Nóra, Antwerpen, és belgiumi munkakeresés. Utolsó napok nyugaton

Megérkeztünk Bruggebe

Ezt a bejegyzést alapvetően a Nóra fogja meghatározni, mivel az utolsó Genti napokat együtt sikerült eltöltenünk, és így elmondhatóvá vált, hogy a csúcson hagytam abba.

Két hete volt az egész, de próbálom felidézni, és értelmesen leírni.

24-én, hétfő reggel az esélytelenek nyugalmával mentem el a kínai írásbelire, ahol pechemre, vagy inkább szerencsémre, ki-ki döntse el maga, de elkezdtem beszélgetni az egyik csoporttársammal. Mi kerülhetne szóba elsőként az egyetemen:
- Hogy állsz a vizsgákkal?
- Holnap lesz az utolsó, a kínai szóbeli.
- Mi van?! Van kínaiból még egy harmadik vizsga is?  Ezt eddig nekem senki nem mondta...

Normális esetben itt hazarohanás és pánikszerű tanulás lett volna a következő lépés, de másnap reggel jött Nóra, így inkább a szobámat takarítottam ki, és próbáltam aludni egy kicsit, mielőtt lecsekkolom a leveleimet a neten.
A common room felé menet, azonban megláttam, hogy végre nem tök üres a konyha, így csatlakoztam az időszakhoz képest mérten meglepően nagy számú baráti társasághoz. A kollégiumi élethez hűen a beszélgetés rövid úton ivós játékba torkollot, ami jó volt, csak hát nem én lettem a győztes. Pontosabban minden csak viszonyítás kérdése, mert ha életem eddigi legdurvább részegedését veszem figyelembe, akkor mindenkit leköröztem, triplán is.

Nórát másnap összeszedtem az állomáson, és bementünk a központba templomtornyot nézni. Négyre elmentem vizsgázni, ahol alapvetően angolul beszélgettünk a kínai helyett, de azt nem felejtettem el mindenkinek elmondani, hogy nekem minimum két tárgyból mindenképpen át kell mennem, mivel nincs sok kedvem visszafizetni az ösztöndíjat.

Nórával ha jól emlékszem a városban voltunk szerdán, és esténként bepunnyadtunk a szobámba, nem mentünk el a többiekhez, de csütörtökön megcéloztuk Bruggét. A város tényleg szép, a rövid vonatút Nórát Szentendrére, illetve a hévre emlékeztette, nekem meg a város juttatta eszembe ugyanezt. Szép, de Gentben lakni jobb, az nem egy élő skanzen.

Szép nap volt, és még a flamand sültkrumplit is megkóstoltuk együtt, hogy aztán másnap Antwerpenben folytathassuk a nézelődést.

Láttunk kézdobáló szobrokat, templomot, és a folyópartot is, amit Nóra útikönyve, és személyes felolvasása tett tökéletessé, persze azon túl, hogy ott volt velem ő maga.

Sok kedvünk egyébként nem volt a dologhoz, de este végül asszem ő is jól érezte magát, mikor búcsúbulit csináltunk, kezdetben részemről is enyhén idegesen. Főzni nem volt időnk, és a két csomag palacsintából is penészes volt az egyik, de az olasz-spanyol kooperáció eredményeképpen megsütött tortilla megmentette az estét. Még aznap este összepakoltuk a csomagomat, amiben Nóra tényleg hatalmas segítség volt, ahogy a másnapi dobozba rakásnál is, mikor már tök ideges voltam. Ennek az alapja nagy részben az volt, hogy nem tudtuk mekkora a csomag súlya, mivel mérleg nem volt a boltban sem. Szóval reménykedtünk, hogy elviszik a cuccot, és nem lesz vele gond. Persze két türit kifelejtettünk, amiket Nóra sem tudott elvinni a kézipoggyászban, ezért utána egy hétig cipeltem őket magammal a hátizsákban.

A szombat csomagolással, és szervezkedéssel telt. Este elindultunk a reptérre, ahová éjjel értünk ki, miután Brüsszelben jól ránk ijesztettek, hogy aznap már nincs shuttle bus. Aztán végül mégis volt, így a reptéren tudtunk "nem aludni". Rossz volt mikor némi késéssel felszállt a gép, pedig reménykedtem, hogy elromlik, és Nóra visszajön. Dehát sajnos eltűnt a gépe a felhők között, szóval megcéloztam Oostendét, durván 45€-val a zsebemben, mindenféle szálláslehetőség nélkül. Leírva talán nem mindenkinek hangzik jól, és néha én is utálom az adott pillanatot, de mégis élvezem ezt a fajta utazást, főleg utólag visszagondolva rá.

 

Egyedül Antwerpenben

Egyszer már voltam itt ugyan, de most megnéztem az északabbi részeket is, és a kikötő mellett felfedeztem a csatornán áthajózó, ingyenes kompot. Északon házak, és széles homokos tengerpart, ameddig a szem ellát. A kettő között pedig homokdűnék, hosszú fűvel benőve.  Az épületek mindenhol magasak, az utcák szélesek, és süt a nap. Ennél jobban üdülővárost kitalálni se tudnék, tényleg egyedülálló volt a hangulata. Az I. vi-lágháborús bunkerek, és Napóleon erődjének megnézése után egy hasonló helyen ért az éjszaka is. A dűnék tetején, alattam a tenger, és az eltűnő turistákat sirályok hada váltotta fel a parton, ahol az aranyhídon már csak két szörfös üldögélt a deszkákon. A fű hullámzott, az ég narancssárga volt, és a tenger hangosan morajlott, tipikus atlanti táj. Leírhatatlan volt a hangulat, és előtte még netet is találtam, így tudtam válaszolni Nóra, pont jókor jött sms-ére. Este mindig rosszabb a kedvem is, mikor nincs szállásom, de meg lehet szokni a biztos pont nem létezését, főleg ha van aki ír egy aranyosat, mikor már mindenből elegem van, tök egyedül, a kontinens túlfelén. Egyébként az sms pont a komp előtti sorban ért, ahol egy 8 éves kislánnyal beszélgettem, részben angolul, részben flamandul. Szóval azért a belgák mégsem teljesen zárkózottak, mivel előtte is beszélgettem valakivel, és utána is a gyerek anyjával, aki aranyosan ajánlotta a közeli hostelt 40€-ért de ez nálam szóba se jöhetett, szal irány a part. Sokat itt sem aludtam, mivel éjszaka jóesetben is csak 15 fok volt, de ez a legmagasabb, ami Belgiumban éjjelenként előfordul. Szép volt mögöttem a világítótorony fénye, és a csillagok is körülötte, de inkább bementem a pályaudvarra. Az éjszaka második felét itt töltöttem, végre melegben, és még a mindenhol fizetős mosdót is ki lehetett küszöbölni. Az éjjelre felvett három réteg ruhát egy 25 perccel később induló genti vonat mosdójában hámoztam le magamról, és a telefonomat is csak majdnem hagytam fent, amikor leszálltam. Éljen a csövezés, és a hátizsákos turizmus. A jól hangzó külföldi munkakeresés túl sikeres sajos nem volt, de legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. A kikötői munka esélytelen volt, mivel mindenhez papír kell, ellentétben azzal, amit egy holland halász mondott valamivel korábban, és az éttermekben, hotelekben sem kellettem sehova. Nem mellesleg nem tudom mi lett volna, ha találok munkát, mert a szállásra nem lett volna már pénzem.
Este visszastoppoltam Gentbe, nagy örömmel megállapítottam, hogy a csomagom eltűnt  a boltból, és éjszaka egy litván srác szobájában aludtam. aki előtte megetetett a saját tojásaimmal... Történt ugyanis, hogy a nem sokkal korábban neki adott, megmaradt cuccaim között volt néhány tojás is, amit most pont nekem sütött meg. Másnap némi egyetemi számítógép előtt ülést követően célba vettem Antwerpent, ahol már korábban sikerült hostot találnom a couchsurfingen keresztül.

Antwerpen, St Paul's Churc

Egy fiatal pár fogadott néhány napra, akiknek egy másfél éves fiúkon kívül, egy csontváz lakott a nappalijukban.  Két éjszakát voltam náluk, és semmilyen segítséget, vagy pénzt a kajához nem fogadtak el. Még kagylót is vacsoráztunk, mivel az apuka nem szereti, de ő a második éjszaka úgyis dolgozott, így végre ehetett a család másik tagja, ráadásul nem is egyedül. Eddig is tudtam, hogy a belga kagyló a legjobb, a mellé járó sültkrumpliról nem is beszélve, de házit eddig sosem ettem. Ez is volt olyan jó, mint az éttermi, ha nem mégjobb. Helyiekkel lenni most is jó volt, mivel rengteg új dolgot tudtam meg róluk és a mindennapi Antwerpenről. Legyen szó akár arról, hogy a pénz náluk nem a fán nem nő, hanem a hátukon, vagy akár arról, hogy aki szerelmes annak pillangók vannak a hasában.
Jól körülnéztem a városban, láttam Antwerpen összes templomát, és a begidák udvarát, még több kézdobáló szobrot, és a Londonból már ismert gyalogosm alagútat, durván 30 méterrel a föld alatt.

Szerdán határoztam el, hogy hazajövök, és innen kezdődött az a rengeteg segítség amit a hostomtól kaptam, mivel az elhatározást követően csaknem azonnal megcsörrent a telefonom. A csomagomat ugyan elvitték, de vissza is vitték, mivel túlsúlyos volt. Persze, hogy mennyivel azt nem tudták megmondani, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Azt hittem felrobbanok, mennék haza, de még ezzel is szenvedhetek. Szóval csütörtök reggel visszastoppoltam Gentbe, ahol átpakoltam a csomagomat, és fél hat körül sikerült is feladnom végre. Remélem ezúttal tényleg hazaér, mivel az eredeti dobozért nem fizettem újra, csak a másodikért. Lehet, hogy ezúttal is visszadobják, ezért megkérdezték, hogy meddig leszek Belgiumban.
- Két óráig, ha minden jól megy. :D
Csak mert ha visszaviszik, megint Gentbe kellene mennem, de erre már közöltem, hogy nem maradok ott még egy hétig pusztán csomagot várni, és visszajárkálni sem hobbim, főleg nem Magyarországról, mikor ha kell, a neten is át tudok utalni pénzt. 21. század van, könyörgök...

Stoppolás Belgiumból Budapestre, egy magyar
kamionban, valahol Németországban.

Péntek hajnalban tudtam végül elindulni Budapestre, egy kellemes, 4:15-ös kelést követően, litván barátom hatalmas örömére, aki újra elszállásolt. Az utazás és stoppolás nem annak való, aki szeret sokat aludni. Az előző napi antwerpeni ringhez hasonlóan itt is szívással kezdődött a dolog, de valahogyan elvergődtem a német határ közelébe, ahol végül megtaláltam egy benzinkútat, ahol magyar kamionosok állnak meg rendszeresen, és innen Frankfurt alá, egy másik nagy kútra vitt el egy magyar sofőr. Amit mások csak tudni vélnek, hogy hol van a tuti hely a stoppoláshoz (ezzel a mondattal szoktam többnyire órákat veszteni, mint most is Brüsszelben), azt a kamionosok tényleg ismerik, így 75 perc alatt találtam egy magyar furgont ami elhozott a maradék, 950 km-en, Fehérvárig. Frankfurtban egyébként már határozottan sok a magyar rendszám az úton, pedig nem két percnyire van hazulról, ezért itt már meg se próbáltam rövidebb útra beszállni valakihez. Egy szlovák kamion elhozott volna az osztrák határig, de ekkor jött a magyar furgonos, aki - miután meggyőztem, hogy sehol sem köröznek - elhozott majdnem hazáig, és így összejött az overnight is. Fehérvárról végül vonattal jöttem Budára, ahol csak egy kalaúz kötött bele, hogy csupán két elég jó egyetem hallgatója vagyok egyszerre, de ő a belga diákigazolványt nem akarta ismerni. Megegyzem itthon egészen más a mentalitás, és sokkal szélsőségesebbek az emberek, ami a délutáni metróra felszálló gárdisták támasztottak legjobban alá.
Háztól házig, durván 30 óra volt az út. A további terveimet az itthoni dolgok fogják meghatározni, Antwerpen után Amsterdam vagy Brüsszel, utána Pedig Párizs volt az eredeti terv.
Őszre utazok Mongóliába, egyenlőre ennyi néz ki biztosnak, tehát ha esetleg addig nem is, de szeptemberben újra feléled a blog.

Antwerpen - begidák udvara

Érkezés az antwerpeni gyalogos hídon át



Antwerpen, templom melletti kép



Antwerpen kikötője. Szebb napokat látott hajóorr

Antwerpen, couchsurfinges host családom
nappalijának, amerikai lakója

 

Kozel a veg

Ezt a bejegyzest elvben mar egyszer megirtam, es publikalni is akartam, de a technika ordoge kozbeszolt. Sok erdekesrol azonban nem tudok beszamolni, alapvetoen tanulnom kene, csak 13 lecke kinait megtanulni hetfore eleg eselytelennek latszik, foleg francia es holland konyvekbol, az elromlott gepemmel sulyosbitva. Tehat nem arrol van szo, hogy keves a motivaciom, mivel ezt a merheto szintet egyaltalan nem eri el a dolog.

 

Jelenleg a napok ugy neznek ki, hogy dolgozok, es ugy csinalok, mint aki tanul. Munka egesz sok volt a honapban, de a tobbre mar nem lesz idom. Ho vege van, es Nora is jon kedden, es nalam jobban csak o van bezsongva emiatt. Vasarnapig fogjuk boldogitani egymast, es ugyaneddig berelem a szobat is, tehat a Nora tavozasaval egyidoben kb. hajlektalanna valok, de mar elore elvezem a dolgot. Nem tudom mi lesz, de megyek munkat keresni. A legnagyobb gondot a gigantikus meretu borondom okozza, mivel ezzel kozlekedni nem lehet, hovq tenni pedig szinten gond, de  mivel a wizzair 30€-ra emelte a poggyaszdijjat, hazakuldom 36-ert a szomszed utcaban levo gls-sel, kihasznalva a wizzairhez kepest plusz nyolc kilo maximalis sulyhatart. Ezzel megszabadulok a sulyos problematol, es szabadon fogok tudni maszkalni a hatizsakommal.
Ha meg nem talalta volna ki valaki, egyaltalan nem biztos, hogy repulovel megyek majd Magyarorszagra, de egyszer, valahogy, valamivel biztosan odakeveredek.

A borond egyebkent nem az egyetlen ami hizik, es hiaba a meret a lenyeg, megse teljesen mindegy, hogy hol. Mivel a magyar teljesitmenyturakat, es az eltes tollasokat waffelre es konstans tankonyv elott ulesre csereltem, a napom egy jo masfel oras reszet ujabban egy 10 km-es seta szokta kitolteni, kihasznalva, hogy a magyar egbolttal ellentetben este 10-kor itt az utcai lapmak amik sotetek.

 

A kesobbi ejszakaban azonban ujra vannak bulik. Egy honapja, mikor kozeledett a vizsgaidoszak, kihalt a buliutca, de  lassan kezd ujra beindulni, es ha nem is eri el a normalis, ev kozbeni szintet, azert jobb, mint nehany hete volt.

Szerencses boru

Mielott raternek a mult het vegere, es a jelenlegi elejere, meg be kell potolnom par sorban egy ujabb pozitiv esemeny leirasat, a mult het csutortokrol.
Ez volt tortenetesen a Low Countries Studies utolso, zaro esemenye, beszeddel, beszelgetessel, meg minden massal, de csak, hogy utana mehessunk a kocsmaba, a lengyel part bucsuztatni.

Szal legalabb meg egyszer be lehetett jonni a suliba, van szep oklvelem is, angolul es hollandul, illetve kaptam ket konyvet is, ami inkabb buntetes volt, mintsem jutalom, a sulyukra valo tekintettel, foleg annak fenyeben, hogy egesz ejjel cipeltem oket. Masodik konyvet amugy csak az kapott, aki bent volt 11 oran a 12-bol, vagyis rajtam kivul meg kb. harman. En a magam reszerol a 12. orat is csak azert hagytam ki, mert eppen Magyarorszagon voltam latogatoban.



Oostende hullámai a belga tengerparton..


Szombaton immar sokadszorra nem birtam felkelni, igy Oostende is vasarnapra maradt, amikor viszont a reggeli jo idot kovetoen hamar beborult az eg, es a tenger mar csak a szellel tudott kedveskedni, azzal viszont egy cseppet sem sporolt.

A dolgok ugy kezdodtek, hogy amint kiertem az autopalyara, megjelent egy motoros rendor aki elzavart, szal par perc pihenot tartottam, majd visszamantem. Ket kevesbe erdekes sofortol eltekintve, vegul is egy fiatal parral jutottam el (dugoztam el) a varosba. Dugo egyebkent azert van, mert tavasszal ujjitjak fel az utakat, de meg par het es ez megszunik. Na szoval ok szepen beultettek, a hatso ulesen alvo, tok aranyos lanyuk melle, aki hamarosan felebredt, es igy mar nem csak szoke volt, de meg kek szemu is. Viszont eleg csondes, es egy szot sem beszelt angolul, igy a kommunikacionk viszonylag egyoladalunak volt mondhato. Igazabol mas nyelven se nagyon tudott, de azert jofej baba volt. O volt a durvan fel eves Juliet. Egesz uton az apja angoljat javitgattuk, a felesegevel es az iPhonnal egyutt, ami igen vicces volt, mivel nem szoktam meg, hogy valaki kezdo legyen angolbol.

Oostendeben, nemi gondolkodas utan - mivel ok se tudtak hova menjenek -  kiraktak a palyaudvarnal, ahonnan elsetaltam a Mercatorhoz, de a hajon berendezett muzeumot, a tobbivel egyutt kihagytam. Ehelyett inkabb mezitlab setaltam a homokban, es megismerkedtem Erikkel, aki a kirgiz kulugynek dolgozik, es habar nem utazik tul sokat, most eppen egy honapra Brusszelbe kuldtek. A nap tovabbi reszeben tehat egyutt probaltuk tulelni a szelet. Igy beszelgetve minden sokkal jobb volt, mert a varos maga egy nap alatt letudhato latvanyossag, foleg abban az idoben, amikor minen turista, torulkozoben, es egyeb rongyokban vacog a kavezoban.

Hazafele tobbek kozott osszefutottam egy halasszal, aki megerositette azt az elkepzelesemet, hogy kikotoben keressek allast. Nem feltetlen, mert jol tud fizetni, hanem mert mindig van valami. O egyebkent szemely szerint heti ot nap belepusztulos, fel orat alvos munkaval hulyere keresi magat, amit mi sem tudott volna jobban alatamasztani, mint az a Jaguar, amiben ultunk.

A mai nap szinten felhos, es csak a harmadik voltam a jobdienstben, de ennek ellenere ot napra, osszesen 11 ora munkat kaptam, aminek elegge orulok. Talan egyszer meg a gepemet is meg fogom tudni csinaltatni. Most a common room nevu kozos helyisegben tudok wifire csatlakozni a tablettel, amit eredetileg csak restroomnak hivtak a tobbiek, de mikor hatalmas rohogesek kozepette felvilgositottam oket, hogy a restroom az tulajdonkeppen wc-t jelent az amerikai angolban, akkor leszoktak rola.

 

Balszerencses napsutes

A multkor leirt ijjasz klubba mar tobbszor is el akartam menni, de idaig meg sosem jott ossze, mert tul sok a buli. Persze a vizsgaidoszakban egy jo buli elkepzelhetetlen, igy sajnos ezek is csak bucsubulik voltak... Lassan, de biztosan kezdunk fogyni, bar napi szinten latott baratbol csak szombaton megy el az elso olasz lany, aki most eppen minden nap masnal lakik, mert a sajat szobajat csak a honap vegeig fizette. Sajnos hozzam meg egyszer sem akart bekoltozni, de lehet, hogy jobb is igy neki, mert az egesz napos korhazi munka utan, igy legalabb csak masok horkolasat kell hallgatnia, az en karomkodasom helyett. :D Mostanaban ugyanis fokoztam a szomszedaimnak tartott nyelvleckek szamat es intenzitasat egyarant. Hetfon este megkaptam Olivertol (a klasszikus mongol tanartol) a vizsgaanyagot, mondvan nem lesz vele gond, a feleves nemtanulas utan se. Rendes volt, mert adott ra egy ejszakat, de sok oras szenvedes aran sem tudtam ertelmesen leforditani, vagy barmi mast csinalni vele, foleg, hogy az osszes jegyzetem otthon van. Szoval ha 5 szazalekos lett, az 50 helyett, akkor azzal mar sokat mondok, igy csak remelem, hogy az osztalyzasnal is rendes lesz majd, mivel ez lenne az eltes palyafutasom elso bukasa.

 

Pozitiv elmeny volt viszont a buddhizmus, amin termeszetesen rohogve atmentem, ez nem is volt kerdeses. Legalabb egy 15-ost szerettem volna, sztem ez boven meg is lesz, es kb. a magyar harmasnak felel meg, mivel itt 10 es 20 kozott osztalyoznak, illetve gondolom, hogy 10 alatt is, de az bukast jelent. Nem nagyon szeretnem ezt pontosan megtudni, bar kinaibol eleg eselyes a dolog.
A tanulast nem konnyiti meg, hogy ma se volt meg idom tanulni, mert dolgoztam. Ezt a bejegyzest azutan kezdtem irni, hogy a jobdienstben nem jutottam munkahoz, de aztan felhivtak, hogy megis van, szal atrohantam a koli ettermebe, es meg tovabb is maradtam, mert valakinek varatlanul el kellett mennie. A volt ferje kapott szivrohamot, amibe mostanra mar bele is halt, igy a hangulat csak mersekelten volt csak tokeletes...
Ami a munkat illeti, neha pofatlanul koran erkezek, hogy megelozzem a campereket, de ilyenkor egyaltalan nincs semmi aznapra. Ha meg kesobb erkezek, akkor pont az orrom elott fogy el az osszes munkalehetoseg.

Ez a het nem tul szerencses tehat, es ezt csak a laptopom tonkremenetele tudte eddig tetozni. Szereltem egy napig, uj windows van rajta, de most is folyton lefagy, meg jon a kekhalal, szal sokkal jobb nem lett. Nem hinnem, hogy szoftveres baja van, ez valami sulyosabb kell legyen, szal most eppen szervizt keresek.
Pont ez hianyzott a vizsgaidoszak kozepere, a belga arak mellett. Itt van a tablet, azzal tudnam helyettesiteni, de wifi nincs a koliban, igy netezni sehogyan sem tudok, csak itt, a suli geptermeben, szal kicsit kezd a dolgokbol elegem lenni.

 

De legalabb mostanaban az ido jo, es arviz sem fenyeget. A Buddha tenyleg elhozta tehat a fenyt a vilagra, bar szamomra ez most nagy segitseget nem jelent, bar a jo idot elvezem, vegre nyar van. Egyszer mar tenyleg elnezek Oostendebe is, ha valamikor fel birok kelni. Az itteni belvarosban nemreg utcai vasar volt, es egyeb esemenyek; ami eleg nagy es jo volt, de mar mindenki a julius vegi fesztivalra keszul. Nem tudom hol leszek akkor, de jo lenne erre jarni, mert sokan tervezik, hogy visszajonnek a bulira.

Idő-utazás

Az utazáshoz pénz kell. Még egy ekkora marhaságot... Az utazáshoz idő kell. