2015. július 24., péntek

A mongol jurta végnapjai

Vajon te hogy élnél túl egy ulánbátori jurtát? Nos a legősibb mongol szállás még ma sem luxus, de van az utcán wifi, és a vízért is csak a szomszédba kell átugrani.
Ennek ellenére a vidéki utazás és az expedíció utáni életünket ősztől már egy belvárosi lakásban fogjuk megkezdeni, amit viszint addig még meg is kell találni...

 
Ulánbátori jurtanegyed
Ulánbátori jurtanegyed
Ugyan már nem sokáig, de még mindig egy kellemes kis mongol jurtából írok. Ulánbátorban van nyilvános wifi, és a szomszédtól az előbbinél jóval gyorsabb kábel is, így ha előre megveszem a kódot, akkor van net. A sámándobok továbbra is szólnak, most amikor írok és végre hallani is lehet őket, mert egyrészt egyedül vagyok, másrészt pedig elromlott a tv. Remélem, hogy nem én kívántam túl jól, hogy menjen tönkre, de amennyiben kiderül, hogy igen, akkor elkezdek más után is vágyakozni. Mondjuk az esős idő vége után. Kezdem irigyelni a jelenlegi magyar kánikulát, különösen a Balatonnál... Az előbb átjött a szomszéd lánya beszélgetni, úgyhogy mutattam neki pár magyarországi képet.
 
Pár napja egy hostelben töltöttem egy éjszakát a városban, és végre tudtam beszélni egy kicsit az otthoniak egy részével, és egy mongol sráccal is megismerkedtem. Másnap már megint a jurtában voltam, ahol lassan kezd elfogyni a család. Ketten már elmentek Hovdba, ahol Tunga anyja lakik, és vasárnap mi is követjük őket. 40-42 órás buszos utazás vár ránk a végtelen mongol pusztákon, részben földutakon, mivel sok más egyéb mellett az ország infrastruktúrája sem az igazi még. Tunga nővére pár nappal később fog utánunk jönni, így nemsokára teljesen kiürül a jurta, egészen márciusig, így addig a mi dolgunk lesz őrizni azt, és pár hetente ránézni.

Előtte még azonban fel kell készíteni a télre, vagyis a körülötte lévő árkot ki kell mélyíteni, és a fal tövébe is kell egy nemezt raknunk, ami nyárra a meleg miatt le lett szedve. Most tehát alul jön be a levegő, meg néha a bogarak is. Ezen kívül ügyeletes férfiként most én hordom a kútról a vizet, mivel Tunga nővérének a barátja sincs már itt. Amikor elmentek spricceltünk utánuk egy kis teát, áldozatként, a szerencsés úthoz. Valószínűleg jól fogadták valahol, mert egy darabban és elég hamar odaértek. Azóta részben kaját is mi főzünk, ami szintén érdekes dolog. Ma például ravioliohoz hasonló, mélyhűtött, bans nevű húsos táskákat gőzölem magamnak, amikor egyedül voltam ittthon.
 
Vidékről hazatérve viszont már a saját lakásunkat kezdjük majd el berendezni, mivel hosszas szenvedés után tegnap végre kibéreltünk egyet. Illetve Tunga, mivel az én számlám már megint zárolva van Ázsiában, és most próbálom elintézni, hogy ne csak Európában használhassam. A lakáskeresés úgy kezdődött, hogy a megbeszélt időpontra a tulajdonosok és az ingatlanosok fele nem ért oda, vagy egyszerűen közölte, hogy vidékre ment, így túl sok helyet nem tudtunk megnézni, de végül mégis leszerződtünk egyel, a központban, közel az egyetemhez.

Errefelé a bútorozott, gépesített lakás nem igazán divatos, és még egy tűzhely sincsen beépítve szinnte sehol, bár egy régi orosz rezsót néha beraknak elrettentésként. A mi lakásunk is üres volt, de a tulaj megígérte, hogy a konyhát berendezi. Mire az irodába értünk, kitalálta, hogy hűtőt és sütét mégse rak bele, majd a szerződés aláírása után azt is, hogy nem három, hanem a teljes tíz havi bérleti díjat fizessük ki előre, vagy nem lesz semmiféle konyha. Itt sokan szeretnék előre elkérni a pézt, ami a budapestinél magasabb lakásárak, és alacsonyabb fizetések mellett kicsit furcsának tűnik, de havi bérleti díj alig akad. Mivel három hónapnál többet elvből nem vagyok hajlandó kifizetni senkinek, borult a szerződés.
 
