikor a Bogd Khan Múzeumba mentünk, a mongol uralkodó és vallási vezető egykori palotájába, ahol éppen felújítás zajlott, és fényképezni sem lehetett, de azért egy kép mégis megszületett, a mára kicsit kopott, de mégis láthatóan szép épületegyüttesről.

 

 

 

 Zaisan

 

 T-34, háttérben az új építésű toronyházak, gyönyörű kilátással

 

 Zaisan belülről

 

 Tuul folyó partja

 Évszázados sziklarajz, a Zaisan közelében

 

 

Thiaföldi szerzetes csoporttárs, és az osztály. Jó módszer a nevek memorizálására. :)

Ázsiai hétköznapok, II. rész

Mióta utoljára írtam, olyan sok érdekes nem történt, lévén hétköznapokról beszélünk, azonban az előző bejegyzés után kijelenthetem, itt a hétköznapok sem telnek unalmasan, bár a világrengető dolgok, vagy a vidéki kiruccanások némileg ritkábbak.

 

Ami említésre méltó, hogy kitoloncolni még ugyan nem akarnak az országból, de kezdem egyre jobban rühellni az egyes törvényeket. Korábban már említettem a Gentben megszokot igen jó - és masszív alkoholszagú - éjszakai élet hiányát. Ez még mindig így van, de couchsurfingen írtam két korombeli mongol srácnak, hogy nincs-e kedvük kicsit kimozdulni velem,  és mostt úgy néz ki, hogy összejön a dolog, mert a koliban sok jó barátom még nincsen, ami részben az angoltudás hiányén is alapul.

A sztori másik fele, hogy pár napja este vacsizni mentünk Katához és Ganboldhoz (a korábban már említett magyar-mongol házaspárhoz), ahol végre sikerült többet beszélni hallani Ganboldot, aki valóban keni-vágja a magyart, minden apró szólással és káromkodással egyetemben, amiből elég nagy adag ízelítőt is kaptunk, a vodkával és pálinkával egyetemben. Éjfél körül sikerült is hazaesnünk a koliba, miután egy velünk együtt vendégeskedő magyar sráccal hazataxiztunk. A taxi itt a már szintén leírt leintős módon működik, főleg, hogy hivatalos taxit nem is láttam még. Szóval újabb rekordot döntve egy elég kis kocsiba bepréselődtünk hatan, hogy aztán még mindig röhögve kezdjük püfölni a kollégium zárt ajtaját. Eredménytelenül. Végül a hosszas próbálkozást feladva felhívtunk valakit a koliban, hogy keresse már meg a portást, és nyittassa ki vele az ajtót, mert kezd hideg lenni. Még jó, hogy pont aznap adtam az ürgének egy marék cukrot. :D

 

Gentben sokat nem tudtam mozogni, de itt jó lenne ezt megtenni, amire részben a nyugati luxus (értsd lift) hiányában részben rá is leszek kényszerítve. Szóval fogtam magam és elmentem az úszodába, a neten kiszúrt útvonalon, ahol a végére tökéletesen el is tévedtem, és akiket megkérdeztem, hogy merre van a Peking sugárút, azoknak rendre fogalma sem volt róla, így visszafordultam a belváros felé. Hamarosan szembejött a suli és a kínai követtség, ahol közölték a rendőrök, hogy ez az az út, amit keresek... Így sikerüt rájönnöm, hogy teljesen jó helyen voltam, az úszodától kb. 100 méterre... Mondjuk ez utóbbit nem túl egyszerű megtalálni, mert az ócska földút itt rendes útnak számít, nem úgy, mint otthon, ahol az ember el se indulna rajta.

A következő meglepetést az 1200 forintos belépő okozta, mivel ez baromi drága, különös tekintettel arra, hogy ez a rosszabbik hely, és egyben az olcsóbb is.

