Nyugat-mongóliai kitérő, egyéni expedíció és a népdalgyűjtés



Simára csiszolt, fehér kövekkel tarkított folyó mellett visz az
út a Nyugat-mongóliai Hovd mellett.

Mivel az ország nyugati felén rengeteg mongol népcsoport él, a terület különösen érdekes és színes folt Mongólia térképén. A mongolok mellett itt laknak még a helyi kazahok - akiket a hadseregben még a mongoloknál is jobban megszivatnak -  akiknek a kultúrája sokak szerint magánál a kazahsztáninál is sokszínűbb. Viseletük kicsit arabos, ahogy gyakran a vallásuk is ehhez igazodik, jurtáik teteje pedig magasított, a mongoltól látványosan elüt.A megyében él még az egykor határőrzéssel megbízott dzahcsin népcsoport is, akik közül a jelenlegi államfő és a miniszterelnök is kikerült, de nem ez volt az oka annak, hogy Tungával elhatároztuk, hogy a tanszéki expedíció előtt elmegyünk egy rövidebb, kétszemélyesre is.

Reggel hétre beszéltünk meg találkozót egy kocsival, ami a pár száz kilométerre lévő, tisztán dzahcsinok lakta kis faluba vitt minket, de a viszonylag pontos találkozás után még hosszas bevásárlás következett, és amint elhagytuk a város határát, az autó is lerobbant. Valahogy sikerült vele elvergődni a szerelőig, ami persze be volt zárva, de végül csak meglett az emberünk. Itt mindenki bagoly, mert a boltok nyolc vagy kilenc előtt nem nyitnak ki, de utána a piac is sokáig nyitva tart, ellentétben a magyarországiakkal. A szerelő miután ránézett a kocsira, közölte, hogy menjünk a piacra alkatrészt venni, ami persze még mindig csak készülődött a nyitáshoz, de egy óra múlva ez is meglett, és újabb két órával később, délben végre el is indultunk. Egy gyönyörű szurdokban vezetett az út egy része, jó minőségű aszfaltúton, melyet végig egy nagyobb patak kísért, egy-egy kisebb facsoporttal és nagy fehér kövekkel tarkítva. Mellette irreálisan zöld fű, és néhány kínai útépítő. Láttunk egy magányos fát is, aminek az egyik ágán egy beszakított sámándob lógott, de az eredetéről sajnos nem sikerült információt gyűjtenünk.
 

A faluba érve bementünk a városházára bejelentkezni mint kutató, és némi segítséget kérni a helyiség öregeinek felkutatásában. A legfőbb célunk a népmesék és a népdalok gyűjtése volt, ami elég jól sikerült is. A városháza egyik dolgozóját adták mellénk, akinek az apját úgy harangozták be, hogy még sapkája is van. Találkoztunk tehát a nagyon kedves, és rendkívül segítőkész népdalénekessel bácsival, akinek tényleg elég szép dzahcsin ruhája volt, és még egy régi tűzlábat, is mutatott nekünk, amiről én eddig szintén csak az egyetemen láttam fotókat, mivel ma már inkább tömör vaskáályhát használnak a jurtában, nem pedig nyílt tüzet. A bácsi egyébként maga is gyűjtött dzahcsin dalokat és 92-ben egy könyvecskét is kiadott erről, amit mi is megkaptunk tőle. Óriási lelkesedéssel mesélt, és énekelt is néhány dalt. Sajnos nagyon nem voltunk felkészülve a dokumentálásra, és Hovdban se lehetett egy rendes diktafont kapni, ezért a fényképezővel és a telefonnal oldottuk meg a dolgot, több-kevesebb sikerrel. A 2-3 ezer lelkes faluban előttünk még állítólag nem járt senki kutatni, így remélem, hogy tényleg sok új információt sikerült összegyűjteni, nem csak a népköltészetről. A népdalénekes egyébként később még adott egy telefonszámot egy Ulánbátorba költözött kollégájához is, akivel később tervezünk interjút készíteni, és a lefordított dalokat Magyarországon kiadni. A faluban még egy nénivel, a legidősebb lakóval tudtunk beszélgetni, aki kilencvenöt éves és sajnos kicsit nagyothall, ezért nem volt könnyű vele beszélgetni, de a lánya mindig készségesen, és igen magas hangerőn megismételte neki a kérdéseinket. Kiderült, hogy ennél a népcsoportnál szinte egyáltalán nincs már buddhista oltár a jurtában, és magas kora miatt a néni sem tudja többé gyakorolni a vallást, így inkább elajándékozta a buddhista istenséget ábrázoló, Zöld Tára szobrát. Kérdeztünk még ezen kívül a jurtáról és a helyi ételekről is, ami leginkább onnan jutott eszünkbe, hogy a minden háztartás alapjai közé tartozó kínálótálban volt pár furcsa fehér gombóc, ami az áról nevű szárított túró dzahcsin változata, és a fő előnye, hogy nem törik bele az ember foga, ellentétben a tényleg alaposan kiszárított egyéb verziókkal.