Jó a rosszban, hogy másnap hívott az ingatlanos, aki ugyanabban a házban talált egy másik, ugyanolyan lakást, kicsit drágábban, de részben bútorozottan, értelmes tulajjal, és észak helyett délre néző ablakokkal. Egy szép új, alig egy éves toronyház hetedik emeletén leszünk, az itt hétköznapinak számító szobakonyhában, durván hatvan ezer forintért, mintegy harminc négyzetméteren. Van pár bútor, de azért lesz mit venni. Szerencsére a rezsi, a bútorok, meg a gépek itt olcsóbbak tudnak lenni, mint Magyarországon, szóval megengedhetjük magunknak, és a végén úgyis eladjuk az összeset, bár a jurtából is kölcsönzünk majd néhány dolgot.
 
Úgy számoltam, hogy a mongol elnöktől kapott ösztöndíjam elég jó lesz, bár a pontos összegeket nem írnám ide le. Vízumom viszont még mindig nincsen, és pénzt is csak később kapok, ami viszont kezd egyre idegesítőbbé válni. Az egyetem minden nap megígéri, hogy aznap intézik a vízumot, de sose történik semmi, pedig ma már egy kicsit hamis papírt is leadtam nekik, hogy hol fogok a nyáron lakni. Elvben egy koliban, amiről valójában azt se tudom, hogy hol van, a gyakorlatban meg vidéken egy sátorban, meg nagy valószínűséggel jurtában leszek. Szerencsére ilyen papírt könnyen tudtam szerezni, mivel a bürokrácia mellett a korrupció, meg a nemtörődömség is elég jól működik, így semmi sem lehetetlen, még akkor sem, ha naponta új igazolásokat kérnek.
 
Tegnap egyébként találkoztam pár magyar kollégával, meg egy régi ismerős, afgán sráccal, bár csak futólag, mert az utolsó busz kilenckor indul a városból a jurtanegyedbe. Remélem az új lakásban egyszerűbb lesz az élet, habár a természethez közeli életmód hiányozni fog. Közvilágítás itt ugyan nincsen, de az autók fényszórója, és a jurták kerek tetőgyűrűjén kiszűrődő fehér fény különös hangulatot teremt. Ez azonban már egy következő bejegyzés témája lesz.

2015. július 15., szerda

A sámánok nem alszanak

Ha valaha felmerült benned, hogy felszállj a Transzszibériai vasútra, vagy meglátogasd Moszkvát, elárulom, néha nem egyszerű, máskor kalandos, de minden megoldható, még akkor is, ha történetesen az utazó nem orosz szakos nyelvtanár. Némi kreativitással és kitartással még Mongólia is elérhető, ahol sámándobtoktól hangos az éjszaka.



Itália és egyéb kalandok, ezúttal a moszkvai Vörös téren.
Itália és egyéb kalandok, ezúttal a moszkvai Vörös téren.
Legalábbis esténként lefekvéskor szinte minden nap hallani a dobjaikat a jurtában, ahol lakok. Hetedikén este érkeztem meg Ulánbátorba, hat napos utazás után, ezért bőven lenne mit írnom, de próbálom visszafogni magam. Ha valakit csak Mongólia érdekel, és nem izgatja a transz-szibériai vasút, az most nyugodtan hagyjon ki pár bekezdést.

Egy másik mellett tehát alapvetően a tavaly ősszel, személyesen a mongol államfőtől kapott egy éves tanulmányi ösztöndíjnak köszönhetően vagyok ismét Mongóliában. Pénzt persze csak később kapok majd, így az izgalmakkal teli hosszú út reménye mellett a spórolás is szerepet játszott abban a döntésben, hogy ne a repülőt, hanem inkább a vonatot válasszam. A mongol vízumot a budapesti nagykövetség másfél hónap alatt sem volt képes kiállítani, de az oroszt beszereztem egy irodán keresztül, és némi kezdeti fennakadás után oroszországi vonatjegyem is lett, így bátran megvettem a Wizzair moszkvai járatára is a jegyet. A nagy kézipoggyásznak számító hátizsákomat üresen begyömöszöltem a feladott bőröndbe, és a kis kézipoggyász méretű zacskóból csak Moszkvában pakoltam át a hátizsákba a cuccokat, így megspórolva a nagyobb kézipoggyászért fizetendő 4700 forintot.


