Waffel, sültkrumpli, Atomium. Vissza Gentbe

A belgiumi Gentben eltöltött fél éves Erasmus program után szerencsére nem kellett vészesen sokáig várni a nagy visszatérésre. Ezúttal viszont a barátnőmmel, stoppolva, és couchsurfingelve, hátizsákos turistaként, na meg persze néha fázva és álmosan.

 



Genti éjszaka

Január végén abban a boldog tudatban indultunk el egy rövid genti látogatásra, hogy hazaérkezve lesz még egy hét befejezni a vizsgákat. Nem volt... De megoldottam! Az ELTE-n semmi sem lehetetlen.

A dolog úgy indult, hogy az izraeli repülőjegy ára brutálisan felment, Belgiumban meg már régen voltam, így a hajnali, 4000 forintos járattal enyhén zombiként sikerült elérni Charleroira, ahonnan rövid stoppolás következet a kellemes mínuszokban, meg a metsző szélben és már Gentben is voltunk. Tekintve, hogy ha félúton lezuhan a gép, akkor se nézünk ki nyomottabban, az egyetlen nyitva lévő objektumot választottuk a pihenésre - ahol nem kell óránként meginni egy két eurós forró csokit, hogy ne dobjanak ki - méghozzá az egyetemet. Mivel ott is vizsgaidőszak volt, senkinek nem tűnt fel, hogy a rövid városnézés után közel öt órát aludtunk az egyik folyosón, a radiátorra dőlve.

Hét után jutottunk el a couchsurfinges szállásunkra, három csajhoz, akiknél sokat nem lehet unatkozni, ellenben minden nap minimum tízig aludni, és bekapcsolódni a ház életébe, minden hisztit, piálást és hűtőszállítást beleértve. Ezek után már csak hab volt a tortán, amikor az előző nap érkezett sütőt egy adag csigával próbáltuk ki.

Sajnos az egykori erasmusos barátok közül már senki nincs a városban, de így is akadt még ismerős a helyiek közül, egy éjszakába nyúló kocsmázás erejéig. Claire, akivel még négy éve találkoztam egy berlini hostelben ezúttal egy orosz barátnőjét is elhozta, aki még nálam is hülyébb tud lenni, ráadásul alkoholmentesen is.

Atomium

Jól körbenéztünk az ismerős városban, ettünk, ittunk, megnéztük a genti Design Múzeum új lámpáit, majd pár nap után kiálltunk az út szélére stoppolni. Szerencsére senki sem vett fel negyed órán keresztül, így még vissza tudtunk menni a házba az ottfelejtett cuccokért, ami után a második kör eredményesebb volt, és nemsokára már Brüsszel belvárosában ettük a sültkrumplit. Sok extrém dolgot nem sikerült csinálni, az alváson és a csökkentett ütemű városnézésen kívül, bár az Atomiumot így is láttuk vagy háromszor. Az első két alkalommal zárva volt, de legalább a metrón meleg volt odafele.

Hazafelé még kiszámoltam, hogy harmadszorra alszok a brüsszeli reptéren, majd egy utolsó waffellel, és némi olcsó füstölt lazaccal kísért lósonkával búcsúzva hazarepültünk, hogy itt folytassuk az alvást.

Genti éjszaka

Genti alagút

Kötéllámpák - Design Museum, Gent

Pózolj Atomiummal

Gent

Genti éjszaka

Atomium

Atomium

Atomium kitörés

Nóra, Antwerpen, és belgiumi munkakeresés. Utolsó napok nyugaton

Megérkeztünk Bruggebe

Ezt a bejegyzést alapvetően a Nóra fogja meghatározni, mivel az utolsó Genti napokat együtt sikerült eltöltenünk, és így elmondhatóvá vált, hogy a csúcson hagytam abba.

Két hete volt az egész, de próbálom felidézni, és értelmesen leírni.

24-én, hétfő reggel az esélytelenek nyugalmával mentem el a kínai írásbelire, ahol pechemre, vagy inkább szerencsémre, ki-ki döntse el maga, de elkezdtem beszélgetni az egyik csoporttársammal. Mi kerülhetne szóba elsőként az egyetemen:
- Hogy állsz a vizsgákkal?
- Holnap lesz az utolsó, a kínai szóbeli.
- Mi van?! Van kínaiból még egy harmadik vizsga is?  Ezt eddig nekem senki nem mondta...

Normális esetben itt hazarohanás és pánikszerű tanulás lett volna a következő lépés, de másnap reggel jött Nóra, így inkább a szobámat takarítottam ki, és próbáltam aludni egy kicsit, mielőtt lecsekkolom a leveleimet a neten.
A common room felé menet, azonban megláttam, hogy végre nem tök üres a konyha, így csatlakoztam az időszakhoz képest mérten meglepően nagy számú baráti társasághoz. A kollégiumi élethez hűen a beszélgetés rövid úton ivós játékba torkollot, ami jó volt, csak hát nem én lettem a győztes. Pontosabban minden csak viszonyítás kérdése, mert ha életem eddigi legdurvább részegedését veszem figyelembe, akkor mindenkit leköröztem, triplán is.

Nórát másnap összeszedtem az állomáson, és bementünk a központba templomtornyot nézni. Négyre elmentem vizsgázni, ahol alapvetően angolul beszélgettünk a kínai helyett, de azt nem felejtettem el mindenkinek elmondani, hogy nekem minimum két tárgyból mindenképpen át kell mennem, mivel nincs sok kedvem visszafizetni az ösztöndíjat.

Nórával ha jól emlékszem a városban voltunk szerdán, és esténként bepunnyadtunk a szobámba, nem mentünk el a többiekhez, de csütörtökön megcéloztuk Bruggét. A város tényleg szép, a rövid vonatút Nórát Szentendrére, illetve a hévre emlékeztette, nekem meg a város juttatta eszembe ugyanezt. Szép, de Gentben lakni jobb, az nem egy élő skanzen.

Szép nap volt, és még a flamand sültkrumplit is megkóstoltuk együtt, hogy aztán másnap Antwerpenben folytathassuk a nézelődést.

Láttunk kézdobáló szobrokat, templomot, és a folyópartot is, amit Nóra útikönyve, és személyes felolvasása tett tökéletessé, persze azon túl, hogy ott volt velem ő maga.

Sok kedvünk egyébként nem volt a dologhoz, de este végül asszem ő is jól érezte magát, mikor búcsúbulit csináltunk, kezdetben részemről is enyhén idegesen. Főzni nem volt időnk, és a két csomag palacsintából is penészes volt az egyik, de az olasz-spanyol kooperáció eredményeképpen megsütött tortilla megmentette az estét. Még aznap este összepakoltuk a csomagomat, amiben Nóra tényleg hatalmas segítség volt, ahogy a másnapi dobozba rakásnál is, mikor már tök ideges voltam. Ennek az alapja nagy részben az volt, hogy nem tudtuk mekkora a csomag súlya, mivel mérleg nem volt a boltban sem. Szóval reménykedtünk, hogy elviszik a cuccot, és nem lesz vele gond. Persze két türit kifelejtettünk, amiket Nóra sem tudott elvinni a kézipoggyászban, ezért utána egy hétig cipeltem őket magammal a hátizsákban.

A szombat csomagolással, és szervezkedéssel telt. Este elindultunk a reptérre, ahová éjjel értünk ki, miután Brüsszelben jól ránk ijesztettek, hogy aznap már nincs shuttle bus. Aztán végül mégis volt, így a reptéren tudtunk "nem aludni". Rossz volt mikor némi késéssel felszállt a gép, pedig reménykedtem, hogy elromlik, és Nóra visszajön. Dehát sajnos eltűnt a gépe a felhők között, szóval megcéloztam Oostendét, durván 45€-val a zsebemben, mindenféle szálláslehetőség nélkül. Leírva talán nem mindenkinek hangzik jól, és néha én is utálom az adott pillanatot, de mégis élvezem ezt a fajta utazást, főleg utólag visszagondolva rá.