 

A gyűjtés után megvacsoráztunk a helyi étteremben, az elérhető egyetlen féle salátából és főételből, ami a hagyományos bóc volt, vagyis apróra vágott húsdarabok tésztában megpárolva. Az éjszakát a víz nélküli kis hotelben töltöttük, majd másnap megpróbáltuk továbbállni, ami nem is volt olyan egyszerű, mint amilyenek elsőre tűnt volna. A hirdetőtáblán csak a már elment autók cetlijei voltak, a következő pedig öt nappal később indult volna valahova, az üres főúton stoppolni pedig szintén esélytelen volt, mivel a néhány elhaladó kocsi mindegyike tele szokott lenni. Mivel buszjárat sem létezik, vonat pedig az egész országban alig, kénytelenek voltunk lemenni valakivel a kínai határon lévő kisvárosba, vagyis az ellenkező irányba, hogy onnan aztán visszamenve eljussunk Hovdba. Ez az utazás egy teljes napott vett igénybe, és jelentősen szaporította a magunk mögött hagyott kilométereket, de legalább láttunk egy hófehér sóstavat, és azt a helyet, ahonnét a falu is elköltözött néhány éve, mivel a terület elmocsarasodott. A házakat állítólag lebontották, és arrébb vitték egy kicsivel. Utasokkal és a legkülönbözőbb egyéb holmikkal roskadásig telepakolt koreai kisbusszal jutottunk vissza Hovdba, megint nulla helyre préselődve össze, de legalább élményekkel gazdagon. Szerettünk volna több emberrel is találkozni, de ők borzasztó messze vannak ilyenkor a központtól, a nyári szálláson, ami autó és sofőr bérlést jelentene, meg néhány száz kilométer plusz utazást a pusztában. Na erre se időnk, se energiánk, s epénzünk nem volt. Mindenkit felkeresni úgyse lehetne, és a legjobb forrást így is megtaláltuk az öreg bácsi személyében.

Az utazás közben bosszút álltam az országon, amiért még mindig nincs vízumom, és ettem pár mormotából, amiket elvben tilos vadászni, mégis mindenki megteszi. Szóval illegális mormotafogyasztó lettem, és ha lehetőségem lesz rá, továbbra is az leszek, mert a fűszer és só nélkül megfőzött hús a legfinomabb falatok közé tartozik itt Mongóliában. Amíg főtt a hús, addig én végigkérdeztem az összes jelenlévőt az elkészítés módjáról, a mormota vadászatáról és a hozzá kapcsolódó tabukról. Szeretném ezt az információt is felhasználni, és írni valami tudományosat. Mindenképpen ki akarom használni az itt töltött időt, és a lehetőséget, hogy testközelben van minden kutatási téma. A hideg téli napokon úgyis bőven lesz időm ezzel foglalkozni, és lesz mit feldolgozni bőven.