Itália és egyéb kalandok: július 2016

2016. július 16., szombat

Dániában se stoppolok még egyszer... II. rész

A svédországi stoppos szívás után Dániában se volt tőúl sok szerencsénk, de a végén csak odaértünk Ritához. Éjjel kettőkor... Régen látott húgocskámmal és persze Tungával rögtön ki is haszanáltuk az alkalmat egy magas hozamú kukázásra.

Ha nem olvastad volna az előzményeket, ezt a korábbi bejegyzésben ide kattintva pótolhatod!

Irány Vejle, újra stoppolunk

Helyi hippi Vejlében

Egy nap városnézés, és beszélgetés után azzal a boldog tudattal végtunk neki a Dániába vezető 260 kilométeres útnak, hogy könnyebb lesz, mint a stockholmi stoppolás. A svéd sráccal egyeztetve vettünk egy olcsó buszjegyet, és lementünk Malmö déli részére, ahol bő két órás szenvedés után végül egy iraki taxis mentett ki minket az országból, aki látta, hogy már két órával ezelőtt is ugyanott ácsorogtunk, és végül megsajnált. Vele jutottunk végül át a Malmöt Koppenhágával összekötő csaknem 8 kilométeres Øresund hídon.

Másodszorra keltem át a tekintélyt parancsoló építményen, és a koppenhágai reptér mellett ezúttal is szerencsénk volt az autópálya felhajtóján. Negyed óra alatt akadt valaki az első fél órás útra, ami egy forgalmas benzinkúton ért véget. Itt még mindig jó sebességgel, 20 perc alatt találtunk fuvart, ez azonban egy olyan helyre vitt minket ahol az aznapi szerencseadagunk ki is merült. Két stoppos is volt már ott rajtunk kívül, ami ezen a heyen nem volt sokkal kevesebb, mint az elhaladó autók száma. Mindenki mosolygott, de megállni senki se akart, bár mi még mindig jobb helyzetben voltunk, mint az a hazafelé tartó német hippi pár, akikkel később találkoztunk a benzinkút mellett, a maguk sokkal hosszabb útjával. Jó három óra után valaki egy kicsit tovább vitt, egy olyan helyre, ahol szintén nem volt semmi forgalom, de itt legalább hamar felvett valaki, újabb 20 kilométer erejéig. A következő üres csomópontban egy órát álltunk egy másik stoppossal mire mindhármunkat felvették.

Vejlei vakáció

Kukactorta a vejlei tudományos múzeum rovarok
fogyasztását bemutató kiállításán

Este 10 órakor értünk a következő hídhoz. Lassan sötétedett, és egy másik német stoppos is elég reménytelenül bóklászott mellettünk, ezért viszonylag hamar a Korsør vasútállomását jelző tábla útmutatását kezdtük követni, és kikötöttünk egy kihalt, apró állomáson. Csodával határos módon sikerült felhívunk Ritát, a húgomat, aki Vejlében lakik, és megbeszélni vele, hogy jussunk át vonattal a híd túlfelére, és értünk jön kocsival. 120 km volt még hátra a 260-ból, na meg az autóval megfizethetetlen árú híd a két sziget között. 8500 forint volt kettőnknek túljutni ezen a szakaszon, de utána nem kellett sokat várni Ritára, akivel a sötétséget kihasználva gyorsan el is mentünk kukázni. Dánia drágább, mint Svédország, de ha a boltok melletti szelektív kukából gyűjt valaki többnyire friss kaját, akkor elég jól meg lehet úszni. Az előző kukázós túrám után most némi virslit, kenyeret, salátát, barackot és koktélrákot szedtünk össze egy vadiúj biciklis kosárba.