Láttatok már kőkorszaki, rohadó gyárcsarnokot, ahol a tető fém szerkezete, és az azt tartó vasgerendákról mállik le a festék és a rozsda? Na kb. így kell elképzelni az úszodát is. Kicsi, talán csak 12 méteres medence, sávok sehol, kerszetbe úsznak ketten, egy pedig hosszábba. 10 percenként egy hosszt, szivacs úszógumikkal gondosan felszerelve, de profinak tűnő sapkában és szemüvegben. A kis érdeklődés (a mongolok nem sok hasznát látják az úszástudásnak, márpedig ami nem hasznos, az minek...) pozitívumnak számít, ahogy a műugró deszkák is, bár most nem próbáltam ki őket. A falon képek, egész jók, és az is le van írva, hogy az ember hogyan ugorjon a rajtkőről, illetve a deszkáról, méghozzá egész jól. (Reklám helye) mindkét sportágban kipróbáltam magam, így elég ismerős képsorok voltak ezek, lehet, hogy legközelebb ugrok is párat a deszkáról, hátha nem töröm magam teljesen össze.
A 22 fokos víz egyébként a mongolok számára nagyon hideg volt, és nekem is pont elég volt az az egy óra, amire a belépő szól. Legalább ennyi időt töltöttem a meleg zuhany alatt is, ami a forrótól még messze volt, de legalább nem jéghideg, mint itt a koliban általában. Aki nem múlt még el 18, az ugorja át a következő pár sort. Vicces, de muszáj leírnom, hogy a méret a lényeg. Amennyiben ezt azok a pasik találták ki, akiknek kicsi, akkor itt ezzel tuti mindenki egyetért, ugyanis nem tudtam nem meglátni (pedig nehéz volt :P ) a velem egyszerre öltöző 2 mongol esetében, azt ami alig látható. Majdnem kiröhögtem őket... Lehet, hogy hideg volt a víz, na de nem ennyire, ráadásul én is ugyanabban voltam egy órát. :D

Perverz bekezdés vége.

 

Fehérnek születni nem csak a fenti okok miatt előnyös, de talán jobban felvesznek angolt tanítani is.

Így történt, hogy hála Teleki Krisztának, aki egy másik koliban tengeti mongóliai napjait, sikerült eljutnom az egyetemre, ahol én is tanulok, méghozzá azért, hogy angol tanítsak ott. Nem mondom, hogy nem félek tőle, és remélem, hogy nem egy túl jó csoportba akarnának berakni, mert ciki lenne, ha a diákok jobbak lennének, mint én, de a lényeg az, hogy ma nagyon tetszettem a tanszéken, csak hát egy új törvény miatt (és ez nem az ami szerint a szórakozóhelyek éjfélkor bezárnak), tanuló vízummal nem lehet munkát vállalni. Szóval most az egyetem hívogatja a minisztériumot, hogy engedélyezzék a dolgot, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Utálom a törvényeket, főleg az újakat... A történethez egyébként még hozzátartozik, hogy az egyetemen sikerült megint teljesen eltévedni, mikor a tanszéket kerestem, így elő is adtam, hogy ebből a labirintusból nekem már csak a minotaurusz hiányzik. :) Remélem, hogy késébb se találkozok vele.

Első tanítási nap, irodalom óra

Családom és egyéb állatfajták, Röhög az egész osztály, Az ember tragédiája.

Akár ezeket a címeket is adhatnám ennek a bejegyzésnek, időnként némi korrigálással, mint például "Bőg az egész osztály". Ez az írás tehát alapvetően A költészet hatalmáról fog szólni, és aki megszámolja, hogy hány cím van benne, az egy igazgatói kézfogásban részesül.

 

Ma megvolt az első két mongol! Tanóra. Kezdem érteni, hogy korábban a többiek miért nem jártak be rájuk. Az első éves vallástudomány vizsgánál ugyan egyik sem volt rosszabb, de azért vetekszenek egy tüdőgyulladásos operaénekesnő egész estés előadásának élményével. Először is, a kezdő csoportba soroltak, bármiféle teszt nélkül, de állítólag a többi sem jobb, így valószínűleg maradok, tanulni az abc-t. Ez volt ugyanis a mai napi program... Könyörgök, negyed éves vagyok, lehet, hogy mongolból hülye, na de azért nem ennyire! És ha már a hangoknál tartunk, ezeket is szépen végigvettük, betűről betűre, hangról hangra, ide értve mind a négy féle "o", "u" magánhangzót, a kissé molett tanerő irányítása alatt, melynek olyan tehénbőgés lett az eredménye, hogy Beszterce falai ostrom nélkül dőlnének le az első tanóra felénél.