Nyári hangulat a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyház előtt.
Nyári hangulat a moszkvai Megváltó
Krisztus-székesegyház előtt.
Az orosz fővárosba kora délelőtt érkeztünk meg egy orosz ismerősömmel, aki a vonatot is intézte, majd felrakott az első metróra, ami a pályaudvarra vitt. Mivel ekkor még volt egy fél napom a szerelvény éjszakai indulásáig, leraktam a holmimat és visszametróztam a Vörös térre. Megörökítettem a legkülönbözőbb, lehetetlen pózokban fényképezkedő turistákat, majd elkezdtem egy véletlenszerű irányba sétálni a folyóparton, kissé álmosan, és kellőképpen izzadva a kánikulában. Később kicsit aludtam egy padon, meg üldögéltem egy híd széles kőkorlátján, néhány orosz mellett, és a bevásárlás meg a pályaudvar előtt még bementem a gyerekáruházba, ahol gyereket ugyan nem lehet kapni, de az ottani, több szintes játékboltban látottak felérnek egy kisebb vidámparkkal.


A transz-szibériai vasút egyik megállója
A transz-szibériai vasút egyik megállója
A vonat éjfél után futott ki a pályaudvarról négynapos útjára, a Bajkál-tó partján fekvő Ulan-Ude irányába. Moszkvai tapasztalataimat megerősítve, itt se tudott senki angolul, kivéve egy lányt, aki viszont másfél nap után leszállt. Ettől függetlenül néha elég jól elbeszélgettem a körülöttem lévőkkel, akik az út során folyamatosan cserélődtek, kivéve egy szpecnazos katonát, aki különösebb erőfeszítés nélkül rakta fel a harminc kilós bőröndömet a két méter magasan lévő polcra.

Bármilyen érdekes is a szibériai ligetes erdő képe, és az útitársak is, napokat utazni mégiscsak unalmas egy olyan vagonban, ami még csak kupékra sincs osztva rendesen, és bő ötven ember utazik együtt, igen kis helyre húzva magát össze. Nem csoda hát, hogy mindenki háromszor annyit alszik, mint egy átlagos mormota, ráadásul az időzónákon lassan áthaladó vasút mindenhol a moszkvai időt használja, és a lámpákat is többé-kevésbé e szerint kapcsolják a kalauzok, ami a fővárostól néhány ezer kilométerre egy sajátos időszámítást eredményez. Délután ötkor már bőven lehet naplementét fényképezni, de éjjel egy órakor már tök világos van, pedig addigra alszik csak el a teljes kocsi.

A monotonságot a napi 2-3 alkalommal, durván negyven percre megejtett megállások enyhítik csak egy kicsit, amikor mindenki kirajzik az állomáson lévő enyhén túlárazott trafikokba kaját venni, majd úgy rohannak vissza a vonathoz mintha mágnes húzná őket. Én ehelyett körbejártam a pályaudvarok környékét a fényképezővel, és kicsit távolabb sokkal jobb boltokban, olcsón vettem meg a zacskós levest, ami a vonaton elkészíthető egyetlen meleg kaja. Forró víz van, más meg semmi, így mindenki ugyanazt eszi. A nagyobb városokban wifi is volt, ezért tudtam kicsit beszélni az otthoniakkal, és Tungát is megnyugtathattam, hogy még élek, és közeledek.

A vonatra 5-10 perccel az indulás előtt szálltam csak vissza, ami az oroszoknak ugyebár nem szokása, vagyis rendszerint a fél vagon értem aggódott és keresett halálra mindenhol, az indulás előtt fél órával. Ulan-Ude környékén már kezdett ismerős lenni a táj, és az arcok is, az átszállás után pedig már a beszélgetéseket is kezdtem érteni. A vonaton megismerkedtem egy mongol egyetemista párral, és hozzájuk csapódva, különböző autókkal, estére eljutottam Ulánbátorba. Egyes mongolokhoz híven megpróbálták velem fizettetni az út nagyobb részét, de a lényeg az, hogy néhány, a csomagtartóból teljesen kilógó gigantikus bőrönddel átjutottunk a határon, és annak mind az öt ellenőrzésén.

Akik nem olvasták az eddigieket, azok lassan kezdjék el bemelegíteni a látóidegeiket, mert Ulánbátorban azonnal Tunga nővérének és a barátjának jurtában kötöttem ki, mongol családban, annak minden velejárójával együtt. Mivel egyszer szakad az eső, egyszer meg a meleg miatt nem lehet utcára menni, túl sokat nem megyünk sehova, az eredeti tervekkel ellentétben, de a jurtában lakás önmagában is elég érdekes. Kezdem felvenni az itteni lelassult életmódot, bár nagyon megszokni azért nem szeretném. Első két nap, a nemzeti ünnep, vagyis a naadam előtt sikerült bemenni a városba, hogy a vízumomat intézzem, persze elenyésző sikerrel. Mindenki lusta dolgozni, és a másikra mutogat, szóval működik a bürokrácia. Azon kívül viszont szinte semmi. Ha kifogáskeresés olimpiai sportág lenne, a mongolok több aranyat kapnának, mint a hazai aranybányák évi termelése összesen. Hihetetlenül jól meg tudják magyarázni, hogy miért nem kapok vízumot, ráadásul már ezt is három nyelven hallottam, de ezen kívül tényleg semmit nem csinálnak.