 

Egyedül Antwerpenben

Egyszer már voltam itt ugyan, de most megnéztem az északabbi részeket is, és a kikötő mellett felfedeztem a csatornán áthajózó, ingyenes kompot. Északon házak, és széles homokos tengerpart, ameddig a szem ellát. A kettő között pedig homokdűnék, hosszú fűvel benőve.  Az épületek mindenhol magasak, az utcák szélesek, és süt a nap. Ennél jobban üdülővárost kitalálni se tudnék, tényleg egyedülálló volt a hangulata. Az I. vi-lágháborús bunkerek, és Napóleon erődjének megnézése után egy hasonló helyen ért az éjszaka is. A dűnék tetején, alattam a tenger, és az eltűnő turistákat sirályok hada váltotta fel a parton, ahol az aranyhídon már csak két szörfös üldögélt a deszkákon. A fű hullámzott, az ég narancssárga volt, és a tenger hangosan morajlott, tipikus atlanti táj. Leírhatatlan volt a hangulat, és előtte még netet is találtam, így tudtam válaszolni Nóra, pont jókor jött sms-ére. Este mindig rosszabb a kedvem is, mikor nincs szállásom, de meg lehet szokni a biztos pont nem létezését, főleg ha van aki ír egy aranyosat, mikor már mindenből elegem van, tök egyedül, a kontinens túlfelén. Egyébként az sms pont a komp előtti sorban ért, ahol egy 8 éves kislánnyal beszélgettem, részben angolul, részben flamandul. Szóval azért a belgák mégsem teljesen zárkózottak, mivel előtte is beszélgettem valakivel, és utána is a gyerek anyjával, aki aranyosan ajánlotta a közeli hostelt 40€-ért de ez nálam szóba se jöhetett, szal irány a part. Sokat itt sem aludtam, mivel éjszaka jóesetben is csak 15 fok volt, de ez a legmagasabb, ami Belgiumban éjjelenként előfordul. Szép volt mögöttem a világítótorony fénye, és a csillagok is körülötte, de inkább bementem a pályaudvarra. Az éjszaka második felét itt töltöttem, végre melegben, és még a mindenhol fizetős mosdót is ki lehetett küszöbölni. Az éjjelre felvett három réteg ruhát egy 25 perccel később induló genti vonat mosdójában hámoztam le magamról, és a telefonomat is csak majdnem hagytam fent, amikor leszálltam. Éljen a csövezés, és a hátizsákos turizmus. A jól hangzó külföldi munkakeresés túl sikeres sajos nem volt, de legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. A kikötői munka esélytelen volt, mivel mindenhez papír kell, ellentétben azzal, amit egy holland halász mondott valamivel korábban, és az éttermekben, hotelekben sem kellettem sehova. Nem mellesleg nem tudom mi lett volna, ha találok munkát, mert a szállásra nem lett volna már pénzem.
Este visszastoppoltam Gentbe, nagy örömmel megállapítottam, hogy a csomagom eltűnt  a boltból, és éjszaka egy litván srác szobájában aludtam. aki előtte megetetett a saját tojásaimmal... Történt ugyanis, hogy a nem sokkal korábban neki adott, megmaradt cuccaim között volt néhány tojás is, amit most pont nekem sütött meg. Másnap némi egyetemi számítógép előtt ülést követően célba vettem Antwerpent, ahol már korábban sikerült hostot találnom a couchsurfingen keresztül.

Antwerpen, St Paul's Churc

Egy fiatal pár fogadott néhány napra, akiknek egy másfél éves fiúkon kívül, egy csontváz lakott a nappalijukban.  Két éjszakát voltam náluk, és semmilyen segítséget, vagy pénzt a kajához nem fogadtak el. Még kagylót is vacsoráztunk, mivel az apuka nem szereti, de ő a második éjszaka úgyis dolgozott, így végre ehetett a család másik tagja, ráadásul nem is egyedül. Eddig is tudtam, hogy a belga kagyló a legjobb, a mellé járó sültkrumpliról nem is beszélve, de házit eddig sosem ettem. Ez is volt olyan jó, mint az éttermi, ha nem mégjobb. Helyiekkel lenni most is jó volt, mivel rengteg új dolgot tudtam meg róluk és a mindennapi Antwerpenről. Legyen szó akár arról, hogy a pénz náluk nem a fán nem nő, hanem a hátukon, vagy akár arról, hogy aki szerelmes annak pillangók vannak a hasában.
Jól körülnéztem a városban, láttam Antwerpen összes templomát, és a begidák udvarát, még több kézdobáló szobrot, és a Londonból már ismert gyalogosm alagútat, durván 30 méterrel a föld alatt.

Szerdán határoztam el, hogy hazajövök, és innen kezdődött az a rengeteg segítség amit a hostomtól kaptam, mivel az elhatározást követően csaknem azonnal megcsörrent a telefonom. A csomagomat ugyan elvitték, de vissza is vitték, mivel túlsúlyos volt. Persze, hogy mennyivel azt nem tudták megmondani, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Azt hittem felrobbanok, mennék haza, de még ezzel is szenvedhetek. Szóval csütörtök reggel visszastoppoltam Gentbe, ahol átpakoltam a csomagomat, és fél hat körül sikerült is feladnom végre. Remélem ezúttal tényleg hazaér, mivel az eredeti dobozért nem fizettem újra, csak a másodikért. Lehet, hogy ezúttal is visszadobják, ezért megkérdezték, hogy meddig leszek Belgiumban.
- Két óráig, ha minden jól megy. :D
Csak mert ha visszaviszik, megint Gentbe kellene mennem, de erre már közöltem, hogy nem maradok ott még egy hétig pusztán csomagot várni, és visszajárkálni sem hobbim, főleg nem Magyarországról, mikor ha kell, a neten is át tudok utalni pénzt. 21. század van, könyörgök...

Stoppolás Belgiumból Budapestre, egy magyar
kamionban, valahol Németországban.

Péntek hajnalban tudtam végül elindulni Budapestre, egy kellemes, 4:15-ös kelést követően, litván barátom hatalmas örömére, aki újra elszállásolt. Az utazás és stoppolás nem annak való, aki szeret sokat aludni. Az előző napi antwerpeni ringhez hasonlóan itt is szívással kezdődött a dolog, de valahogyan elvergődtem a német határ közelébe, ahol végül megtaláltam egy benzinkútat, ahol magyar kamionosok állnak meg rendszeresen, és innen Frankfurt alá, egy másik nagy kútra vitt el egy magyar sofőr. Amit mások csak tudni vélnek, hogy hol van a tuti hely a stoppoláshoz (ezzel a mondattal szoktam többnyire órákat veszteni, mint most is Brüsszelben), azt a kamionosok tényleg ismerik, így 75 perc alatt találtam egy magyar furgont ami elhozott a maradék, 950 km-en, Fehérvárig. Frankfurtban egyébként már határozottan sok a magyar rendszám az úton, pedig nem két percnyire van hazulról, ezért itt már meg se próbáltam rövidebb útra beszállni valakihez. Egy szlovák kamion elhozott volna az osztrák határig, de ekkor jött a magyar furgonos, aki - miután meggyőztem, hogy sehol sem köröznek - elhozott majdnem hazáig, és így összejött az overnight is. Fehérvárról végül vonattal jöttem Budára, ahol csak egy kalaúz kötött bele, hogy csupán két elég jó egyetem hallgatója vagyok egyszerre, de ő a belga diákigazolványt nem akarta ismerni. Megegyzem itthon egészen más a mentalitás, és sokkal szélsőségesebbek az emberek, ami a délutáni metróra felszálló gárdisták támasztottak legjobban alá.
Háztól házig, durván 30 óra volt az út. A további terveimet az itthoni dolgok fogják meghatározni, Antwerpen után Amsterdam vagy Brüsszel, utána Pedig Párizs volt az eredeti terv.
Őszre utazok Mongóliába, egyenlőre ennyi néz ki biztosnak, tehát ha esetleg addig nem is, de szeptemberben újra feléled a blog.

Antwerpen - begidák udvara

Érkezés az antwerpeni gyalogos hídon át



Antwerpen, templom melletti kép



Antwerpen kikötője. Szebb napokat látott hajóorr

Antwerpen, couchsurfinges host családom
nappalijának, amerikai lakója

 

Kozel a veg

Ezt a bejegyzest elvben mar egyszer megirtam, es publikalni is akartam, de a technika ordoge kozbeszolt. Sok erdekesrol azonban nem tudok beszamolni, alapvetoen tanulnom kene, csak 13 lecke kinait megtanulni hetfore eleg eselytelennek latszik, foleg francia es holland konyvekbol, az elromlott gepemmel sulyosbitva. Tehat nem arrol van szo, hogy keves a motivaciom, mivel ezt a merheto szintet egyaltalan nem eri el a dolog.

 

Jelenleg a napok ugy neznek ki, hogy dolgozok, es ugy csinalok, mint aki tanul. Munka egesz sok volt a honapban, de a tobbre mar nem lesz idom. Ho vege van, es Nora is jon kedden, es nalam jobban csak o van bezsongva emiatt. Vasarnapig fogjuk boldogitani egymast, es ugyaneddig berelem a szobat is, tehat a Nora tavozasaval egyidoben kb. hajlektalanna valok, de mar elore elvezem a dolgot. Nem tudom mi lesz, de megyek munkat keresni. A legnagyobb gondot a gigantikus meretu borondom okozza, mivel ezzel kozlekedni nem lehet, hovq tenni pedig szinten gond, de  mivel a wizzair 30€-ra emelte a poggyaszdijjat, hazakuldom 36-ert a szomszed utcaban levo gls-sel, kihasznalva a wizzairhez kepest plusz nyolc kilo maximalis sulyhatart. Ezzel megszabadulok a sulyos problematol, es szabadon fogok tudni maszkalni a hatizsakommal.
Ha meg nem talalta volna ki valaki, egyaltalan nem biztos, hogy repulovel megyek majd Magyarorszagra, de egyszer, valahogy, valamivel biztosan odakeveredek.