Stockholm és Lund után itt végre két teljes napot maradhattunk, és kicsit összeszedtük magunkat, köszönhetően részben a másnapi esőnek, amiben túl sok dolgot nem tudtunk csinálni a bezárt múzeumok mellett. Rövid séta a városban, pár fénykép, este közös vacsi, majd irány az ágy. Másnap Rita szabadnapos volt, és az eső sem esett, úgyhogy megnéztünk pár ingyenes múzeumot. A tudományos érdekes volt, de nem győzött meg a bogarak megevéséről, se dánul, se angolul.

Utolsó este végre megnéztük a két hónapja letöltött Sual fiát, egyeztettünk egy telekocsis sofőrrel, és boldogan odaatuk Ritának a svéd farmról hozott, kézzel festett teáskannánkat. Egyszer majd hazajut Budapestre, de mi már nem szerettük volna tovább utaztatni. Másnap blablacar-os telekocsival indultunk el Németországba, és arra a farmra, ahol most is önkéntesek vagyunk egy ausztrál párral együtt, egy amerikai nyugdíjjasnál. A következő sztori erről fog szólni.

Előrelátás. Esernyők díszítenek
egy vejlei sétálóutcát

2016. július 15., péntek

Svédországban se stoppolok még egyszer... I. RÉSZ

Általában arról írok, hogy hogyan stoppoljunk, de az itt leírtakat inkább senki ne kövesse. Amilyen jó volt ugyanis a svéd és dán városokban, olyan szívás az útjaikon. Sikerült viszont újra kukázni Dániában, biciklizni Lundban és családot látogatni Vejlében.

Stockholmi stoppolás

Stockholmi terecske

Nagy szerencsénk volt amikor több napos tanakodás után végre valaki lemondott két jegyet a Norwegian stockholmi járatára, így a felszabadult helyeket rögtön meg is vettük június 30-ára. A 900 kilométeres utat így durván egy óra alatt tudtuk magunk mögött, és a stoppolás is elég jól ment Arlanda repteréről, melynek köszönhetően fejenként 100 koronát megspórolva jutottunk el a központi pályaudvarra. Miután leraktuk a hátizsákot a csomagmegőrzőben megcéloztuk a belvárost és egész délután ott bóklásztunk. Leginkább a hely nyugalma, és az emberek segítőkészsége fogott meg minket, na meg a rengeteg kisebb nagyobb tó és csatorna.

Kora este indultunk csak el Lidingöbe, mely ugyan elvileg nem Stockholm, mégis a főváros külkerületének számító, egykori ipari terület, egy különálló szigeten. Hangulatos hely, rengeteg zöld területtel, és éppen csak befejezett házakkal. Ez utóbbi okozott is némi problémát, ugyanis a térképen rossz helyen szerepelt a házszám, és a nagy semmit találtuk csak meg a jelzett helyen, na meg a páros számú házakat. Szépen sorban, egymás mellett, a páratlan számok teljes mellőzésével, csakhogy nekünk pont egy ilyen kellett volna. A sokadik megkérdezett kutyasétáltató néni aztán leszólított egy másik szomszédot, akivel együtt találtak egy harmadik ott lakót, aki végre meg tudta találni egy másik téképen a helyet.

Stockholmi látkép

Mivel a mi telefonunk nem működött, ők hívták fel a hostunkat, és így sikerült rájönni, hogy a hely egy olyan rész közepén van, ahol kb. az ő házuk az egyetlen, ami elkészült, és az utcán mindenhol kerítések vannak szóval közlekedni azt nem lehet. Ennek köszönhetően nagy szükségünk is volt rá, hogy odakísérjenek, mert különben sose találtuk volna meg. Két napot töltöttünk el a korunkbeli ukrán párral, és ugyan nem voltak túl beszédesek, de még így is sikerült megtudni pár érdekes dolgot róluk, és az országról, ami leginkább az alacsony árai miatt szerepel az utazós listánkon.

A svéd főváros nagyon hangulatos hely, bár elég drága volt, amit szerencsére az ingyenes múzemok némileg ellensúlyoztak. Láttunk egy középkori múzeumot, életnagyságú makettekkel, hogy tényleg a korabeli utcán érezhessük magunkat, és egy másik, hasonló korból származó ruhákat és páncélokat bemutató kiállítást. Itt végre a dolgok történetét is elolvashattuk angolul, így a tárgyak megteltek élettel, és egykori királyok tetteivel. A legkülönösebb azonban nem ez volt. Két hete nem láttunk ugyanis sötétséget, és a lappföldi fehér éjszakák után utunkat dél felé folytatva ez a különös helyzet csak még furcsább kezdett lenni. Hamar meg lehet szokni, hogy bármikor is keljen fel az ember, mindig világos van. Európa többi részével valami nagyon nincs rendben...

Lundi látogatás

Társasjáték és vizipipa Lundban

Bármily rövid is volt az itteni látogatásunk, Stockholm nehezen akart elengedni minket. Három órát vártunk az autópálya melletti benzinkúton a nagy semmire. Páran ugyan felvettek volna, de csak olyan helyekre mentek ahonnan aztán se előre, se hátra. A végén meguntuk és vettünk egy helyi léptékben olcsónak, magyar zseb számára drágának számító vonatjegyet Lundba, ahol hosszas keresgélés után az előző este találtunk csak végül szállást. Eredetileg Malmöbe akartunk menni, de senki se tudott fogadni minket, a korábbi padon alvást pedig nem akartam megismételni, ezért a közeli egyetemváros, Lund lett a végső célpontunk.

Viharfelhők a lundi egyetem felett

Ezúttal egy iráni lány, és a svéd barátja fogadott be minket két éjszakára, akik mindketten diákok voltak, és a srác pár stoppos jótanáccsal is ellátott minket, amik később persze nem jöttek be. Mindenesetre velük, és egy másik, koreai utazóval rengeteget tudtunk társasozni. Ha egyszer valaki úgy dönt, hogy útra kel, elkerülhetetlenül találkozik a hasonszőrű utazókkal, akikkel töbnyire könnyű megtalálni a közös hangot. Ennek köszönhetően ezúttal is csak a lakás múlhatta felül város hangulatát. Utóbbi megismerésére egyébként kaptunk két öreg biciklit, ami életmentő volt a korábbi hosszas gyaloglások, és még hosszabb ébren töltött napok után. Végre pihenhettünk egy kicsit a park függőágyaiban, és egy rövid utcai lazulás után a botanikus kertben.

Lundból az ide vezető útnál nem sokkal több szerencsével kezdtünk el Dániába stoppolni, de ezt a kalandot csak a bejegyzés második részében olvashatjátok majd. A folytatás szombat este következik!

Lund egyeteme

Felirat hozzáadása

Középkori utcakép egy stockholmi múzeumban

Viking kő egy stockholmi múzeumban

Légtornászok gyakorolnak Stockholm egy parkjában.

Stockholmi utcakép

Stockholmi látkép

Érkezik a stockholmi kompunk Lidingöbe

Stockholmi látkép

Stockholmi kilátás

Stockholmi látkép

Stockholmi sikátor

2016. július 10., vasárnap

Mit csináljunk Svédországban, hogy tényleg megismerhessük

Sokat emlegetem a dániai, pénzmentes-kukázós utazást, eddig ugyanis Lappföldön is csak egy fogkrémre kellett a repjegyen túl beruházni.
A nyárközép ünnepén túl az önkéntes munka és a farm tulajdonosai és érdekes élményekkel gazdagítják az utazós kalandjaim sorát, a napforduló megünneplésével az élen, melyet ezúttal testközelből, egy svéd nyugdíjas párral töltöttünk el.

Nyárközép ünnepe a svédországi Swensbylijda falucskában.

Nyári napforduló ünnepe
Az önkéntes munkának a couchsurfinghez és a stoppolához hasonlóan nem az ingyenes mivolta a legfonotsabb előnye, hanem az esély arra, hogy közelebb kerülj emberekhez és helyekhez.

Maga a napforduló ugyan ténylegesen június 20-án volt, de Sévdországban ezt a napot csak a következő pénteken kezdték megünnepelni, leszámítva az ezt megelőző maratoni bevásárlást. A midsommar ünnepe itt a nálunk ismert karácsonyhoz hasonlít a leginkább, azzal az apró különbséggel, hogy a boltokban nem vörös fejjel rohangálva ajándékot kereségő embereket, és agyérgörcsök sorozatát kell túlélni. A nagyitól kapott, kötött férfiharisnya problémáját áthidalva, Svédországban nem volt ajándékozás, csupán ünnepi ebéd, szombat délután pedig közös ünnepség, a faluban, majd a fiatalabb korosztály este bulival zárta a leghosszabb napot, melyen Lappföldön egyáltalán nem látni sötétséget.

A nyári napéjegyenlőség kétfogásos menüje első körben némi füstölt lazac, és a hozzá tartozó édes, zöld szósz tette ki, amit vékony, fehér és kemény kenyéren ettünk, melyet a magyar talán pászkaként, vagy kovásztalan kenyérként ismer. A második körben következett a lazac java, egyenesen a sütőből, méghozzá óriási mennyiségben, némi salátával, kaviáros mártással és különféle marinált heringekkel egyetemben. A szombatra megmaradt ételek ezen sorát aznap epertorta zárta, mely szintén helyi specialitásnak számít.

Ünnepi menü a lappföldi nyárközép ünnepségen.

A pénteki ebéd után autóba ültünk és csatlakoztunk a Swensbylijda nevű helyen gyülekező családokhoz. Nyárközép ünnepséget ugyan sokat lehet találni, itt azonban a falucskát az 1813-as állapotnak megfelelően rekonstruálták, és rendeztek be ezzel egy kisebb szabadtéri kiállítást, amolyan skanzent. Az itt álló vízimalom, és a gyerekek egykori, szekrényben kialakított emeletes ágya adta meg a dolog igazi hangulatát, melyet tovább erősített a helyi népviselet piros ruháiban éneklő és táncoló kis csapat rövid előadása.

Először egy magas, kereszt formájú fát állítottak fel a tér közepén, amirről két koszorú is lelógott, és körbe volt tekerve leveles nyárfa ágakkal, majd kezdődött az ének és a tánc, melyhez hamarosan a közönség is csatlakozott, beleértve farmunk gazdájának feleségét. A vicces kis gyerekdalokat szintén vicces tánc kísérte, melyet mindenki ismer gyerekkorától fogva, és táncolja is lelkesen ha elég fiatal, vagy éppen elég idős hozzá. A fordításról vendéglátónk gondoskodott, aminek köszönhetően megértettük, hogy most éppen fül és farok nélküli szegény kis békák ugrálnak körülöttünk vidáman brekegve, nem pedig a résztvevők kollektív őrületének vagyunk tanúi. Az esemény végén hamar szétszéledt a virágkoszorúval a fején ünneplő, főként magas, szőke svédek sokasága, és mi is visszamentünk a farmra, hogy aznap már csak vacsorázni kelljen a minden napos munka helyett.

Önkéntesként Svédországban
Ez a rész egy korábbi bejegyzés folytatása, melyet itt érhetsz el.

400 éves farmház alapjára mutat a terület jelenlegi
gazdája, farmunk tulajdonosa.

Rengeteget lehetne írni arról, hogy miket csináltunk a farmon, de még annál is többet tudnék mesélni a közös étkezéseknek köszönhető beszélgetéseinkről, a farmon élő, hatvanas éveinek közepén járó párral. Nemcsak, hogy mindketten itt élték le az életüket, de rendkívül tájékozottak voltak Svédországgal, és a világgal kapcsolatban is.

A minden nap 6:30-kor kezdődő reggeli közben megkóstolhattuk a svéd kenyeret, mely lapos, kerek, és keményre szárított barna étel, de a mi puha fajtánkhoz hasonlóan ők is vajjal és sajttal ették, amikor éppen nem kaviáros krémet nyomtak tubusból a tetejére.
Ebéd közben kiderült, hogy szeretnek belefolyni az ország, és a kisebb közösségek ügyeibe is, és konstruktívan részt venni ezekben, legyen szó bármiről. Vendéglátónk írásait például rendszeresen láthattuk a helyi újságban, és amikor kiderült, hogy a közös erővel megalapított benzinkút vezetői pofátlanul magas fizetést kapnak, másokhoz hasonlóan ő is azonnal kilépett belőle, pedig korábban tagdíjjat fizetett azért, hogy legyen alternatíva a profitorientált cégek mellett.

Egy délutáni sétán megnéztük a kaszáló határában kanyargó kis folyó partját, a kertben szétszórtan rozsdásodó régi, mechanikus gépek sorát, melyek egykor a földművelés különböző lépéseit tették könnyebbé, illetve egy kis nyírfaliget közepén egy 400 éves farm alapját. Furcsa érzés volt ezután a konyhából kinézve tudni, hogy a legelőnk közepe egykor egy családnak adott otthont. A ház lakói minden bizonnyal néha felkeresték a helyi templomot, melynek viszont a településekhez hasonlóan külön története van.

Ennyire északon, ahol nyáron nem látni éjszakát, sűrű erdők úttalan rengetegében éltek egykor a farmerek, akiknek kötelező volt a templomtól mért távolság függvényében bizonyos időközönként, de évente legalább egyszer felkeresni azt. Mivel az út hosszú volt, a templomok köré egyszerű, kétszintes faházakat emeltek, hogy szállást nyújtsanak az utazóknak. Ezek a templomfalvak a mai települések jelenleg is látható eredete.

Vacsora közben sokszor esett szó a bevándorlásról, melyről leginkább az derült ki, hogy a helyiek még azzal is kiegyeznének ha az életszínvonaluk némileg csökkenne, azt viszont már igen rosszul viselik, hogy a menekültek még a rájuk szánt nem kevés pénz mellett is panaszkodnak, és nem hajlandóak megenni az éttermi minőségű kaját, vagy beköltözni a városon kívül felépített, kisebb településekre. Ennek tetejében a városban előbb kapnak lakást, mint maguk a svédek, akik viszont éveket várnak az ingatlanra. Ugyan nem sok hangot lehet hallani a menekültek ellen, azonban a bevándorást szigorítani hivatott törvényjavaslat körül is hasonlóan alacsony a tiltakozók hangja.

Utolsó munkánk utolsó lépése, a szauna padjának kipróbálása.

Az ilyen beszélgetések közben persze dolgoznunk is kellett, és, hogy mit csináltunk a farmon? Alapvetően sokat melóztunk, de élveztük a csempézés, a fűnyírás, vagy a gyomlálás minden egyes pillanatát. Többnyire senki se mondta, meg, hogy mit és, hogyan csináljunk így ránk volt bízva a szauna padjainak méretre vágása, gyalulása, csiszolása, és felszerelésének mikéntje is, nem beszélve a kémény helyének kivágásáról. Egy ilyen aprócska kis helyiség részleges felépítése ugyan nem tűnik sok munkának, ahogy néhány tucat csempe lerakása, vagy éppen egy istálló falának vörösre festése sem, de különösen tapasztalat nélkül mindegyik eltarthat pár napig amivel gyorsan elmegy az önkénteskedés két rövid hete.
Mikor visszarepültünk Stockholma, úgy éreztük, hogy tényleg tudunk valamit az országról, ahová remélhetőleg lesz még alkalmunk visszatérni, legyen az akár munka, akár baráti látogatás. Ezen a farmon a jövőben még mindkettőre lesz lehetőségünk.