A város széli jurtanegyedben viszont ennél sokkal intenzívebben dolgozok én a nyelvtudásomon, mivel intenzívebb tanfolyamot nehezen tudnék elképzelni. Mindezt betetőzve a kultúrát és a mindennapi életet is testközelből látom, melynek a non-stop háttértévézés mellett azért jó oldalai is vannak. Egyik nap például birkavágásnál segítettem, és fotóztam is párat, amikor éppen nem úsztam a zsírban. Ezt itt mondjuk elég nehéz kivitelezni, mert csaknem az egész országnak birka szaga van. Remélem nem fog Magyarország felé fújni a szél…


Hagyományos mongol étel, a horhog.
Hagyományos mongol étel, a horhog.
Ami a birkát és a kaját illeti, csináltunk elég sok különböző ételt, az egyikhez, a hórághoz részben forró köveket kell pakolni a kajába, amit ezúttal nem túl hagyományosan tűzhelyen oldottunk meg, és a kéményét a kocsinak sikerült támasztani, ami csak az egyik hátsó lámpát olvasztotta le teljesen, bár annak az autónak ez már nem sokat árthat, úgyis mert megy a bontóba. A forró kövek fogdosása viszont állítólag jót tesz az ízületeknek, bár én ezt inkább kihagytam.


Szeméttelepen keresgélő emberek, Ulánbátor közelében
Szeméttelepen keresgélő emberek, Ulánbátor közelében
A mindennapi életnek egyébként része az ócska földúton való vízhordás is, mivel vezetékes víz nincs a közelben, kivéve azt a pár épületet, ahová zuhanyozni lehet járni, alkalmanként 300 forintért, ezért olyan nagyon gyakran senki sem megy oda. A jurta maga közepes méretű, durván 10 négyzetméter lehet, és jelenleg öten lakunk benne, bár hagyományosan ennél akár többen is lehetnének egyszerre. Túl sok hely és magánélet tehát nincsen, de nyaralásnak eléggé élvezhető.

Ma pont csirkepörköltet főztünk, hogy ne csak mindig mi együk a mongol kaját, hanem csináljunk is valamit. A környék nem túl érdekes, de itt van nem messze az egyik nagy szeméttelep, amiről csináltam is pár képet. Nem kevesen laknak ott, bár lehetne rosszabb. Csütörtökön már munkanap lesz, ezért akkor fogom tudni folytatni a vízum beszerzését, és egyszer remélhetőleg ösztöndíjat is kapok, mert a vízum miatt vagy Kínába kell menni, vagy lefizetni valakit, és egyik se olcsó. Mivel turistaként vagyok itt, nem kaphatok itt másik, tanulmányi vízumot, ezért a törvény szerint külföldre kell mennem, amiről a magyarországi nagykövetségen elfelejtettek tájékoztatni. Amint rendeződik a helyzet, és az időjárás is jobbra fordul, szeretnék vidékre menni expedícióra, bár a betervezett fotókat nem fogom tudni elkészíteni a kék ég alatt elterülő végtelen zöld pusztáról, mert az idei év olyan száraz, hogy minden fű ki van égve. Nem kevés fejfájást fog ez hamarosan okozni a pásztoroknak. Remélem hamarosan sokukkal beszélhetek viszont, mert elég jó kutatási témát találtam ki, de erről majd csak egy jóval későbbi beszámolóban írok, mely után a blog történetében először, már tényleg szó lesz sámánokról is.


Nosztalgikus metróhuzat, valahol Moszkva alatt.
Nosztalgikus metróhuzat, valahol Moszkva alatt.

 
Moszkva, Vörös tér (részlet).
Moszkva, Vörös tér (részlet).

 
Moszkvai rendőr, Moszkva folyó, és a moszkvai nyár egy végtelennek tűnő pillanata.
Moszkvai rendőr, Moszkva folyó, és a moszkvai nyár
egy végtelennek tűnő pillanata.

 
Bevásárlóközpont, és virágos utca a moszkvai Vörös tér közelében.
Bevásárlóközpont, és virágos utca a moszkvai Vörös tér közelében.

 
Ember és gép. A Transzszibériai vasútat éltető erő.
Ember és gép. A Transzszibériai vasútat éltető erő.

 
A modernizáció árnyoldala. Szemétben élelmet kereső tehén a mongol főváros, Ulánbátor határában.
A modernizáció árnyoldala. Szemétben élelmet kereső
tehén a mongol főváros, Ulánbátor határában.