A borond egyebkent nem az egyetlen ami hizik, es hiaba a meret a lenyeg, megse teljesen mindegy, hogy hol. Mivel a magyar teljesitmenyturakat, es az eltes tollasokat waffelre es konstans tankonyv elott ulesre csereltem, a napom egy jo masfel oras reszet ujabban egy 10 km-es seta szokta kitolteni, kihasznalva, hogy a magyar egbolttal ellentetben este 10-kor itt az utcai lapmak amik sotetek.

 

A kesobbi ejszakaban azonban ujra vannak bulik. Egy honapja, mikor kozeledett a vizsgaidoszak, kihalt a buliutca, de  lassan kezd ujra beindulni, es ha nem is eri el a normalis, ev kozbeni szintet, azert jobb, mint nehany hete volt.

Balszerencses napsutes

A multkor leirt ijjasz klubba mar tobbszor is el akartam menni, de idaig meg sosem jott ossze, mert tul sok a buli. Persze a vizsgaidoszakban egy jo buli elkepzelhetetlen, igy sajnos ezek is csak bucsubulik voltak... Lassan, de biztosan kezdunk fogyni, bar napi szinten latott baratbol csak szombaton megy el az elso olasz lany, aki most eppen minden nap masnal lakik, mert a sajat szobajat csak a honap vegeig fizette. Sajnos hozzam meg egyszer sem akart bekoltozni, de lehet, hogy jobb is igy neki, mert az egesz napos korhazi munka utan, igy legalabb csak masok horkolasat kell hallgatnia, az en karomkodasom helyett. :D Mostanaban ugyanis fokoztam a szomszedaimnak tartott nyelvleckek szamat es intenzitasat egyarant. Hetfon este megkaptam Olivertol (a klasszikus mongol tanartol) a vizsgaanyagot, mondvan nem lesz vele gond, a feleves nemtanulas utan se. Rendes volt, mert adott ra egy ejszakat, de sok oras szenvedes aran sem tudtam ertelmesen leforditani, vagy barmi mast csinalni vele, foleg, hogy az osszes jegyzetem otthon van. Szoval ha 5 szazalekos lett, az 50 helyett, akkor azzal mar sokat mondok, igy csak remelem, hogy az osztalyzasnal is rendes lesz majd, mivel ez lenne az eltes palyafutasom elso bukasa.

 

Pozitiv elmeny volt viszont a buddhizmus, amin termeszetesen rohogve atmentem, ez nem is volt kerdeses. Legalabb egy 15-ost szerettem volna, sztem ez boven meg is lesz, es kb. a magyar harmasnak felel meg, mivel itt 10 es 20 kozott osztalyoznak, illetve gondolom, hogy 10 alatt is, de az bukast jelent. Nem nagyon szeretnem ezt pontosan megtudni, bar kinaibol eleg eselyes a dolog.
A tanulast nem konnyiti meg, hogy ma se volt meg idom tanulni, mert dolgoztam. Ezt a bejegyzest azutan kezdtem irni, hogy a jobdienstben nem jutottam munkahoz, de aztan felhivtak, hogy megis van, szal atrohantam a koli ettermebe, es meg tovabb is maradtam, mert valakinek varatlanul el kellett mennie. A volt ferje kapott szivrohamot, amibe mostanra mar bele is halt, igy a hangulat csak mersekelten volt csak tokeletes...
Ami a munkat illeti, neha pofatlanul koran erkezek, hogy megelozzem a campereket, de ilyenkor egyaltalan nincs semmi aznapra. Ha meg kesobb erkezek, akkor pont az orrom elott fogy el az osszes munkalehetoseg.

Ez a het nem tul szerencses tehat, es ezt csak a laptopom tonkremenetele tudte eddig tetozni. Szereltem egy napig, uj windows van rajta, de most is folyton lefagy, meg jon a kekhalal, szal sokkal jobb nem lett. Nem hinnem, hogy szoftveres baja van, ez valami sulyosabb kell legyen, szal most eppen szervizt keresek.
Pont ez hianyzott a vizsgaidoszak kozepere, a belga arak mellett. Itt van a tablet, azzal tudnam helyettesiteni, de wifi nincs a koliban, igy netezni sehogyan sem tudok, csak itt, a suli geptermeben, szal kicsit kezd a dolgokbol elegem lenni.

 

De legalabb mostanaban az ido jo, es arviz sem fenyeget. A Buddha tenyleg elhozta tehat a fenyt a vilagra, bar szamomra ez most nagy segitseget nem jelent, bar a jo idot elvezem, vegre nyar van. Egyszer mar tenyleg elnezek Oostendebe is, ha valamikor fel birok kelni. Az itteni belvarosban nemreg utcai vasar volt, es egyeb esemenyek; ami eleg nagy es jo volt, de mar mindenki a julius vegi fesztivalra keszul. Nem tudom hol leszek akkor, de jo lenne erre jarni, mert sokan tervezik, hogy visszajonnek a bulira.

Idő-utazás

Az utazáshoz pénz kell. Még egy ekkora marhaságot... Az utazáshoz idő kell. Ha van időd, akkor nem számít milyen lassú az olcsó vonat, vagy, hogy a kiállítás csak a tervezett hazaút után két nappal nyílik meg. Ha van időd tudsz pénzt keresni, míg pénzért időt venni aránylag nehéz.

 

Az utazás, tehát ingyenes, bajom nekem is csak az idővel van, mivel a mai nap ezidáig - a tervekkel ellentétben - nem igazán a tanulásról szólt. A mára betervezett 50 oldalból eddig kettőt olvastam el a vizsgára, de fontosabb dolgom akadt, hol máshol, mint a már sokat emlegetett közeli téren, nevezetesen a Sint-Pietersplein-en. Itt volt anno a vidámpark, a biciklis verseny aznapi célja, koncert, paralimpia megnyitó, majd pedig strand röplabda meccsek, köszönhetően annak a néhány teherautónyi homoknak amit szétterítettek a macskakövön. Most éppen az idei Trekpaardenfeest zajlik, vagyis a draught horses festival, aminek a magyar fordítását senki se kérje rajtam számon. A dolog lényege az, hogy mindenféle ügyességi versenyek vannak, az általunk megszokottnál nagyobb és robosztusabb, helyi lovakkal, miközben a gyerekeket a ló után kötött szőnyegen húzzák, hogy aztán mehessenek lovaskocsizni. Egyébként alig vannak, pedig hosszú ideje először süt a nap, és a hőmérséklet is van vagy 15 fok, ami május vége ide vagy oda, kifejezetten melegnek számít mostanság. A lovak tehát egész máshogyan festenek itt, mivel tényleg jóval nagyobbak, és hosszabb a szőrük is, főleg a lábukon. A farkuk többnyire egészen rövidre van vágva, de ha mégse, akkor az is elég bozontos. Angolul ez a draft horse, vagy draught horse, ami abszolút a helyi fajta, mint azt a leszólított csajoktól megtudtam, akikről az is kiderült, hogy a lovaglás mellett középiskolába járnak, de láthatóan csak az alsóbb osztályokba. Kicsit félősen beszéltek ugyan angolul, de beszéltek, így sikerült megtudni pár érdekes dolgot tőlük. (Nem tudom, hogy Szegedről olvassa-e valaki a blogomat, de ma sokat gondoltam rátok.)

Kicsit még a lovakhoz visszatérve, kissé végletesnek éreztem a felhozatalt, ugyanis a nemcsak a robosztus jószág volt számomra új, hanem az is, amit elsőre pillantásra nem tudtam megkülönböztetni a mellette álló agártól. Ha valaki a pónit tartja kicsinek, azt ezentúl ki fogom röhögni, mert ezek a lovak nagyobb játéklónak feleltek meg. Nem voltak sokkal nagyobbak, mint Magyarországon a komondrom, durván derékig értek nekem. Hogy ezek milyen fajta törpelovak voltak, azt már tényleg nem tudom megmondani, de lehet, hogy még Gulliver hozta őket a zsebében. Az viszont tény, hogy ezek vékonyak, kecsesebbek voltak, vérmérsékletükben viszont hasonlóak a nagyobb társaikhoz, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy némiképp egyszerűbb volt bánni velük, az erőviszonyok alakulásánál fogva.

 

Időben ezelőtt történt, hogy bementem arra az udvarra, ahol nemrég sikerült véglegesen regisztrálnom magam, mint cserediák, és még a szigorúan szabályozott formájú útlevélképeimet is elfogadták, annak ellenére, hogy legalább fél mm-el nagyobb volt rajtuk a fejem, az előírtnál. Szóval ezen az udvaron, a Sint-Pieters apátság épületében van a természettudományi múzeum is, ahová ma ingyenes volt a belépés. A tárlat egyébként nem nagy, és angolul sincsen semmi, de van egy nagyobb madárgyűjteménye, és néhány játék is akad a gyerekeknek. Aki csak turistaként érkezik, ne pazaroljon rá időt. Ennél érdekesebb dolog volt viszont a múzeum alatti, eredetileg XI. századi pincében helyet kapott királyi (ez itt is fontos) számszeríjjász klub. A mai napon kívül csak egy nylít napot tartanak, így ide is benéztem. Nagy, régi pince, tele fegyverekkel, és portrékkal. A lovak után tehát itt folytatódott számomra a középkori hangulatfokozása, főleg miután beszélgetésbe elegyedtem a csapossal. Ő volt ma a sokadik helyi, akivel ezt tettem, szóval ez különböztessen meg a turistáktól. A stoppolásnál is rengeteg emberrel beszéltem, és sok érdekeset megtudtam az országokról. (Zárójelben tehát meg kell jegyeznem, hogy teljesen vegyesen nevezik magukat, és a nyelvet is Dutch-nak, illetve Flemishnek.)

Nos a klub egy válság idején, 1820-ban alakult, ami a másik genti - gazdagabbaknak szóló - mellett bárki számára elérhető a durván 70€-s éves tagdíjjal. Durván hatvan éve költözött a jelenlegi helyére, miután sikerült a pincét rendbehozni, a németek után.  Több, mint hatvanan vannak a tagok, bár egyre inkább elöregedőben, így ők már nem nagyon lőnek, csak sörözni jönnek össze, hetente kétszer. Velük ellentétben a fiatalabbak, akik még lőnek is néha, főleg XIX. századi fegyvereket használnak, de akad itt még jóval régebbi is. Érdekesen hangzik a dolog, ezért nem mondom, hogy bántam, mikor meginvitáltak, hogy menjek el egyszer, lőjjek, és beszélgessünk többet. Újabb pont az éppen csak bekukucskáló majd azonnal tovább rohanó turistákkal szemben...

Ha már elkezdtem a napot és a mászkálást, továbbmentem a legközelebbi múzeumba, ami szintén az apátságban van, és állandó kiállításai nincsenek, ezért most pont semmit se lehetett látni, de legalább jól megnéztem az épületeket. Az udvaron leginkább a Harry Potter jutott eszembe, mert egy régi, középkori helyen találtam magam, hozzá illő ódon falakkal. Kis belső udvar volt, közel ahhoz a teremtől ahol diákok tanultak az ólomüveg ablakok mellett. A hangulatát nem lehet leírni. Természetesen a pénztárossal itt is beszélgettem egy kicsit, főleg miután mondta, hogy tulajdonképpen baromira ráér, tekintve, hogy rajtam kívül nem volt ott szinte senki.

 

Hát ennyi történt ma. Nem gondoltam, hogy a vizsgaidőszakban nagyon blogot fogok írni, de örülök, hogy tévedtem, és mégis van valami mit mesélni. Most viszont visszatérek a buddhizmus tanulmányozásához, hátha sikerül lefordítani...

Vihar előtti csend, avagy nyakunkon a vizsgaidőszak

Mostanában egyre inkább kezdem a tanulás és a közelgő vizsgaidőszak tipikus tüneteit produkálni, ami a bejegyzések sűrűségében is megmutatkozik.

Ami ezzel kapcsolatban valószínűleg mindenkit érdekel, az az, hogy mikor megyek Magyarországra. Pontosat még most se tudok mondani, és ez a közeljövőben sem fog különösebben megváltozni, de az már biztos, hogy júniusban nem nagyon megyek még el innen. Ma beszéltem az egyik tanárral, aminek a lényege annyi, hogy - bár pontos dátumot nem tudott mondani - a kínai vizsga júnuis legvégén van. Szóval gyorsan meg is írtam ezt a tanáraimnak, kiemelve, hogy ugyan oldjuk már meg a jegyszerzést online. Szkájpon, vagy akárhogy. Megjegyzem a mikrofonom nem működik, ezért még azt is vennem kell. Nem értem, hogy mi történt a beépítettel, mindenesetre hétfőn két boltba is benéztem, de egyikben sem találtam semmit.

 

A tanulást illetően sajnos kénytelen vagyok rákapcsolni, így jelenleg nagy erőkkel mongolt tanulok, mivel hónapok óta nem foglalkoztam vele semennyit. A kínai mostanában az eddig megtanultak gyakorlásában merül ki, de lesz időm pótolni a dolgot. Egyébként nagyon jó lenne túllenni a vizsgákon, és kimozdulni a városból, mert már baromira nem bírok magammal. Valahová mennem kell. Stoppolni, utazni, kalandozni, akármit, csak ne üljek egy helyben. Még mielőtt bárkiben felmerülne, hogy miből, a válasz egyszerű: semmiből. A stoppolás, meg a fa alatt alvás többnyire ingyen szokott lenni.

 

Na de hamár munka, meg keresés, hétfőn megvolt az újabb kör. Sok említésre méltót nem találtam, 1-2 hely esélyes lehet, de ezzel ki is merül a dolog, és a belvárost gyakorlatilag kilőttem. Állítólag halomban állnak már az önéletrajzok mindenhol, de azért én is leadtam a sajátomat, ki tudja alapon. A 3 centes nyomtatási költséget megéri. Lehet, hogy lassan Brüsszelben fogok próbálkozni egyébként, mert az mégiscsak nagyobb, és nemzetközibb, így kevésbé kell a holland vagy a francia. állítólag...
Pozitív a munkakeresésben, hogy egy csomó érdekes helyet láttam, és megismertem a város egy új részét. Többek között végre meglett a a hőn áhított angol könyvesbolt is. A helyi könyvesboltok nem árulnak angol könyveket, vagy ha mégis, akkor az megfizethetetlen, na de ez a bolt egy kincsesbánya. Olcsó használt könyveket árul egy bácsi, immár 12 éve, és a bolt filmbe illően van elrendezve. Minden polcon matrica, kézzel ráírva a téma, és nem kevés van belőlük, amolyan igazi régi öreges. Találtam pár Lonely Planetet is, például egy Western Europe-t, 5€-ért. A baj csak az, hogy 2007-es kiadás, tehát elég elavultnak számít. Ettől függetlenül még az is lehet, hogy beruházok rá valamikor, mert az aktuális kiadás 25€, és ha errefelé akarok utazgatni, akkor még így elavultan is jó hasznát tudom venni.

 

A vizsgaidőszak durván másfél hét múlva kezdődik. Ez az utolsó tanítási hét, aztán jön a pótlás hete, amikor az elmaradt órákat tartják meg. De a vihar előtti csend már érezhető mindenhol. A bulik már nem túl népszerűek, mindenki tanul, az utca még késő éjjel is majdnem üres. A konyhában nem sörrel ülnek az emberek, hanem függvényekkel és évszámokról beszélnak, évjáratok helyett. Kissé szomorú látvány, de a jó oldala az, hogy a diákmunkára sincs ideje a többségnek, így ma is dolgoztam 3 órát. A hónapban ezzel már majdnem egy százast megkerestem, ami több, mint a semmi. Gazdag ugyan sosem leszek, de szépen lassan csak összejön egy kisebb összeg vele.

Az érme másik fele viszont az, hogy ezzel a bulifotós időszaknak is vége lett, még mielőtt elkezdhettem volna úgy igazán. Kétszer voltam összesen fotózni, a pénzemet megkaptam, de több munkára nem igazán számítok. Mindenesetre most már elmondhatom, hogy ilyet is csináltam, van tapasztalatom, és a nem két filléres gép is visszahozta az árának egy részét. Hála érte alapvetően a Schönhertz fotókörének, ahol volt alkalmam ezt is megtanulni. A képeim egyébként még mindig nincsenek a neten, ezért ma aknamunkába kezdtem és megkértem a többieket, hogy kezdjenek el a fészbúkon reklamálni, és ugyan segítsenek már azt mutatni, hogy a helynek igenis szüksége van rám.

Egy teljesen más témára ugorva át, rövid elmélkedés a budapesti éjszakákról. A Sziget és egyéb hasonló szórakozóhelyek, romkocsmák, stb. esetleges korlátozása évek óta folyamatosan napirenden van. Azt eddig is tudtam, hogy ez az ágazat igen jól megy, és azt is, hogy a Szigeten sok magyart nem lehet már látni, legalábbis arányaiban nem, de itt első kézből tapasztalom ugyanezt, lehetőleg még erősebben is, mint otthon. Magyarország és Budapest egyik elég népszerűbb, és felteszem jövedelmező üzletéről van szó, amit inkább támogatni kellene, a folytonos gyilkolás helyett, mert ez legalább megy.
Miután itt valaki meghallja, hogy magyar vagyok, alapvetően két csoportba sorolhatóvá válik. Az első, és nagyobbik csoport az, amelyik már volt Magyarországon, és még csak véletlenül sem a Hősök terére emlékszik belőle - bár a fürdőket meg szokták említeni - hanem a bulikra. Közülük páran minden évben visszajárnak, és feltehetően nem két fillért költenek ott el. A másik csoport pedig nem meglepő módon, azokból áll, akik ugyan még nem jártak Magyarországon, de mégis jobban ismerik a fesztiválokat, mint én, és nagyon meg akarják már nézni az egyiket. Múlt héten leszólítottam egy random lányt, aki durván ugyanannyira volt részeg, mint én, és pontosan ezt játszottuk el vele. Másfél perc beszélgetés után ugrott a nyakamba, hogy azonnal ígérjem meg, hogy elmegyek vele nyáron a Szigetre, és kb. kiszedte a kezemből a telefont, hogy beírhassa a számát. A jelek szerint itt komoly ismerkedési alap, hogy a bulifővárosból jön-e az ember, és ha igen, akkor máris megvan a közös nevező, szinte bárkivel.

 

Izgalmas semmittevés

Ahogy a címből is látszik, nem azért írok, mert annyira sok új élményem van, amikről feltétlenül be szeretnék számolni, hanem mert annyira unatkozok. Na jó, ez talán kicsit túlzás állítani, mivel tanulok, bár kétségkívül lehetnék hatékonyabb is. Na persze szórakoztató a tanulás is tud lenni. A tegnapi kedvenc, mongol versike szabadfordítással a következőképpen néz ki:

 

Унтах үхэхийн хагас
Унгах баахын хагас
Уурлах галзуурахын хагас

 

Elalvás a halál fele

Szellentés a székelés fele

Haragvás az őrület fele

 

Te jó ég, és én még ide megyek...

Egyébként a további nyelvleckéket illetően, ha netán a folyosóm eddig nem is tudott volna folyékonyan káromkodni magyarul, akkor most már biztos perfekt. Már hetek óta tervezek egy stoppolós utat Oostendébe, de csak nem mentem el most se. Sokszori eltolás után, legutoljára mostanra időzítettem a dolgot, mivel a hétvégén valami sárkányos buli van a parton, és szerettem volna ezt megnézni. Na meg ahogy Móricka elképzeli... Napok óta esik, és a következő egy hétre is hasonló idő várható. A hőmérséklet mostanra már talán a 10 fokot is elérte ugyan, és most pont kisütött a nap, akár el is indulhatnék, hogy majd csak fél óra múlva ázzak ronggyá, csak éppen értelme nincsen, mivel a webkamerák tanúsága szerint nemhogy sárkány, de még csak egy kóbor gyík sincs a homokon, az égről nem is beszélve. A korábban már nagy szeretettel emlegetett jobdienstes Roberttel beszéltem pár hete, hogy az itteni idő olyan mint az angol. Nos azzal a kijelentésével, miszerint az angol rosszabb, nem tudok egyetérteni. Biztos elfogult vagyok, mert mindenki britnek néz, voltam is ott több-kevesebb ideig, de ott legalább csak szitál, és két eső közt egy pár percre mindig kisüt a nap. Ezzel szemben itt csak a vastag felhő van, és szakadó eső, amiben 30 másodperc is elég a szétázáshoz, a londoni 30 perchez képest.

 

Na de ha már jobdienst, ezen a héten egész eredményesek voltak, mivel sikerült 5 és fél óra munkát összehozniuk nekem, ami az ingyen ebéddel kiegészítve, már egész jónak mondható, habár sokra még mindig nem elég. Egyébként hétfőn tartottam a nagy munkakeresős délutánt, a suli után. Durván olyan 40 helyen lehettem, és 25 önéletrajzot szórtam szét ezalatt. Mondanom se kell, hogy egyenlőre semmi.

 

Kilátás az ablakomból,
április közepén. Na ilyet
nem fogok ma látni...

 

Munkamánia

A jelenlegi fő attrakció az a munkakeresésben merül ki, ami egyenlőre elég reménytelennek tűnik.
Ahogy azt az előző bejegyzésben beharangoztam pénteken megcéloztam a jobdienst irodát, vagyis az egyetemi munkaközvetítőt. Persze munkát nem tudnak adni (ahogy ezen a héten sem), de sikerült belőlük kihúzni, hogy az addig rendben van, hogy legalább ötven munkairoda van a városban, de ugyan árulják már el azt is, hogy hol. Persze ez nem az általam egyre jobban utált Roberten múlt, akinek a kissé túlzott lazaságáról már azt hiszem, hogy beszámoltam. Az irodákról egyébként azt kell tudni, hogy érdemes próbálkozni, mert itt is lehet néha találni valamit, párszor van külön diákmunkás részlegük is.
Nekem mondjuk pont nem volt nagy szerencsém ezúttal sem, tekintve, hogy valahol egyenesen közölték, hogy helyi papírok nélkül, nem is vállalhatok munkát. Ez mondjuk marhára nem így van, főleg, hogy már eddig is legálisan sikerült ezt tennem néhányszor, na de úgyis közel van a bevándorlási, elnézek oda. Durván két és fél hónapja küldtem el nekik a papírokat, hogy regisztráljanak, mint genti diákot, és adjanak valami kártyát. Számom az már van, tehát hivatalosan is jelen vagyok, de a kártyával kapcsolatban csak a "jövő héten hívnak" ígéretet kaptam. Végülis, még jövő hét van, akár fel is hívhatnak.

Ezután irány az egyetemi kórház, tüdőszűrés, eltévedés, csodálkozás. Csak, hogy legalább a konyhán dolgozhassak néha. Nem akarom sokáig ecsetelni, hogy mennyivel más itt a kórházi színvonal, de tényleg ég és föld a különbség.

A maradék anyagiakat illetően sikerült alapvetően a munkaórák nem túl magas számával, és a költések nem túl magas összegével összekaparni még egy havi bérleti díjjat, úgyhogy bankban is voltam. Már kétszer is. De ma megyek harmadszorra. Itt is vannak ugyanis hülyeségek, és egy bankfiók nem tud megoldani néhány problémát ott helyben, csak napok alatt. Kezdődött azzal, hogy a bankban az egyik alkalmazottal rohangáltam, mindenféle géphez, mert ő a számítógépről nem tudja elintézni az utalásomat. Aztán kiderült, hogy a netes kódom nem jó, erre kitiltott a rendszer, amit ott szintén nem tudtak megoldani, majd másnap. Másnap kaptam új jelszót, még működött is, egészen addig, amíg nem sikerült némi szenvedés után belépni vele a netes rendszerre, ahol az egyetlen használható menü a számlanyitás volt. A számlámmal beléptetett menük között... No comment. Na mindegy, mindenre van megoldás, még erre is, egészen pontosan két munkanap múlva, amit ugye kitol a május elseje. Szerencsére a kolinak nem sürgős a pénz, ezt már leleveleztem velük, de azért jó lenne ha holnap sikerülne elutalni az összeget.

Talán mondtam még otthon, hogy a húsvéti szünet előtt, találtam egy munkát május elejére. 3 nap valami növényekkel ("plants", virág vagy fa, nem tudom), aláírtam a papírt elsirattam az így kimaradó kínai órákat, és vártam, hogy majd hívnak a részletekért. Tekintve, hogy a kutya nem hívott, a héten bementem az irodába, hogy akkor most mégis mi van. Rövid szerencsétlenkedés után ki is találták, hogy engem sehol sem látnak, semmilyen formában, pedig még online is regisztráltam magam, a helyeket meg már betöltötték. Igazából már meg se lepődtem rajta, hogy az a kevés meló is elszállt, ami eddig volt...

Szóval a munka jelenleg így áll, a héten fotózni se voltam, mert ott is mindenki lusta, de azért piszkálom őket, hogy történjen már valami.
Ez egyébként elég nagy gond, de a jó hír, hogy más nem nagyon van, és jól érzem magam. Ma például karácsonyi bulit rendeztünk, portugál (portugál?) bundáskenyérrel, cukorba forgatva, ami állítólag tipikus karácsonyi kaja. Ezt követte éjfélkor a szilveszteri buli, és az utcán való lufis verekedés. Az ünnepekkor úgyse leszünk már itt, így tegnap éjjel úgy döntöttünk, hogy kicsit előbbre hozzuk őket. Nagy buli ugyan nem volt, és a közeli park fenyőfái is megúszták a dolgot, de azért nem volt rossz ez az este sem.

Még mielőtt elfelejteném, ma mentem a bíróságra. Akinek ezt elmeséltem, az mind elkezdte különböző nyelveken találgatni, hogy most mit is akarok mondani, amit ők nem értenek, de aztán elmagyaráztam nekik, hogy nem félrehallották, tényleg a bíróságra megyek.
A lényeget tekintve a végeredmény nem okozott különösebb meglepetést, de az odáig vezető út az igen. Ugyanis egyszercsak szembe jött velem a főbérlőm, láthatóan nagyon lelkesen, de annak ellenére, hogy biztosra vettem, hogy el se fog jönni. Kompromisszum persze nem született, és hiába nincs aláírva a szerződés, ez itt a belga törvények szerint mégis érvényesnek számít, legalábbis ha beperelném, akkor nagy valószínűséggel ő nyerne. Furcsa törvényeik vannak, de hát ez van, szóval a dolog ezzel tulajdonképpen lezárult. Nem túl sikeresen, de amit lehetett, azt megtettem.
Ma megint megpróbálkozok munkát találni, bár erősen ajánlott volna tanulnom is, mert az csak mérsékelten sikerült mostanában. Szóval drukkoljatok, hogy valahol legyen valami.

Bolhapiac

A sok rövid sztoriból, és a hétköznapok eseményeiből már egy-két hete összegyűlt annyi, hogy érdemes legyen blogot írni róluk, de vagy kedvem nem volt hozzá, vagy időm. Azt mindenesetre megállapítottam, hogy írni éjjel a legjobb, kiváltképp részegen, bár erre eddig csak egyszer volt példa, ha jól emlékszem, és olyan nagyon vészes akkor sem lehetett, mivel emlékszem rá.

Mielőtt elutaztam volna, még annyi történt, hogy a konyhai munkáról kiderült, alkalmi volt, csak ezt velem elfelejtették közölni. A lényeg, hogy az iroda csak az alkalmi konyhai munkákkal foglalkozik, semmi mással, tehát olyan túl sokat nem ér, egy ekkora egyetemen. Azóta egyébként ezen és a múlt héten dolgoztam 2-2 órát. Na de a munkáról majd később, haladjunk időrendben.

Arról nem írok, hogy Magyarországon mi volt, úgyis tudja mindenki, akit tényleg érdekel, az anonymus olvasók meg kommentben érdeklődhetnek.
Míg én nem voltam itt, a Lili vette birtokba a szobámat. Ugyan találkozni még nem tudtunk, de a dolognak így az volt az előnye, hogy csak az övé volt a szoba. A tervek szerint majd én is megyek hozzá Rotterdamba, ahová tulajdonképpen stoppal is el kéne, hogy lehessen jutni, szóval valamelyik hétvégén jó lenne ezt megtenni. Egyébként stoppolással meg backpackinggel utazva szinte semmibe sem kerülnek a dolgok, a probléma most is csak az idő. Na meg különben is, ha van időm tudok pénzt keresni, de pénzért időt venni aránylag bonyolult dolog, még itt, nyugaton is.
A visszatérést tanulás követte, méghozzá meglepően eredményes.
Aztán szerencsére kezdek visszajönni az emberek és a város újra megtelt élettel, a múlt héten már csak egy olyan nap volt, hogy az olvasást választottam a bulik helyett. Tipikus esték voltak. Nem megyek tanulnom kell, na jó, csak a konyhába, oké, menjünk bulizni, de csak 1-ig. 4 órakor már többnyire ágyban is voltam. :D Szóval élni most is lehet, és sok a szabadtéri program is, azon a téren, ahol a vidámpark is volt. Koncertek, versenyek, és a legkülönbözőbb bulik kerülnek megrendezésre folyamatosan. Szerintem az egyedüli aki nem szereti a helyet, az takarítóbrigád.

Pár rövid érdekes, vicces dolog, az két levél amiket a múlt héten kaptam. Az egyiket egy helyi, flamand rádió küldte, akik magyar diákokat keresnek, lehetőleg holland nyelvű interjúra, hogy az Orbán rezsim fiatalokra gyakorolt hatásáról beszélgessenek, és az emiatt külföldön tanulni kényszerülő egyetemistákról.
A másikat a sulitól kaptam, és az egyébként érdektelen, tűzriadóról, meg evakuálásról szóló levélben az egyetlen vicces rész az volt, hogy az a hülye sajtó mindig azonnal ott terem, ahol valami történik, lehetőleg még a tűzoltókat is megelőzve, de szerencsére az egyetemnek van saját szóvivője, így még csak véletlenül se válaszoljunk az újságíróknak!

A múlt péntek (aznap nincs órám) telt a legérdekesebben. Elmentem a központban lévő Fridaymarket-re, ahol meglepő módon zöldség meg gyümölcs alig volt, és az se sokkal olcsóbban, mint a boltokban, de volt sok hal, ruha, és egy ócskapiaci rész is, teletömve többek között náci relikviákkal. Több volt ott a horogkereszt, mint az utcán a macskakő, bár, hogy ebből mennyi volt az eredeti, azt nem tudom. Egyébként még az is lehet, hogy mind. Végül pár képeslapra ruháztam csak be, a fotózás mellett, majd üres hátizsákkalmentem tovább az igazságügyi palotába, ha már a környéken voltam. Az ex-főbérlőmmel még mindig nem rendeződtek a dolgok, szal ez a peace courtnak nevezett valami, egyfajta békélteő testület. A lényeg az, hogy leírom, hogy mi a bajom, ők küldenek mindkét félnek egy levelet, hogy ekkor meg ekkor jelenjünk meg a bíróságon beszélgetni. A szépséghibája, hogy ez nem kötelező érvényű, és ha a pasas nem jön el, akkor csak a per marad, ami viszont nem biztos, hogy megéri. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog eljönni, mert tudja, hogy ez a legegyszerűbb, az mindenesetre tetszik, hogy a tegnap megkapott levélben (a széttört postaláda ellenére megjött) jól kiemelve fel van tüntetve, hogy ez most a bíróságot hívatott elkerülni, és jó lenne ha eljönne.
Hazafelé összefutottam a főtéren egy magyar Tokajis standdal, tőlük tudtam meg, hogy egész sok magyar dologgal üzletelnek errefelé, és többek között Charleroi városában van egy nagyobb, magyar érdekeltségű hely.
Kajáknál, meg piáknál maradva, azóta ittam litván vodkát, arannyal leszűrve, egész jó volt. Főleg a második pohár után, amit elég nehéz volt nem kilöttyinteni, úgy tele volt. Aztán jött a török ebéd, és még nagyon sok apróság, amiket nem érdemes leírni, mert kezdem szétaprózottnak érezni a bejegyzést.

Végezetül a mindenkit jobban érdeklő, helyi álláslehetőségek.
Hát alapvetően ilyen nincs. Vagy legalábbis holland nyelvtudás nélkül nem nagyon, pedig a flamand részen vagyok, ami köztudottan jóval gazdagabb, mint a déli, vallon régió. A jó hír az, hogy egyet mégis találtam, ez pedig a fotózás. 1-2 kivételtől eltekintve, minden használható klubban voltam, ami nagy szó, mert nem kevés van errefelé. Többnyire vagy van fotós, vagy nincs, de nem is kell. Utóbbi kategóriát a "szarok az egészre" kategóriába sorolható tulajdonosok jelentették, akiknek nem tudom, hogy megy a boltjuk, ha ilyen látványosan nem érdekli őket az egész. Viszont egy tulajt találtam akinek két helye van, és kapott a lehetőségen.
Szóval tegnap voltam először fotózni, ma megyek újra, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Idegeskedek elég rendesen, pedig tudom, hogy meg tudom csinálni, és a tegnap estéről is 80 képet küldtem ma el neki. A számítások szerint az ezzel keresett pénz, arra lesz elég, hogy a kolit kifizessem, szóval elegendőnek még mindig nem mondható, meggazdagodni pedig úgyszintén nem ebből fogok, de legalább élvezem.
Holnap megyek munkairodázni, meglátjuk, hogy mi lesz, hogy lesz. Jó lenne találni valamit, és nem tök üres zsebbel menni haza. Ha mégis így lesz, akkor meg jó lenne valahol angol nyelvterületen találni valamit, mert amit otthon lehet keresni, az sokra nem elég. Igazából szánalmas, hogy mekkorák a különbségek, még akkor is, ha az itteni magasabb árakat is belekalkulálom. Magyarországon rabszolgák dolgoznak, minimális pénzért, de sokkal többet...
Viszont ha valakit érdekel, meg lehet élni Belgiumban heti átlag 50€-ból (+szállás), ezt teszem most én. Sajnos ezáltal kimarad elég sokminden, de a spórolásnál egyenlőre jobbat nem tudok. Tehát ha valaki netán talál egy rendes állást, és nincsenek nagy igényei akkor nagyon hamar megkereshet annyit, amennyivel Magyarországon szép kis életet kezdhet majd el.
Ha rossz bért veszek, akkor minimum 10€-t lehet kapni óránként. A megélhetést leírtam, szállás meg 250-ért havonta van viszonylag sok. Tehát heti 5x8 órás munka, havi 1150€ félretételét jelenti, durván számolva.

Nyugaton a helyzet változatlan

Legalábbis ami a megszokott pörgést illeti, a szokásos. Tehát senki se higgye, hogy unatkozok!
Voltam múzeumban, voltam dolgozni, és újabb nemzetközi vacsikon vagyok túl.

Rögtön az elején, van egy jó hírem, meg egy rossz. Van munkám! Ez így önmagában nagyon szép és jó, főleg annak tudatában, hogy a lokális élelmezési- és hulladékgazdálkodási szakmenedzser munkakör betöltéséért óránként 11€-t kapok, ami az itteni, paradicsomi állapotokhoz képest otthon durván 2€-s órabérrel járna, és valószínűleg még a legudvariasabb bürokraták is csak konyhai kisegítőnek neveznék... Magyarul a nyelvtudásommal elvárható munkát sikerült megtalálnom, a konyhai tálcatakarítás formájában. Heti két órában...
Na ezzel kezdődnek a problémák tekintve, hogy heti 22€-ból nem fogok megélni, de talán még éhenhalni sem, úgyhogy majd megpróbálok bemenni a rendes jobcentre-be is, hogy adjanak valami rendes munkát. Jó lenne heti 2x8 órát dolgozni, és az egyetemi jobdienstnél erre sok esélyt nem látok mivel ha jól tudom csak ilyen kis pár órás munkák vannak, amiből lehet, hogy el lehetne vállalni tízet, de ezért az mégsem az igazi...

A konyhához biztonságos közelségben maradva, a héten háromszor is ettem külföldi kajákat, a világ legkülönbözőbb pontjainak ízlése szerint. A módszeres hízlalás szerdán kezdődött el, a folyosón lakó vietnámi lányok, a szomszéd török bíró, és az Iráni srác lelkes közreműködésével, akikhez ismét bepofátlankodtam én is. Éppen a zacskós palacsintát melegítettem a mikróban, mikor megjött a csapat, úgyhogy gyorsan lerohantam a boltba, a zárni készülő eladók legnagyobb örömére, venni két adag mirellite borsót, meg sour cream-et, egy gyors borsófőzelékhez, ami a többi kaja elfogyása után szerencsésen el is készült. Az idő nagy része persze működőképes tűzhely keresésével telt el, ezek ugyanis a "fő a változatosság" jeligével működnek, és mindig valamelyik másik romlik el. Viszont ha éppen jók mert eleget mondtam nekik, hogy Mukodj! akkor tuti megolvasztják a rájuk rakott kanalat.
A vietnámiakat ugyan nem sikerült meggyőznöm róla, hogy ez nem leves, és a tojás evésének sincsenek különösebb szabályai, de azért ízlett nekik, és a mennyiségre való tekintettel még maradt is egy jókora adag.

Másnap aztán ez volt a szerencsém, mert az olasz szekció - mármint az egyik az ezer közül - szintén vacsorát főzött, némi litván salátával megtámogatva. (Mellesleg hétfőn pont litván vacsora van tervbe véve, kíváncsian, és nem utolsó sorban éhesen várom.) A maradék, nem egy és nem is két adag zöldborsót átvittem erre az estére is, ahol szintén nem fogyott el, de én legalább jót ettem a többi kajából. Vagy nagyon rossz lett a borsó, vagy nagyon sok...

A gasztrohetet tegnap az afrikai ebéd zárta. A konyhában éppen két lány főzött, látszólag egy hadseregnek, amikor a 45 centes sajtburgert mentem megmikrózni. Ott is ragadtam persze, és így sikerült megállapítanom, hogy messze ők a legjókedvűbbek, és legközvetlenebbek. Ha velük kéne összehasonlítanom a helyieket, akkor tényleg simán rájuk mondanám, hogy tartózkodóak. A beszélgetés végén aztán természetesen nem engedtek vissza kaja nélkül a kínai könyvhöz.

 

 

Meg nem tudom mondani mi volt az étlapon, mert afrikai dolgokat főztek, az afrikai boltból (ezt mindenképpen meg kell keressem, Ausztrált már tudok egyet, de ott csak didgeridoot árulnak), és ezek nálunk aligha ismertek, de érdekes ízük volt. Nem ez lesz a kedvencem egyik se, de jó volt kipróbálni. A keleti kaják minimum zacskós formában elterjedtek nálnuk is, és sok a kínai étterem is, habár ezek nem pont eredeti kínaiak, de afrikait még sosem ettem. Teljesen más volt, mint az általunk megszokott ételek.

Mellesleg jobban érezném magamat most ott, itt ugyanis legalább akkora tél van, mint Magyarországon. Januárban... Szombaton egész nap szakadt a hó, de akkora pelyhekben mint másfél üdítős kupak. Sose láttam még ekkorát, és sose anyáztam ennyire hangosan, mikor az egyik a nyakamba hullott, és a fele a bokám-nál csurgott ki.

 

A hétvégém ugyan szobában ülős, tanulós volt, de van eredménye, és még pénzt is spóroltam vele, a hétköznapok azonban ezúttal sem voltak unalmasak.
Buli nem volt igazán jó, így tiszteletbeli olasz tanítványom sem tudta gyakorolni a magyar tudását a lányokon, pedig nagyon lelkesen udvarol nekik ám. A legutóbbi mondata viszont több, mint viccesre sikeredett.

Mi az egyik legnagyobb probléma egy külföldi számára, ha nem a "gy" kiejtése? Én ezt az angol duringhoz hasonlítottam, és ezzel magyaráztam el neki a dolgot. Ez egészen mostanáig be is vált, tökéletes gy betűket, a-kat, és pörgős r hangokat tud már kiejteni a fél környezetem, ezúttal azonban a példálódzás nem várt eredményt hozott, a következő mondat formájában: "Naggyuring, szep, szemed, ván!" Yes Gael, it's about you. I know you read the blog so I placed the translator especially for you.

A buliknak mostmár egyébként majdhogynem kézzel fogható eredménye is van, ugyanis nemrég felkerült a netre mindkét harlem shake. A gentiben ugyan nem nagyon látszok, de az ardenneki esetében tökéletes helyem volt az első sorban, az összes lila sminkemmel, és a rózsaszín kesztyűmmel, törölközővel a nyakamban. Ahhoz képest, hogy elfelejtettem hülye cuccot vinni magammal, egész jól sikerült a kriptaszökevényt csinálnom magamból.

Hogy ennek a szerelésnek van-e saját dizájnja, arról el lehetne vitatkozni egy darabig, ahogyan azt a Design Museumban tettük a tárlatvezetőnkkel is. A csoportos múzeumlátogatásnak nem csak az olcsóbb jegy az előnye, hanem az is, hogy szinte mindig kapunk vezetést, ami normális esetben nem lenne igényelhető. Így volt ez tehát pénteken is. A múzeumot akár szecessiósnak is, vagy art nouveau-nak is lehetne nevezni, amiből még Berlinben láttam egyet, és nagyon meg is tetszett. Természetesen a vezetés után ezt is halálra fényképeztem. Mellesleg az elnevezésről megtudtuk, hogy amellett, hogy mindenhol más, eredetileg még a franciák is belgának nevezték a művészet ezen, újnak számító ágát.
Anna, itt sokat gondoltam rád, mint szakértőre, és főleg az 1860-as Thonet széknél dobbant meg a szívem, amiről szintén meghallgathattam egy rövidebb előadást. A legérdekesebb része talán az volt, hogy először ezeket a székeket szállították lapra szerelve, ugyanis Amerikában elég nagy népszerűségnek örvendtek, a hajók szállító kapacitása azonban meglehetősen elégtelennek bizonyult a kész bútorok esetében. Szóval Ikea, eláshatod magad!

Mivel a többiek már rég elmentek, mire én eléggé kifényképeztem magam, a napot a városközpont templomaiban folytattam, újabb tartalommal töltve meg a délutánt, és nem utolsó sorban a memó-riakártyámat.

Az múzeumban készült képeket a blog legújabb eleménél, vagyis a fotóalbumban keressétek, a jobb felső menüben, és a beígért brüsszeli képeket is feltöltöttem a vonatkozó bejegyzés aljába.

 

ui.: Senki ne felejtsen beírni a naptárába, pénteken reggel érkezek, és április 10-én jövök vissza Bel-giumba!

 

Kultúrhétvége

Ez a hétvége sem telt eseménytelenül, így a beígért helyismereti óra helyett inkább ezt írom le, mert ha most nem teszem meg, akkor a felét elfelejtem, mire újra lesz időm írni.

Azt már mondtam, hogy a naptáram teljesen tele van, és folyamatosan jönnek a spontán programok.

Egyetlen baj van ezzel, méghozzá az, hogy tanulni is kéne emellett. Elég pofátlan az oktatási rendszer, mert nem elég, hogy be kell járni (reggel!), de még azt is elvárják, hogy tanuljak...

Hétvégén tehát a hangsúlyt a gyakorlati oktatásra, és a kultúrára helyeztem, és a szombatot egy brüsszeli kirándulással kezdtem a napot, filléres vonatjeggyel, az ESN égisze alatt. Az angol időjárás mostanra visszatért, így sokat fotózni nem tudtam a szabadban, az elsőként felkeresett múzeumban pedig nem lehetett. Ez egyébként a René Magritte munkáinak áldozott tárlat volt, pár - számomra - unalmas, de szerencsére jóval több érdekes festménnyel, és több-kevesebb angol nyelvű kiírással.

A múzeum után, még a kétharmadot is bőven túlszárnyaló többséggel szavaztuk meg az ebédszünetet, ami részemről sültkrumplit jelentett, amit elvileg a belgák (vagy flamandok) találtak fel, és ezért ilyen népszerű errefelé, de lehet, hogy erről egy francia mást mondott volna. A másik jellegzetes kaja egyébként a goffrihoz hasonlító waffel, azzal a különbséggel, hogy előbbi halvány másolatnak tűnik csak az itteni nyalánksághoz képest. Ez ugyanis sokkal nagyobb, és ha jó helyen veszi az ember, akkor sűrűbb is jóval. Többnyire csoikival eszik, de tejszínhabbal, és gyümölcsdarabokkal kapható. Átlagban úgy 3€ egy normális darab, de azzal többnyire jól is lehet lakni.

Egidija...

... és a waffel.

Talán szerdán meg is tanulom elkészíteni, de addig be kell érnem a brüsszeli út végén megejtett, csoportos waffelezéssel.

A főtér, és egyéb érdekes helyek mellett még a Délirium Cafét érdemes megemlíteni, ahol 2500 (!) féle különböző sörből lehet választani, ideértve a mongol Dzsinisz sört is. Magyar, és szlovák sör valamiért nem volt, de ettől eltekintve tényleg óriási, és meglehetősen nemzetközi a választék. Egyébként az otthoni fél litereshez képest, itt a 0,33, és néha a 0,25 dl a jellemző, viszont nem ritka a 10% körüli alkoholtartalom.

Ezen kívül az egyetlen visszaváltható üveg is, a söré, amiért kemény 10 centet lehet kapni. Érdekes, hogy sokmindent nem gyűjtenek szelektíven, amiket pedig lehetne, és az üvegeket sem válogatják szín szerint.

Mivel korán kellett kelni, mindenki hulla fáradt volt, már reggel is, így az estét nem nehéz elképzelni. Irány az ágy! - gondolta mindenki...

Vágül páran a Charlatanban (viszonylag nagy szórakozóhely, több teremmel a központ szélén) kötöttek ki, - mint ma megtudtam - és az én estém sem volt rövidnek mondható.

Mikor a folyosón sétáltam a szobám felé, hallottam, hogy nagy az élet a konyhában, de fáradt voltam, meg éhes is, semmi kedvem nem volt semmihez. Három  percig... Itt a lehetőség, nem szabad kihagyni, meg kell ismerkedni az emelette! Szóval cipő fel, kaja elpakol és irány a konyha.

Éppen a vietnámiak, és a szaktársaik tartottak főzöcskézést, és nekem is kerítettek terítéket egy perc alatt. Ettem vietnámi levest rákkal, zöldségekkel, gombával és rizstésztával, aztán még valami vietnámi kaját, és a szintén negyediken lakó iráni srác is főzött valami paradicsomos disznóhúst. Kelti kultúra kipipálva.

Miután degeszre zabáltuk magunkat rövid egyéni vacakolás (értsd: a lányok átöltöztek) egy közeli klubba tettük át a székhelyünket, ahol a bowling mellett pár billiárd asztal is volt, meglepően olcsón.  Kettőig játszottunk, majd beájultunk az ágyba.

Én ezzel egyébként elég jól jártam, mert a Charlatanos program durván hatig tartott.

Így viszont én voltam az egyetlen, aki fel bírt ma kelni, közepesen nagyon későn, hogy időben odaérjünk a koncertre, ami azért is különleges volt, mert itt annyi idősebb embert lehetett találni a nézők közt, mint amennyit  az eddigi egy hónap alatt összesen. Persze  Verdi Rekviemjét korunkbeliek adták elő, 1% kivételével, amit a négy fő énekes és a karmester képeztek.

A jegyünk ezúttal is olcsó volt, mivel az utolsó sorba szólt, de talán még csoportos kedvezményünk is volt, ahogyan az az ESN-nél lenni szokott. Csakhogy Egidija, a litván lány akivel elég jóba vagyok még elment a mosdóba, így egy másik litván csajjal meg kellett őt várjuk. Ennek volt köszönhető, hogy a hátsó sorba nem akartak ültetni minket a nénik, de az első sorok üresek voltak. Így sikerült a "z" kategóriás jegyünkkel a negyedik sorba ülni (mellesleg első két sor előttünk pont nem volt), úgy, hogy senki se lógott bele a képbe, és bőven volt hely még nyújtózkodni is, az egyébként nem is olyan hosszú, de annál jobb előadás alatt.

Hazafelé a program alapvetően megfagyás volt, de örömmel konstatáltam, hogy nyílnak a virágok. Ezek szerint nemsokára tényleg tavazs lesz, és nagyon mélyre süllyeszthetem végre a dzsekimet. Megjegyzem a magukat nagy számban képviseltető déliek kabátban szenvednek annyira, mint én egy szál pulcsiban. A pálmát eddig egy ugandai srác viszi, akinek első dolga volt ma becsukni az ablakot, a tűzforró konyhában. Remegve, pulóverben.

Kicsit a konyhánál maradva, de a hazaútra mégis visszatérve, Egidija meggyőzött, hogy ő tényleg nagyon éhes, és ami a legjobb lenne ezellen az a magyar kaja. Leginkább a palacsintát preferálta volna, mivel az elég jól sikerült az international dinneren (a lányok csinálták, nem én), de elég határozottan közöltem vele, hogy nincs az az isten, hogy én most elkezdjek palacsintát sütni neki, érje be egy virslis lecsóval, ami a fent említett eseményen szintén sikeresnek volt mondható.

Szóval a méregdrága bevásárlás után, még főzöcske volt az utolsó napirendi pont, és ugyan nem vagyok a konyha ördöge, de kétszer is evett belőle, így olyan pocsék nem lehetett. Kár, hogy pont én nem szeretem a lecsót. A frissen vásárolt kenyér, viszont ezúttal is hihetetlenül finom volt, ezért abból rendesen bekajáltam.

Némi friss infó a Magyarországra menésről.

Talán odamegyek, de még mindig nem tudom, jó lenne beszélni Gergelyékkel, vagy valakivel, de ezt ma nem sikerült. Az utazás Ferihegyig 118€ lenne (folyamatosan emelkedik, délután még olcsóbb volt) csomag nélkül, ami idefelé lehet, hogy lenne, mivel kell pár dolgot hoznom a tanszékről az itteni kollégáknak, meg magamnak is mindenféle vackot. Ez egyébként a reggeli járatokra szólna április 2-án, 10-ei hazaúttal, Belgiumba.

Szóval jelentkezzetek, vagy legalább legyetek elérhetőek!

Ami szintén érdekelhet még titeket, az a munkakeresés. Pénteken nincs suli, így aznap végre bementem a Jobdienst-be. A lényeg az, hogy sok a papírmunka, ráadásul hollandul, de holnap talán elintézem, a számlanyitással egyetemben. Aztán már csak várni kell, meg keresni, ami nem egyszerű, de egyszer csak lesz valami.