A következő megmérettetés a mosás volt, ami alapvetően kézzel történik, a következőképpen:
Végy egy szegény magyar mongolistát, egy nagy adag szennyest, és egy kisebb mosóport. Utóbbi kettőt, előbbi egy által, add hozzá a még fel nem sorolt lavorhoz, ami valójában egy nagyobb méretű fém kutyakajás tál, majd töltsd fel olyan hideg vízzel, ami még egy edzett Vadkacsa számára is komoly kihívást jelentene. A bolonyai rendszerrel párhuzamosan egyre nagyobb divat a multidiszciplináris oktatáspolitika, ami itt a gyakorlatban is megmutatkozott, mivel a víz rövidesen olyan kék lett a benne mosott farmertől, hogy gyanútlan bölcsészünk, akár festő mázolónak is beállhatott volna vele a filológia mellé, és akkor a fekete zoknikról még nem is szóltam...
Mindezt súlyosbítva, miután a delikvens ráébred, hogy a lefolyó is rossz, a csap pedig úgy fröcsköl, mint egy toronyugró víziló becsapódáskor, válogatott káromkodások tömegét folyékonyan felvonultatva, a konyhába menekül a mosogató méreteiben bízva, hogy aztán negyed órán keresztül öblíthesse az immár egységesen hófehér ruhákat. Miután ez elkészül, már csak egy feladat van hátra, a teregetés, ami nem is olyan egyszerű egy olyan szobában, ahol még egy rendes szekrény sincsen sehol, és a néha nem is olyan apró háziállatokat, még egy gyakorlott Patkánybűvölő sem tudná a falakon belül tartani. A cseppnyi költői túlzással jellemzett szobában valóban nincs több hely teregetni, mint egy születésnapi ajándékként rosszul kiválasztott, ötödik barna nyakkendőn, így ebben az időben a zoknik, és - immár szó szerint - fehérneműk úgy lógnak minden görbe, vagy kampós ingóságról, mint Ágnes asszony leple egy alapos mosást követően.

Első napok, első vidéki kaland

Megfagyott a vodka! Basszus, hány fok van ebben a mélyhűtőben...?
Most értem haza vidékről, és lehet, hogy jól esett volna a jéghideg zuhany után egy kis jéghideg pia is, hogy ne kapjak el semmilyen fosókórt. Na de mindegy, azért van még egy kis folyékony része, éppen elég is lenne, ha ki tudnám nyitni az üveget. Csakhogy nem tudom, azt ugyanis olyan cselesen csinálták meg, hogy nem lehet kinyitni csak úgy simán és egyszerűen, kést előszedni pedig lusta vagyok, márpedig az az evőpálcika, amivel jelenleg a levest eszem gépelés közben, aligha lenne alkalmas erre a célra. Sebaj, ma úgyis alkoholmentes nap van, még a boltban sem árulnak piát, legalábbis elvileg.

 

Na de vissza az elejére. Szombaton, a megbeszélt hajnali kilenc órához képest, némi mongolos késéssel - habár lassan, de kezdünk beilleszkedni - sikerült elindulnunk a város túlfelére, ahonnan a mikrobuszok indultak. Stoppal. Mivel a tömegközlekedés elég ócska errefelé, a városon belül dívik a stoppolás, ami úgy néz ki, hogy az ember lefelé tartja a kezét, kicsit kifelé, és a tenyerével legyezget. Ha valaki megáll, durván kilóméterenként ezer tugrikért (1 forint kb. 6,5 tugrik) elvisz oda, ahová az ember akarja. Ha megvan az alku, akkor bezsúfolódunk a kocsiba, és már száguldunk is. Mi konkrétan öten, de a dísznek tartott biztonsági öv mellé ez már senkinek sem tűnik fel. A kocsik nagy része itt egyébként japán gyártmány, és jobb kormányos, annak ellenére, hogy a közlekedés is ezen az oldalon zajlik.

Miután találkoztunk a többiekkel - Katával és Krisztával -  bevágódtunk egy mikrobuszba, ami természetesen dugig volt emberekkel, minden helyet kihasználva, és megcéloztunk a közeli Zuunmod (Százfa) városát, ami az Ulánbátort körülölelő Töv aimag (kb. Központi megye) központja. Az út egész tűrhető volt, és nem is figyeltem az aszfalt minőségére, mert hamar beszállt mellém egy csaj, akivel végig beszélgettem az utat, és még telefonszámot is cseréltünk. Félig angolul, kisebb részben pedig mongolul, de megértettük egymást valahogy, így az is kiderült, hogy a megyeközpontban lakik, de most megy egyetemre, Ulánbátorba, ahol majd a tesójával fog együtt lakni.
A városba érve a lánytól való gyors búcsúzkodás, és a sofőrökkel történő lassú alkudozás után, sikerült keríteni egy kisbuszt, ami elvitt minket a pusztában, földutakon (hetvennel) az Eej Khad-hoz (anya szikla), és közben csak egyszer kellett megállni, hogy a kocsi alá bújva, az egyébként baromi rendes és segítőkész sofőrünk meghúzzon valamit. A kényszerpihenő után, viszont tényleg szélsebesen mentünk, az olykor egész jó földúton, és amikor kátyúba mentünk volna, alapvetően csak simán átrepültünk felette. Nem véletlen, hogy itt a porfelhőről lehet észrevenni a kocsikat. A messziről látható porral szemben az éneklés nem hallattszott ilyen távolra, pedig még ilyenben is részünk volt, amikor egy forráshoz érve, elkezdett, egész szépen énekelni róla nekünk.
A felkeresett kő maga, durván ember magasságú szikla, jól körbekerítve, és felöltöztetve, aminek áldozni szokás, és háromszor a fülébe (fiúknak a jobb, lányoknak a bal dukál) suttogva, majd körbejárva, az embernek teljesül a kívánsága, ami meglepő módon többnyire a minél hamarabbi gyermekáldás. Na én ilyet nem kértem, inkább jól körbefotóztam a súgdolódzókat, majd célba vettem a közeli obót, amin a hadagok (áldozati selyemkendő) mellett néhány jókedvű egér rohangált. A tejpálinkát követően, itt sikerült először kumiszt innom, valamint mongol kaját ennem, ami kevésbé volt újdonság. A tejpálinkának túl sok íze nem volt, de a kumisznak annál inkább, olyan jó savanyú tej íze. Olyan, amilyennek a szagát, már messziről lehet érezni a piacokon, ha arra jár az ember.
Visszafelé megnéztük a Kutya követ, amihez hozzá kell dörgölni a fájós testrészt, vagy akár rá is lehet feküdni, és ez gyógyító hatást hoz. megjegyzem ha valaki az első kőnek azt súgja, hogy jövőre visszatér, de mégse teszi meg, a feje kezd el fájni. Erre a visszatérés a megoldás, hacsak nincs a közelben egy, az utóbbihoz hasonló kő, bár erről a megoldásról már Olivér se szólt.

Még mielőtt Zuunmodba értünk volna, megálltunk egy kissé romos, és tökéletesen üres kolostornál, ahol a sofőr még felszedett egy 14 éves lányt, bevinni a városba, ahová két fényképezős pihenővel sikerült is beérnünk, hogy némi hús beszerzése után továbbmenjünk a Bogdkhan nevét viselő szigorúan védett területre. Mivel itt nem akarták elhinni, hogy mongolok vagyunk a 300 tugrikos jegy helyett kénytelenek voltunk megvenni az 5000 tugrikos külföldi jegyet, de szerencsére a hét helyett csak öt fő erejéig, amivel még mindig jól jártunk. A következő pofon a jurtakempingben ért minket, az árakat meghallva, így egy másikba mentünk át, ahol felfeszítettek nekünk egy kő falu jurtát, négy ággyal. A vacsit a helyiek főzték meg, és alapvetően birkahúsból állt, de azért finom volt, csak közben lement a nap, ami itt a hőmérséklet hirtelen és igen erős csökkenésével jár együtt. Kedves csillagunk ugyanis melegen süt, de a levegő önmagában egy cseppet sem az, pedig még csak szeptember elseje van. A fű alatt kiadott jurtában aztán helyére rúgtam az enyhén ferde tartó oszlopot, összetoltuk az ott lévő négy ágyat, megcsináltuk azt a kettőt amelyik ettől leszakadt, és hosszas röhögés után lefeküdtünk aludni. Heten.

Ismét Olivért idézve, vasárnap reggel megreggeliztünk az előző napon a fogaink közé ragadt húsból, és tisztálkodásra elhasználtunk egy tekercs wc papírt, víz az ugyanis nem volt. Ellentétben azzal a patakkal, amiben néha bokáig süllyedtünk, mikor a tábor melletti kolostor romjainak megnézése után, a Cecegun hegy csúcsára kapaszkodtunk fel. A környezet festői, a fű zöld, az ég kék, rajta néhány felhő, a ritka fenyőerdőben lévő kőtenger sziklái között pedig vörös áfonya várt minket. Később feltűnt maga a sziklás hegytető is, felette varjak seregével.
A hegytetőn több obó állt, és néha még az államelnök is ide jár, biztosítva az ország jó szerencséjét, ezen a szent helyen, ahol régen szintén kolostor állt, míg a szocializmus idejében le nem rombolták. Innen egyébként jól látszott Ulánbátor is, és a környék többi hegye, így itt megebédeltünk, fényképezkedtünk, és cipőt szárítottunk, végül pedig némi szerencsétlenkedés árán borókát füstöltünk, mint áldozat.
Hosszú lenne mindent leírni, ami történt, de végül leértünk a kempingbe, onnan a városba (heten egy taxival), onnan pedig Ulánbátorba, majd pedig haza. Nem számoltam hány helyen áldoztunk, egy alkalommal még lapockacsontot is, aminek különösen nagy jelentősége van, de nem egyszer történt meg az biztos. Hazafelé a buszon sajnos nem lány és nem is fiatal ült mellettem, így jól meg tudtam figyelni, hogy néha félig az aszfaltról lelógva megyünk, és a többi vicces dolgot, ami semmihez sem hasonlítható, se az régi erdélyi utakhoz, se más egyébhez Európában. Ez Ázsia, márpedig Ázsia az Ázsia. Ha kinyitom az ablakot, folytonos dudálást hallok, a közlekedésben káosz van, de mégse láttam balesetet, bár azon megdöbbentem, hogy mindenki járó motorral tankoltat a kutassal, akinek égő cigi lóg a szájából, míg a vállával a mobilt tartja éppen.

Szintén érdekes, hogy az egyébként viszonylag helyes arcú mongol lányoknak nem csak a feje olyan lapos, mint akit pofán vágtak egy  tepsivel, de se a mellük, se a fenekük nem sokkal formásabb ennél. Hihetetlenül vékonyak, és nyilvánvalóan ennek tudható be, hogy a boltok polcain, a nálunk már ismert szivacsos melltartó mellett, az előbbinél nagyobb meglepetést okozó, szivacsos fenekű bugyit is szép számmal árusítanak.
Összességében ez egyébként még mindig egy érdekes hely, és a nap megkoronázásaként, még a negyediken lakók egy részével is sikerült megismerkedni, a hideg vizes zuhanyzás után, ami külön bekezdést érdemelne, mivel volt ma meleg víz, de percek alatt meg is szűnt, mire felértem a fürdőbe.

Holnap reggel a suliba megyünk, mert be leszünk osztva, hogy melyik csoporttal tanuljuk a mongolt. Hogy mi lesz még  a héten azt nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy lesz miről írnom, még akkor is, ha a mostanihoz hasonlóan a felét magamban tartom.
 
Obó 
Miután a sofőrünk észrevette, hogy az ablakon át fotózom a háttérben lévő sziklaalakzatokat, kitalálta, hogy az ő kezét fotózom. Innentől kezdve kezdtek megszületni a kezes képek.
 
 
 
 
 

 

 
 
 

A jurtaszállás, az összetolt ágyakkal

 

 

 
 

 

 

 
 

 

Filológus gyakorlati munkán: Olivér pacskolatot készít egy sziklarajzról.

 

 

 
 
 
 
 
 
 

 
 

Csúcsra értünk!