Nyugaton a helyzet változatlan

Legalábbis ami a megszokott pörgést illeti, a szokásos. Tehát senki se higgye, hogy unatkozok!
Voltam múzeumban, voltam dolgozni, és újabb nemzetközi vacsikon vagyok túl.

Rögtön az elején, van egy jó hírem, meg egy rossz. Van munkám! Ez így önmagában nagyon szép és jó, főleg annak tudatában, hogy a lokális élelmezési- és hulladékgazdálkodási szakmenedzser munkakör betöltéséért óránként 11€-t kapok, ami az itteni, paradicsomi állapotokhoz képest otthon durván 2€-s órabérrel járna, és valószínűleg még a legudvariasabb bürokraták is csak konyhai kisegítőnek neveznék... Magyarul a nyelvtudásommal elvárható munkát sikerült megtalálnom, a konyhai tálcatakarítás formájában. Heti két órában...
Na ezzel kezdődnek a problémák tekintve, hogy heti 22€-ból nem fogok megélni, de talán még éhenhalni sem, úgyhogy majd megpróbálok bemenni a rendes jobcentre-be is, hogy adjanak valami rendes munkát. Jó lenne heti 2x8 órát dolgozni, és az egyetemi jobdienstnél erre sok esélyt nem látok mivel ha jól tudom csak ilyen kis pár órás munkák vannak, amiből lehet, hogy el lehetne vállalni tízet, de ezért az mégsem az igazi...

A konyhához biztonságos közelségben maradva, a héten háromszor is ettem külföldi kajákat, a világ legkülönbözőbb pontjainak ízlése szerint. A módszeres hízlalás szerdán kezdődött el, a folyosón lakó vietnámi lányok, a szomszéd török bíró, és az Iráni srác lelkes közreműködésével, akikhez ismét bepofátlankodtam én is. Éppen a zacskós palacsintát melegítettem a mikróban, mikor megjött a csapat, úgyhogy gyorsan lerohantam a boltba, a zárni készülő eladók legnagyobb örömére, venni két adag mirellite borsót, meg sour cream-et, egy gyors borsófőzelékhez, ami a többi kaja elfogyása után szerencsésen el is készült. Az idő nagy része persze működőképes tűzhely keresésével telt el, ezek ugyanis a "fő a változatosság" jeligével működnek, és mindig valamelyik másik romlik el. Viszont ha éppen jók mert eleget mondtam nekik, hogy Mukodj! akkor tuti megolvasztják a rájuk rakott kanalat.
A vietnámiakat ugyan nem sikerült meggyőznöm róla, hogy ez nem leves, és a tojás evésének sincsenek különösebb szabályai, de azért ízlett nekik, és a mennyiségre való tekintettel még maradt is egy jókora adag.

Másnap aztán ez volt a szerencsém, mert az olasz szekció - mármint az egyik az ezer közül - szintén vacsorát főzött, némi litván salátával megtámogatva. (Mellesleg hétfőn pont litván vacsora van tervbe véve, kíváncsian, és nem utolsó sorban éhesen várom.) A maradék, nem egy és nem is két adag zöldborsót átvittem erre az estére is, ahol szintén nem fogyott el, de én legalább jót ettem a többi kajából. Vagy nagyon rossz lett a borsó, vagy nagyon sok...

A gasztrohetet tegnap az afrikai ebéd zárta. A konyhában éppen két lány főzött, látszólag egy hadseregnek, amikor a 45 centes sajtburgert mentem megmikrózni. Ott is ragadtam persze, és így sikerült megállapítanom, hogy messze ők a legjókedvűbbek, és legközvetlenebbek. Ha velük kéne összehasonlítanom a helyieket, akkor tényleg simán rájuk mondanám, hogy tartózkodóak. A beszélgetés végén aztán természetesen nem engedtek vissza kaja nélkül a kínai könyvhöz.

 

 

Meg nem tudom mondani mi volt az étlapon, mert afrikai dolgokat főztek, az afrikai boltból (ezt mindenképpen meg kell keressem, Ausztrált már tudok egyet, de ott csak didgeridoot árulnak), és ezek nálunk aligha ismertek, de érdekes ízük volt. Nem ez lesz a kedvencem egyik se, de jó volt kipróbálni. A keleti kaják minimum zacskós formában elterjedtek nálnuk is, és sok a kínai étterem is, habár ezek nem pont eredeti kínaiak, de afrikait még sosem ettem. Teljesen más volt, mint az általunk megszokott ételek.

Mellesleg jobban érezném magamat most ott, itt ugyanis legalább akkora tél van, mint Magyarországon. Januárban... Szombaton egész nap szakadt a hó, de akkora pelyhekben mint másfél üdítős kupak. Sose láttam még ekkorát, és sose anyáztam ennyire hangosan, mikor az egyik a nyakamba hullott, és a fele a bokám-nál csurgott ki.

 

A hétvégém ugyan szobában ülős, tanulós volt, de van eredménye, és még pénzt is spóroltam vele, a hétköznapok azonban ezúttal sem voltak unalmasak.
Buli nem volt igazán jó, így tiszteletbeli olasz tanítványom sem tudta gyakorolni a magyar tudását a lányokon, pedig nagyon lelkesen udvarol nekik ám. A legutóbbi mondata viszont több, mint viccesre sikeredett.

Mi az egyik legnagyobb probléma egy külföldi számára, ha nem a "gy" kiejtése? Én ezt az angol duringhoz hasonlítottam, és ezzel magyaráztam el neki a dolgot. Ez egészen mostanáig be is vált, tökéletes gy betűket, a-kat, és pörgős r hangokat tud már kiejteni a fél környezetem, ezúttal azonban a példálódzás nem várt eredményt hozott, a következő mondat formájában: "Naggyuring, szep, szemed, ván!" Yes Gael, it's about you. I know you read the blog so I placed the translator especially for you.

A buliknak mostmár egyébként majdhogynem kézzel fogható eredménye is van, ugyanis nemrég felkerült a netre mindkét harlem shake. A gentiben ugyan nem nagyon látszok, de az ardenneki esetében tökéletes helyem volt az első sorban, az összes lila sminkemmel, és a rózsaszín kesztyűmmel, törölközővel a nyakamban. Ahhoz képest, hogy elfelejtettem hülye cuccot vinni magammal, egész jól sikerült a kriptaszökevényt csinálnom magamból.

Hogy ennek a szerelésnek van-e saját dizájnja, arról el lehetne vitatkozni egy darabig, ahogyan azt a Design Museumban tettük a tárlatvezetőnkkel is. A csoportos múzeumlátogatásnak nem csak az olcsóbb jegy az előnye, hanem az is, hogy szinte mindig kapunk vezetést, ami normális esetben nem lenne igényelhető. Így volt ez tehát pénteken is. A múzeumot akár szecessiósnak is, vagy art nouveau-nak is lehetne nevezni, amiből még Berlinben láttam egyet, és nagyon meg is tetszett. Természetesen a vezetés után ezt is halálra fényképeztem. Mellesleg az elnevezésről megtudtuk, hogy amellett, hogy mindenhol más, eredetileg még a franciák is belgának nevezték a művészet ezen, újnak számító ágát.
Anna, itt sokat gondoltam rád, mint szakértőre, és főleg az 1860-as Thonet széknél dobbant meg a szívem, amiről szintén meghallgathattam egy rövidebb előadást. A legérdekesebb része talán az volt, hogy először ezeket a székeket szállították lapra szerelve, ugyanis Amerikában elég nagy népszerűségnek örvendtek, a hajók szállító kapacitása azonban meglehetősen elégtelennek bizonyult a kész bútorok esetében. Szóval Ikea, eláshatod magad!

Mivel a többiek már rég elmentek, mire én eléggé kifényképeztem magam, a napot a városközpont templomaiban folytattam, újabb tartalommal töltve meg a délutánt, és nem utolsó sorban a memó-riakártyámat.

Az múzeumban készült képeket a blog legújabb eleménél, vagyis a fotóalbumban keressétek, a jobb felső menüben, és a beígért brüsszeli képeket is feltöltöttem a vonatkozó bejegyzés aljába.

 

ui.: Senki ne felejtsen beírni a naptárába, pénteken reggel érkezek, és április 10-én jövök vissza Bel-giumba!

 

Achtung panzer!

- Egidija, gyorsan menj ki a mosdóba!

Ezzel a mondattal kezdődött az elmúlt hét említésre méltó eseményeinek sora. A felszólítás a Capitol nevű szíhház előterében hangzott el, utalva a legutóbbi szerencsés véletlenre, amikor a huszadrangú jegyeinkkel legelőlről nézhettük végig Verdi Rekviemjét.

Ezúttal enélkül is sikerült a legelső sorba ülnünk le, és onnan hallgatni, a számomra még az előzőnél is érdekesebb koncertet, nevezetesen a diákok szimfónikus zenekarának előadását (ami a szabadfordítást illeti). A menü a teljesség igénye nélkül La Gazza Ladra, The Canadian Shield és 1812 Ouverture voltak. Persze a legjobban ezúttal is a korosztály összetétele, és átlag életkora tetszett.

A következő, amit nem csak megemlíteni, de megenni is érdemes, az mi is lehetne más, mint a waffel.
Erről már írtam korábban, és ezt most csak annyival egészíteném ki, hogy hivatalos forrásból megtudtam, több féle is van. A brüsszeli szögletes, és a tésztája folyékony, így azt sütéskor meg kell fordítani (magát a sütőt lehet átfordítani), hogy rendesen lecsorogjon a tészta. Az itteni waffel tésztája kis pogácsa, ami sokkal finomabb, főleg ha a Hotelschool szakácsa az instruktor, díjnyertes diákokkal körülvéve.
A recept tehát a következő:
Először is fogj egy marha nagy gránitasztalt, mert ez az egyetlne, ami nem tud átmelegedni!
Ha ez megvan, akkor jöhet egy adag liszt, kör alakban elhelyezve, majd a közepébe úgy 1 deci tej, egy tojás, és durván 1 kockányi élesztő. Kezd el összekeverni, majd a vége felé adj hozzá egy nagyobb adag vajat. A tészta akkor jó, ha az asztal tiszta, és nem ragad a maradék sehová. Ilyenkor már váltott irányba, jobbra-balra, magadtól elfelé tolva kell görgetni a tésztát. Csak is ez a szigorúan vett, hagyományos módszer.
Ha ez megvan, akkor a tészta 20 percig pihenhet egy fólia alatt, amíg te beszerzed a csak Belgiumban kapható cukrot, ami állagát tekintve olyan, mint egy granulátum. Sűrű porcukor, vízzel keverve, majd megszárítva, kis darabokban.
Ebből jelentős adagot kell az előzőleg kilapított tésztába csomagolni, majd jól belegyömöszölni. Ezután újabb 50 perc pihi jár a tésztának, majd mehet be a goffrisütőhöz hasonlító vasdarabba, 45-60 másodpercre.

Honnan tudom mindezt? Nem találtátok még ki? Természetesen a low countries studies keretében látogattuk meg a fent említett intézményt, egy kis waffel sütésre. Itt egyébként külön rész van, ahol csak a belga csokit oktatják, amiből a pihenések ideje alatt mi is kaptunk némi szemléltetést, na meg persze kóstolót.

Az evészet este ivászattal folytatódott, ami azt eredményezte, hogy a piálós játék után kissé túl hosszú éjszakám volt, másnap pedig túl rövid óráim... A csütörtöki kínai órát tehát sajnos litván üvegekre cseréltem, aztán délután jöhetett a genti harlem shake szuperhősökkel fémjelezve.A kínai ellógásánál mentségemre szolgáljon, hogy elég jól sikerült megtanulnom a szavakat, amikkel azért úgy nagy általánosságban akadnak problémáim. Őszintén szólva akkora a lemaradásom a többiekhez képest, hogy év végén csak a tanárok erős jóindulatával fogok tudni átmenni a tárgyból. Az ittenieknek háromszor több órájuk volt az előző félévben, mint nekem, és most sem könnyíti meg a dolgomat a francia, vagy a holland...

Batman és Amerika kapitány után, az
őrült magyar is megjelenik a sorban.

 

Az aktuális lecke szavait mindenesetre tényleg sikerült jól bevágni, így ezzel a boldog tudattal indultam el pénteken az Ardennekbe, az ESN égisze alatt, pár ismert, és annál több ismeretlen emberrel. Így legalább új arcokat lehetett megismerni, más sulikból. Van itt még néhány, de kétségtelenül az enyém a legnagyobb. A város szélén még az egyetem szélerőműveit is láttam, közvetlen a - szintén ide tartozó - ipari park, és a kórház után...

Amivel sokan fenyegettek az beigazolódott. Az egész ardenneki út egy nagy buli volt, de jó! Főleg az új ismerősök miatt. Na meg az általuk, első este elfogyasztott 200 L sör miatt, ami 60 emberrel számolva már nem elhanyagolható mennyiség.

Szombaton egy közepesen hosszú séta volt a program az erdőben, majd buli és másnap (vagyis aznap) a vasárnapi reggeli. 11-től 13 óráig felszolgálva. A kajálások egyébként kifejezetten jók voltak. Itt a koliban sokkal tovább tart az ismerkedés, mert jobban el vagyunk szigetelve. Az Ardennekben össze voltunk zárva bő két napra, és mindent közösen csináltunk. A vasárnap egyetlen napirendi pontja egyébként Bastogne volt, ahol jelenleg több tank van, mint az Ardenneki offenzíve idején összesen. Megjegyzem igazán otthon éreztem magam ettől, mivel még a BBC-hez, így hozzám is eljutott a hír, hogy otthon csak T-72-essel lehet közlekedni a pár évvel korábbi traktoros eset után. Az amúgy nem túl érdekes kisváros hihetetlenül ráépült a háborúra, van tényleg érdekes múzeum, meg rengeteg emlékmű. Ezekből a legfőbbeket kerestük fel mi is, amit városnézés követett, de az esőre való tekintettel, ebből sültkrumplizás lett. Szerintem behoztuk a legelső étterem két havi forgalmát. A sültkrumpli mellett itt végre sikerült a két német lánnyal is beszélnem egy kicsit, akik szerintem az egyetlen nyelvszakosok rajtam kívül. Az egyikükkel sikerült is hatalmas röhögések közepette lebeszélnünk róla a lengyel aztaltársunkat, hogy ha valaki rákopog a mosdóban, akkor ne azt kiabálja ki, hogy busy... Visszautalva a városra, egyébknét nagyon jól csinálják a dolgot.

Az egyetlen ami itt érdekes, az a történelem, és ezt  jól meg is fogták. A régi laktanyában, most a múzeum van. Sok fotó készült itt annak idején, mivel a szövetségesek fontos központja volt ez a hadműveletekkor, és ezeket az eredeti helyszínen elég nagyban állították ki, néha az eredeti képet jól imitáló bábúkkal együtt. Egy esetben például annak az ablaknak a helyén van a fotó, ami magán a fotón is látható, a magas rangú amerikai katonák mögött (a szőrszálhasogatók kedvéért Patton, és tudom, tábornok volt).

Élesen témát váltva, lezárva az elmúlt hetet, egy teljesen új városban, senkit sem ismerve az ember akkor érzi magát először otthon, mikor tudja, hogy merre megy az utcán, és hol van a legközelebbi bolt. Aztán elkezd megismerkedni másokkal is, és egyre nagyobb terület kerül rá az egyéni térképre, a hely már nem annyira idegen. Aztán jönnek az apróságok, szépen folyamatosan. Én a magam részéről végre találtam egy rendes mosodát, és egyre inkább kezdem a helyi dolgokat használni, mivel az általam megszokottak vagy nem elérhetőek, vagy túl drágák. Ilyen például az itteni iskolai füzet, az általam kedvelt lapok helyett. Szerencsére ebből is ki lehet tépni a lapokat, és mivel lyukasak, mappában gyűjteni azokat. Ezen kívül kezdem megszokni, hogy a virsli konzervben, vagy üvegben van, és a nálunk megszokott csomagolásban a palacsintát lehet kapni. A legjobb találmány viszont továbbra is a mindenhol megtalálható kenyérszeletelő gép marad.

Ezen kívül a folyosóm lakóit is próbálom megismerni, és több időt tölteni a konyhában.

Amit mindezeken túl még nagyon élvezek, az a magyarországihoz képest késői naplemente. Itt egy bő órával tovább van világos, nemhiába, az időzóna két szélén vagyunk.

Az apró vackok után ismét némi gyakorlati, közérdekű információ.

Van már állandó bankkártyám, meg mindenem, ami tényleg ingyenes, vagy csak nagyon jól el van rejtve a csapda. Munkával úgy állok, hogy heti 2 órás melóm van, amit holnap megyek először megnézni. Fogalmam sincs mit fizet, és mi ez pontosan, de valami konyhai meló a suliban Bármennyit is fizet arra a két órára meggazdagodni nem fogok belőle, szóval ez így önmagában nem igazán lesz jó.

További jó hír, hogy idén végre van tanulmányi ösztöndíjam, kemény 6000 JMF (értsd: jó magyar forint), ami viszont titeket jobban érdekelhet, az az, hogy megyek haza. (Illetve Magyarországra, mert a haza az most itt van.) Március 29-én, reggel érkezek, és április 10-én, szintén reggel indulok vissza. Itt szerintem tanulással fogom tölteni a szünet hátralévő részét, egyrészt, mert az is kell néha, másrészt pedig anyagi megfontolásból.

Kultúrhétvége

Ez a hétvége sem telt eseménytelenül, így a beígért helyismereti óra helyett inkább ezt írom le, mert ha most nem teszem meg, akkor a felét elfelejtem, mire újra lesz időm írni.

Azt már mondtam, hogy a naptáram teljesen tele van, és folyamatosan jönnek a spontán programok.

Egyetlen baj van ezzel, méghozzá az, hogy tanulni is kéne emellett. Elég pofátlan az oktatási rendszer, mert nem elég, hogy be kell járni (reggel!), de még azt is elvárják, hogy tanuljak...

Hétvégén tehát a hangsúlyt a gyakorlati oktatásra, és a kultúrára helyeztem, és a szombatot egy brüsszeli kirándulással kezdtem a napot, filléres vonatjeggyel, az ESN égisze alatt. Az angol időjárás mostanra visszatért, így sokat fotózni nem tudtam a szabadban, az elsőként felkeresett múzeumban pedig nem lehetett. Ez egyébként a René Magritte munkáinak áldozott tárlat volt, pár - számomra - unalmas, de szerencsére jóval több érdekes festménnyel, és több-kevesebb angol nyelvű kiírással.

A múzeum után, még a kétharmadot is bőven túlszárnyaló többséggel szavaztuk meg az ebédszünetet, ami részemről sültkrumplit jelentett, amit elvileg a belgák (vagy flamandok) találtak fel, és ezért ilyen népszerű errefelé, de lehet, hogy erről egy francia mást mondott volna. A másik jellegzetes kaja egyébként a goffrihoz hasonlító waffel, azzal a különbséggel, hogy előbbi halvány másolatnak tűnik csak az itteni nyalánksághoz képest. Ez ugyanis sokkal nagyobb, és ha jó helyen veszi az ember, akkor sűrűbb is jóval. Többnyire csoikival eszik, de tejszínhabbal, és gyümölcsdarabokkal kapható. Átlagban úgy 3€ egy normális darab, de azzal többnyire jól is lehet lakni.

Egidija...

... és a waffel.

Talán szerdán meg is tanulom elkészíteni, de addig be kell érnem a brüsszeli út végén megejtett, csoportos waffelezéssel.

A főtér, és egyéb érdekes helyek mellett még a Délirium Cafét érdemes megemlíteni, ahol 2500 (!) féle különböző sörből lehet választani, ideértve a mongol Dzsinisz sört is. Magyar, és szlovák sör valamiért nem volt, de ettől eltekintve tényleg óriási, és meglehetősen nemzetközi a választék. Egyébként az otthoni fél litereshez képest, itt a 0,33, és néha a 0,25 dl a jellemző, viszont nem ritka a 10% körüli alkoholtartalom.

Ezen kívül az egyetlen visszaváltható üveg is, a söré, amiért kemény 10 centet lehet kapni. Érdekes, hogy sokmindent nem gyűjtenek szelektíven, amiket pedig lehetne, és az üvegeket sem válogatják szín szerint.

Mivel korán kellett kelni, mindenki hulla fáradt volt, már reggel is, így az estét nem nehéz elképzelni. Irány az ágy! - gondolta mindenki...

Vágül páran a Charlatanban (viszonylag nagy szórakozóhely, több teremmel a központ szélén) kötöttek ki, - mint ma megtudtam - és az én estém sem volt rövidnek mondható.

Mikor a folyosón sétáltam a szobám felé, hallottam, hogy nagy az élet a konyhában, de fáradt voltam, meg éhes is, semmi kedvem nem volt semmihez. Három  percig... Itt a lehetőség, nem szabad kihagyni, meg kell ismerkedni az emelette! Szóval cipő fel, kaja elpakol és irány a konyha.

Éppen a vietnámiak, és a szaktársaik tartottak főzöcskézést, és nekem is kerítettek terítéket egy perc alatt. Ettem vietnámi levest rákkal, zöldségekkel, gombával és rizstésztával, aztán még valami vietnámi kaját, és a szintén negyediken lakó iráni srác is főzött valami paradicsomos disznóhúst. Kelti kultúra kipipálva.

Miután degeszre zabáltuk magunkat rövid egyéni vacakolás (értsd: a lányok átöltöztek) egy közeli klubba tettük át a székhelyünket, ahol a bowling mellett pár billiárd asztal is volt, meglepően olcsón.  Kettőig játszottunk, majd beájultunk az ágyba.

Én ezzel egyébként elég jól jártam, mert a Charlatanos program durván hatig tartott.

Így viszont én voltam az egyetlen, aki fel bírt ma kelni, közepesen nagyon későn, hogy időben odaérjünk a koncertre, ami azért is különleges volt, mert itt annyi idősebb embert lehetett találni a nézők közt, mint amennyit  az eddigi egy hónap alatt összesen. Persze  Verdi Rekviemjét korunkbeliek adták elő, 1% kivételével, amit a négy fő énekes és a karmester képeztek.

A jegyünk ezúttal is olcsó volt, mivel az utolsó sorba szólt, de talán még csoportos kedvezményünk is volt, ahogyan az az ESN-nél lenni szokott. Csakhogy Egidija, a litván lány akivel elég jóba vagyok még elment a mosdóba, így egy másik litván csajjal meg kellett őt várjuk. Ennek volt köszönhető, hogy a hátsó sorba nem akartak ültetni minket a nénik, de az első sorok üresek voltak. Így sikerült a "z" kategóriás jegyünkkel a negyedik sorba ülni (mellesleg első két sor előttünk pont nem volt), úgy, hogy senki se lógott bele a képbe, és bőven volt hely még nyújtózkodni is, az egyébként nem is olyan hosszú, de annál jobb előadás alatt.

Hazafelé a program alapvetően megfagyás volt, de örömmel konstatáltam, hogy nyílnak a virágok. Ezek szerint nemsokára tényleg tavazs lesz, és nagyon mélyre süllyeszthetem végre a dzsekimet. Megjegyzem a magukat nagy számban képviseltető déliek kabátban szenvednek annyira, mint én egy szál pulcsiban. A pálmát eddig egy ugandai srác viszi, akinek első dolga volt ma becsukni az ablakot, a tűzforró konyhában. Remegve, pulóverben.

Kicsit a konyhánál maradva, de a hazaútra mégis visszatérve, Egidija meggyőzött, hogy ő tényleg nagyon éhes, és ami a legjobb lenne ezellen az a magyar kaja. Leginkább a palacsintát preferálta volna, mivel az elég jól sikerült az international dinneren (a lányok csinálták, nem én), de elég határozottan közöltem vele, hogy nincs az az isten, hogy én most elkezdjek palacsintát sütni neki, érje be egy virslis lecsóval, ami a fent említett eseményen szintén sikeresnek volt mondható.

Szóval a méregdrága bevásárlás után, még főzöcske volt az utolsó napirendi pont, és ugyan nem vagyok a konyha ördöge, de kétszer is evett belőle, így olyan pocsék nem lehetett. Kár, hogy pont én nem szeretem a lecsót. A frissen vásárolt kenyér, viszont ezúttal is hihetetlenül finom volt, ezért abból rendesen bekajáltam.

Némi friss infó a Magyarországra menésről.

Talán odamegyek, de még mindig nem tudom, jó lenne beszélni Gergelyékkel, vagy valakivel, de ezt ma nem sikerült. Az utazás Ferihegyig 118€ lenne (folyamatosan emelkedik, délután még olcsóbb volt) csomag nélkül, ami idefelé lehet, hogy lenne, mivel kell pár dolgot hoznom a tanszékről az itteni kollégáknak, meg magamnak is mindenféle vackot. Ez egyébként a reggeli járatokra szólna április 2-án, 10-ei hazaúttal, Belgiumba.

Szóval jelentkezzetek, vagy legalább legyetek elérhetőek!

Ami szintén érdekelhet még titeket, az a munkakeresés. Pénteken nincs suli, így aznap végre bementem a Jobdienst-be. A lényeg az, hogy sok a papírmunka, ráadásul hollandul, de holnap talán elintézem, a számlanyitással egyetemben. Aztán már csak várni kell, meg keresni, ami nem egyszerű, de egyszer csak lesz valami.

Vidám park, vidám város

Nyilván feltűnt, hogy a blog külseje megváltozott, így most ideje, hogy a tartalmát is bővítsem.

Elképzelni nem tudjátok, hogy néz ki a naptáram, lassan a lapok közül kilógó cetlikre is újabb cetliket kell ragasztanom.

Ez egyrészt pozitív, mert van miről írnom és elég eseménydús az életem, másrészt nektek rossz hír, mivel nincs időm leírni azt, ami már rég kezd megfogalmazódni bennem.

Többé-kevésbé koronologikusan haladva, vasár-nap a Gravensteent néztük meg, ami 1-2 aprótól eltekintve Gent egyetlen vára. A nagy magyar végvárakkal összehasonlítva persze ez is nagyon kicsi, de errefelé ennél nagyobb állítólag nincsen. Az egészben a legérdekesebb a törté-nete. Lényegtelen, hogy ki mikor építette, és harcban se nagyon vett részt, ahogy egy emlí-tésre méltó kivégzést sem tud felmutatni. Összesen egyszer foglalták el, 1949. november

16-án.

Nem, nem elírtam, tényleg 1949. a dátum, amikor is sor került Belgium legnagyobb diákcsínyére, aminek a háttere az lehetett, hogy egyrészt talán nem volt még Overspoortstraat, és nem volt hol bulizni, másrészt pedig ha mégis, akkor is egyre emelkedett a sör ára.

És akkor még nem is beszéltünk arról a jogos felháborodásról, melyet a rendőrök hagyományosan fehér spakájának kékre cserélése keltett...

Szóval mindezeken felbuzdulva, egy szép pénteki napon, az egyetem után, a diákok gondoltak egy nagyot, és elmentek várat foglalni, ami olyan sikeres volt, hogy még ma is ünneplik az évfordulóját.

Bár a rendőrség mellett a tűzoltók próbálták kihajtani a tanulókat a várból, később semmilyen retorzióra nem került sor, mivel csak egy viccről volt szó, amit úgyis hamar elfelejtenek.

 Tömlők az utcán. Gent, "Gravensteeni csata" 1949. 11. 16.

Belga tűzoltó locsolja a di-

ákok által bevett várat.

 

 

     

A várlátogatás után a következő napirendi pont az esti vidámparkozás volt, majd az elmaradhatatlan konyha party. Egy hét alatt olyan vidámparkot hoztak össze a közeli téren (Sint-Pietersplein), hogy az vetekszik a budapestivel, csak éppen negyed akkor helyen.

Hétfővel folytatva az eseményeket, megállíthatatlanul berobbant a tavasz, napsütést, pólós időt, és spontán utcai partykat hozva magával. A vidámpark külön jót tesz a jó hangulatnak, ami egyébként is szinte tapintható. A kocsmák mellett a diákok által bérelt házak bútorzata is az utcára költözött, az ablakokból zene szól, és az emberek a házak előtt söröznek. Harminc felettieket persze most se látni sehol...

Ha még nem derült volna ki élvezem az országot, olyannyira, hogy már a véremet is adtam érte.

Egészen pontosan fél litert, az egyetemi véradáson ahol az érdeklődés sokkal, míg  a kapacitás csak közepesen volt nagyobb az otthoninál, így jelentős, de meglepően rendezett sorbanállás árán sikerült csak feláldoznom magam. A jól megérdemelt waffel mellé, még azt  tanácsot is ingyen meegkaptam, hogy aznap ne sportoljak.

Így csak táncolni mentem el... Végre sikerült eljutnom salsázni, ami egész jó volt, de azért a 10 alkalmas oktatásra való jelentkezés ingerküszöbét még nem érte el a dolog.

A napközben kihagyott, utcai sörözésbe ezek után kapcsolódtam csak be, a belvárosban, ahol a leg-népszerűbb folyópartot ekkorra már vastagon borította az üres sörösdoboz, de az elfogyasztói közül már csak néhány elvetemült csapat maradt meg a nappali tömegből.

Szintén csak dióhéjban írva le, a mai napot is sikeresen túléltem, hogy aztán elmehessek végre tollasozni. A pálya jobb, mint otthon, továbbá több, mint kétszer annyi van belőle. A 21:30-as edzésre tudok csak járni, ami a profiknak van, de sajnos korábbi alatt előadáson vagyok. Az otthonival ellentétben itt egy óra rendes edzés van, gyakorlatokkal, meg mindennel ami kell, és utána fél óra játék, mindezt egy vérprofi játékos tartja, aki mindent velünk csinál, és ugyanúgy folyik róla a víz, mint mindenki másról. Az egész 2€, amit én bőven elhasználtam, mivel a hagyományos tollaslabdát elég könnyű szétverni, főleg nekem, mivel az ütőmön feltűnően sok a keret...

Mindezeken túl, sok apró dolog van még persze, mint például a nagy közös pizzázás, a tervezett ardenneki kirándulás, a tollason megimsert indiai srác bemutatása, vagy az ország rövid ismertetése. Ez utóbbiról pár napon belül tervezek egy újabb bejegyzést, addig legyen elég ennyi. Nem akarok minden apróságot leírni, mert még a végén elunnátok.

A végére még berakok pár önimádó képet, illetve megemlítem, hogy a húsvéti szünet április első két hetében lesz.

Talán hazamegyek az elsőre, és a másodikat az Ardennekben töltöm, de mindez még nagyon messze van, úgy, mint Magyarország, ahová az út nem nagyon jön ki 100€ alatt... Munkám még mindig nincsen, talán holnap lesz időm kicsit utána járni, hogy megsürgessem a szükséges papírok kiadását.

Jó hír azonban, hogy ha nem is olcsón, de normálisnak mondhatóan költök. Nagy előnyöm például, hogy a többiekkel ellentétben, utálom a sört, legyen az belga vagy cseh, így nem is költök rá vagyonokat.

 

 

 

Csókálló rúzs, és spanyol kultúrális este

Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy beálltak a dolgok, de azért néha történik pár érdekes, meg titeket sem akarlak telejsen infók nélkül hagyni, így leírom azt, ami mégis történik.

Mivel a híreket nem követem, elég nyugodt vagyok, vagy legalábbis részben emiatt. Azonban a magyar ügyek itt is elértek, okod adván az idegeskedésre, nevezetesen a mongóliai részképzésre benyújtandó pályázati anyag kapcsán. Három hete megírtam mindent, de valami baj állandóan volt vele, és most sem tökéletes, mindenesetre a folytonos javítgatások miatt az utolsó pillanatban tudtam csak feltölteni a netre. Persze pecsét, meg minden nélkül. Elküldtem ugyan időben ímélben a pecsétes változatokat is, de azért aggódok, mert nem szeretnék ilyen apró hiba miatt maradni otthon.

Jut eszembe utazás, ma az egész  napom szabad volt, így tanulás helyett a nyarat terveztem. Ha lesz pénzem és időm, akkor megvan az új úticél, nagyon lelkes vagyok tőle, de egyenlőre még nem mondom el, hogy hova akarok menni. Legyen elég annyi, hogy vízum kell, de nem kell érte Berlinig menni, van Budapesten is képviselet. Egyébként pont a vízum lehet az egyik probléma, mivel nekem se repülőjegyem, se szállásom nem lesz se előre, se később, lévén a hátizsákos turisták létszámát tervezem gyarapítani. Márpedig a vízumhoz papíron ez kell, bár a dolog gyakrolati oldala kétséges.

Na szóval az egész napos internetezés, és nem tanulás után elmentem vacsorázni a suli étterembe, hamár a következő két napban nem lesz nyitva, legalább még ma egyek egy jót. (Mellesleg értem, hogy a hétvége szünnap, de attól én még vasárnap is éhes vagyok, miért nem lehet nyitva?)

Kaja után aztán irány a kitchen party. Ablakon beugrás, csodálkozás, nulla ismerős. Nézelődés, kit ismerjek ma meg, de befut egy olasz arc. Szemben a közösségi teremben éppen a spanyolok tartanak előadást, menjünk át oda. Szék az ablak alá rúg, székre fellép, ablakon kiúgrik. Még nagyobb csodálkozás odabent. Mostanában eléggé rászoktam, hogy az ablakot használjam a közlekedésre, mivel így megspórolok két, egyenként is 100 kilós ajtót, meg a belépőkártyám előhalászását.

A szemben lévő teremben éppen két srác gitározott, és énekelt, baromi jó hangulatban, még videót is csináltam a spanyol kórusról. Aztán a 11-es záráskor kizavartak minket, így a konyhában folytattuk az alapozást a bulira, de onnan is kidobtak, így egy másik konyhát kerestünk, ahol negyed óráig nyugtunk volt a személyzettől. Egyébként pár napja jött egy körlevél, a hivatalos címemre, hogy le kéne állítani a partykat a koliban, mert 11-től csend kell legyen. Most ezt próbálják méginkább betartatni, több-kevesebb sikerrel, az viszont biztos, hogy a konyhák fele már zárva van. :D A második konyhában való üvegezés után (ahol egyébként találtam vmi számomra is iható, ismeretlen töményet, mivel a sört nem szeretem), átmentünk a Twitchbe, ami nem a fő Erasmusos hely, de voltam már ott korábban is. Asztal nincs, de maga a bár sokkal nagyobb, mint a Porter House, ahol rendszerint a bulijaink lenni szoktak. Ma soulmate party volt a hivatalos program, ami abból állt, hogy mindenki kapott egy fél franciakártyát, és ha meglett a másik fele, az egy ingyen kört jelent. Ez egyébként szinte azonnal sikerült is, egy aranyos litván lány talált rám az akkor még félig üres klubban, akivel nagy örömködések közepette lehúztuk a felest (számomra legalább akkora öröm volt, hogy nem sört kaptunk, mint az, hogy egy helyes csajt fogtam ki), aminek az íze leginkább egy műanyagbarckból kinyert tömény körömlakkéhoz hasonlított, de azért meg lehetett inni, és mostanra már megtanultam angolul a körömlakk szót is. Egyébként utoljára Szerbiában ittam hasonlót, az elte btk-s nyelvjárásgyűjtésen, csak az még ennél is pocsékabb volt.

A csajszinak egy nagy hátránya volt, ami szerintem mindenki számára könnyen kitalálható... Próbáltam mondani neki, hogy fasza, legalább lesz aki az ágyba hozza nekünk a reggelit, de nem igazán sikerült róla meggyőzni, hogy valójában nincs is barátja. Talán sikerült volna, abban az esetben, ha a tény nem igaz, azonban később egész este ugyanazzal a sráccal enyelgett, így valóban elég esélytelen voltam nála.

Aztán következett egy kevésbé aranyos és szép török csaj, aki viszont nemsokára lelépett egy olasz sráccal. Na itt kaptam félig vérszemet, én ma valakit lesmárolok! A projekt innentől számítva kb. 5 perc alatt meg is valósult, a török csaj barátnőjével. (Itt kell beszúrnom a megállapítást, hogy ha az öngyilkosságig sminkelt ribancokra buknék, akkor ezekben a körökben valószínűleg könnyebb sikereket érnék el. Ellentétben a nekem többnyire tetsző természetes, és néha kissé félős lányokkal, akik viszont a szétvakoltakkal szemben legalább nem jelentenek már önmagukban is vizuális környezetszennyezést.) Nem mondanám, hogy csúnya volt, és azt se, hogy kövér, de az utóbbi kategóriát mindenképpen súrolta. Persze lehet, hogy csak elfogult vagyok, de ő legalább nem akarta lenyomni a nyelvét a torkomon, tudni illik volt már szerencsém olyan csajhoz, aki kb. gyomormosást tartott volna, ha hagyom... Egyébként részben sikerült empirikus alapon alátámasztonom a feltevést, miszerint a csúnya, vagy legalábbis kevésbé szép lányok az okosak, a szépekkel ellentétben: volt olyan előrelátó, hogy csókálló rúzst használjon. :D

Aztán szerencsére hamar lelépett, aminek még örültem is, mivel nem egy életre szóló kapcsolatot kerestem benne, és amit akartam azt maradéktalanul megkaptam. Se többet, se kevesebbet. Pár órával később még láttam egyszer, de ez nem lényeges többé. Ezután, jóval később jöttem el. A buli jó volt, bár párszor kissé leült. Eddig azonban sikerült követnem a "csúcson kell abbahagyni" elvét, és sikerült most is akkor jönnöm el, amikor úgy éreztem, hogy most már csak lefelé fog menni a party. Péntek van, és korán is, ilyenkor mindenki hazamegy a hétvégére, a suli étterme is kongott, pedig máskor egy tűt nem lehet leejteni.

A csajoknál maradva, egyébként kezdem egyre jobban élvezni, hogy egyedül vagyok, és bármit megtehetek. Nem csak a buliban, de az utazások terén is, amiből jeneleg a mongóliai út a legkéz-zelfoghatóbb.

Az időben kicsit visszább ugorva még azt érdemes megemlítenem, hogy hétfőn társasjátékos este volt, ahol sokan nem voltunk ugyan, de a hangulat annál jobb volt. Érdekes játokok voltak, érdekes emberekkel, és még a monopoly kártyáinak nagy részét is megértettem hollandul, hála a minimális német, és a közepes szintű angol nyelvtudásomnak.

Csütörtök este a karaoket kihagyva elmentem találkozi Claire-el a már említett, Berlinben megismert holland lánnyal, meg pár barátjával. Kellemes, és csöndes klubban sikerült beszélgetnünk, úgy fél egyig.

Pár mondat erejéig a helyi viszonyokról is írnom kell. Nagy örömömre szolgál, hogy az ikeás, rózsaszín jácint azon túl, hogy szépen kinyílt, még jó illatú is, ami különösen jó hír, tekintettel arra, hogy az első két hétben a szobám elég büdös volt, és ez kb. pár napja múlt el teljesen. Ne kérdezzétek, hogy mitől, a lényeg az, hogy most jó. Viszont ha a büdösnél járunk a ruháimat a héten mostam másodszorra, amiben az a poén, hogy baromi sokáig tart, elég drága is, és azon túl, hogy a szárító teljesen profi módon gyűri ronggyá a cuccaimat, ez utóbbi gép nem sok hasznosra képes. Szóval most a ruháim illatosak, csak úgy néznek ki, mint amiket megrágott egy teve. A másik gond, hogy a fehér pólóimat, lassan már a színesek közé is rakhatnám, mint szürkét, ugyanis a gépek nem a tisztaságukról híresek, ami azért is kellemetlen, mert a szobában szárított ruháktól minden tele lesz szürke porral, de úgy, hogy egy óra után már rajzolni lehet bele.