Nyárson sült skorpió, avagy a Wangfujing snack utca

Kínában még Mongólia után is érhet meglepetés, ami gyakran az éttermek menüjén mutatkozik meg. A mongol kaják után időszerű volt tehát egy eseménydús pekingi nap után megkóstolni ezekből néhányat, így többek között a nyárson sült skorpiók hármasát.

 



Pekingi Wangfujing snack utca és skorpió evés.

Reggel némi bonyodalom után tallákoztunk Asiaval egy hotelben, ahol a nemzetközi vonatjegyeket lehet megvenni, mint kiderült, pofátlanul drágán. Itt kezdődtek tehát az újabb bonyodalmak mivel a Peking-Ulánbátor jegy 208 USD körül van, míg az idefele útra szóló csak 76 körül volt. Na ezt ennyiért meg nem veszem, az biztos. Asia megvette. Én a magam részéről megcéloztam a pályaudvart és némi keresgélés után a pénztár is meglett, ahol a határig vettem jegyet 24,5 dollárért (átszámított árak) nagy valószínűséggel ugyanarra a vasútra, ami aztán majd Ulánbátorba megy tovább. Ha tényleg így van, akkor azt remélem, hogy nem lesz nagy gond megvenni a mongol szakaszra is a jegyet, feltehetően egy kicsit olcsóbban, mint abban a bizonyos irodában lett volna ma.

A jeggyel való szórakozásnak köszönhetően a déli 12-kor induló utolsó buszt lekéstük, úgyhogy kimaradt a Nagy Fal, de ehelyett a városban mászkálva belebotlottunk egy parkba, méhhozzá a Föld Templomának a parkjába. A fak kopaszok, es a bokrokat zold takaro fedi, de ez a park igy is nagyon hangulatos volt. A kokeritesen kivul az emberek apro helyrol eregetnek nagy sarkanyokat, kicsit arreb tollasoznak, vagy mast jatszanak. Bent krikett (vagy valami hasonlo) palyak vannak, de ezeket foleg az idosebb korosztaly hasznalja. Az egesz varos nyugodt, a parkok pedig aztan plane ezt arasztjak magukbol. A kert egyebkent tipikusan mas, mint Europaban. Sok a pagoda, hid, sziklak, es mindenfele mas epuletek. Cedrusok nonek a piros lampionnal gazdagon diszitett lombhullato tarsaik mellett, amely mellol a bambusz sem maradhat el. Egyikben valaki lassu zenet jatszott, mikozben mellette csaladok piknikeztek, vagy nagymamak napoztak.

A kert után ebédelni mentünk, ahol megint jó csipős húst ettem, Asia pedig véletlenül tofut rendelt tofuval. Ebéd utaá közepesen jóllakva egy hatalmas buddhista templommúzeumhoz mentünk, de bemenni nem nagyon akartunk, főleg mert útitársam kicsit elfáradt. Különváltunk tehát, és én bevettem magam az előző napról már jól ismert hutongok közé, ahol egy Konfucionista templom volt, de a 30 yuanos belépőt nem akartem érte kifizetni, szóval még egy kis séta után metróra szálltam, és megcéloztam a Tiananmen tér környékét. Az egyik utcában régi, nosztalgiavillamost fotóztam, egy húzásra megittam egy fél liter üdítőt, és próbáltam felfedezni a tágabb környezetet. Szeretem megismerni, hogy mi van a sétálóutcán túl, mert ez mindig tartogat meglepetéseket. Ahol a turisták városa véget ér, ott elkezdődik a helyiek élete.

A zászlós ceremóniát pont lekéstem a téren, és a nemzeti múzeumba se jutottam be, de elsétáltam a Tiltott Város mellé, ahol újabb hangulatos hutongokon túl, megtaláltam a hőn áhitott Wangfujing utcát, ami a különleges éjszakai snackrol híres. A hagyományos utca, cseppet sem hagyományos városrész szélén áll, nagy házak szomszédságában, amiket felhőkarcolónak nem neveznék, de azért elég látványos, pláne, hogy sok helyen nagyon késő estig sem áll meg az élet. Vannak üzletek boltok, éttermek, fodrasz stb. még éjfélkor is. Itt nem áll meg az élet, és ha Európában azt mondja valaki, hogy a város sosem alszik, akkor csak jöjjön el ide. Az említett utca, és a kivilágított, óriásplakátokkal telerakott bevásárlóközpontok végigfényképezése után még a Tiltott Városról is csinaltam pár fotót, ahol megint megprábált leszólítani pár ember, de magyarul közöltem velük, hogy kössz, de nem. Egy csaj nagyon mellém szegődött, és erősködött, hogy ő is csak turista (kikérem magamnak, én utazó vagyok), aztán persze jött az igyunk meg valamit szöveg, de szerencsére elfutott, amikor meglátott valami számomra láthatatlant, szóval még csak a lerázására se kellett túl sok energiát fecsérelnem.

Asiaval es a baratnojevel fel nyolckor akartunk talalkozni, de en korabban odaertem, es hajtott a kivancsisag, ezuttal egy kezdetben turistas, majd teljesen helyi utcaba. Lattam szallodat, ahova az ember a parjaval mehet, ha otthon kicsi a lakas, vagy vekony a fal, es mas, alapjaibban mas kepet a varosnak. Van neki jonehany, mint peldaul az, amikor regi hazak elott, vastagon poros autok allnak, egy-egy lelakatolt tricikli mellett. A zart kis haromkereku jarmu egyebkent nagyon nepszeru errefele, es ami kulon jom hogy ezeket, es hasonlo meretu tarsaikat (biciklli-motor) gyakran halk es kornyezetbarat villanymotor hajtja.

Sok időm nem volt a találkozóig, ezért aránylag hamar vissza kellett fordulnom, de megérte, mert hamarosan a korábban már véletlenül felfedezett snack utcán találtam magamat, ahol a vele párhuzamosan futó piacos utcán első dolgunk volt egy normális cipő vétele Asianak, a meglévő ugyanis menthetetlenul szétszakadt. Miközben ők alkudoztak, én is megérdeklődtem egy-két dolog árát, amiből az lett, hogy az eredeti 10-20 százalékára sikerült lealkudnom. Remélem akkor is ilyen szerencsés leszek, amikor majd a fővárosba visszatérve tényleg meg akarom venni a dolgokat. Az árakrol annyit, hogy a budapesti kínai piacéhoz hasonlóak, nem túl alacsonyak, de elfogadhatóak. A különbseg viszont az, hogy itt tényleg a töredékére le lehet alkudni, méghozzá határozottan könnyen. Mondjuk sokat nem járok otthon a piacra, szóval az információim kissé elavultak lehetnek.

Az alkudozás után jött az est fénypontja, mert Asiaék kacsát ettek, de én valami egzotikusabbra vágytam, és így esett a kígyó, tengericsikó és különböző más bogarak közül a kis skorpiókra a választás. Talán akkorák lehettek mint a kisujjam, nyársanként 3-3 darab. A legolcsóbb helyen 15 yuanért vettem meg egyet. A nyárs az állatok hasi páncélja alatt van átszúrva, tehát ha a sorsukra váró leendő vacsorákat megpiszkálja az ember, akkor mocorogni kezdenek. Az élő nyársat egyszerűen bedugják aztán valamelyik forró vízben (vagy olajban) rotyogó, másféle étel mellé, és pár perc múlva készen is van. A sült skorpiókat mindenestül meg lehet enni, beleértve a farkat és az ollóit is, levágva ezekről nincsen semmi, a farkán lévő tüske se. Gondolom, hogy ezeket étkézesi célra tenyésztik, és nem mérgezőek, máskülönben nem árulnák. Az első falatok elég érdekesek voltak, kellett hozzá egy kis bátorság, de végül leharaptam az egyiknek a farkát. Mintha egy rák vékony, sült páncélját ettem volna, kicsit kemény volt, de ehető. Az ollók már ropogósabbak voltak, a lábai pedig teljesen. A testében már valami hús is volt, de olyan állaggal, mintha kis darabok lettek volna, mint a darálthús. Igazából nem volt rossz az egész. Kivülről, godolom a víznek (vagy olajnak) köszönhetően, amiben sült, jó sós íze volt, belül bedig nem tudom. De a másodikat és a harmadikat már aránylag könnyen megettem. Igazából meg lehet szokni, csak az első a furcsa. De nincs rossz íze, vagy állaga tényleg, abszolút ehető.

Később egy nagyobb udvaron, tulajdonképpen egy széles zsákutcában ültünk be egy helyre, ami úgy nézett ki, hogy körben sok kisebb szobácska nyílt az utcáról, és a pincérek valahonnét máshonnan hozták a kaját. Nagyon különleges volt ez is, mint errefelé minden. A kaja finom volt, és ezúttal is tök más, mint az európai kínai. Népszerű rizstésztás levest ettem, tenger gyümölcseivel, amiben a kagyló es tintahalláb mellett főleg surimi volt, majd az utcán egy számomra ismeretlen gyümölcsökből álló nyársat vettem, amire cukor volt karamellizálva, és szintén mindenhol kapható, igen népszerű édesség, rádasul így este már elég olcsón, áron alul is adták.

Haza 11 felé értem, és többek között azt beszéltem meg a vendéglátómmal, hogy holnap (mostanra már ma) 8-kor elmegyek, es mivel egy barátja fog átjönni, a hétfő éjszakát valőszínűleg Asia hosteljében töltöm, ami a téli holtszezonnak köszönhetően nagyon olcsó szállást kínál. A tél egyébként eddig eléggé bejött, mivel a nulla fok körüli hőmérséklet, és a mai napon is szikrázó napsütés nem egy rossz kombinció, de turistából nincsen túl sok. Lehet, hogy csak hétvégén, de a város eléggé nyugodtnak és élhetőnek tűnik. Persze itt is van stressz, és hatalmas szmog, de minket ez szerencsére még elkerült. Összességében itt több időt tudnék eltölteni, mint Ulánbátorban, bár lehet, hogy utóbbinak pont az volt az előnye, hogy nincsen sok külföldi így az ott lévő néhánnyal viszont a kapcsolatunk gyakran elég családias jellegű. Nem tudom, hogy itt mi lenne, de a tél Mongóliában se rossz, ebből a szempontból. Az mindenesetre tény, hogy azért is megyek vissza olyan korán, és nem olyan későn, hogy az ottaniakkal töltsek még egy kis időt.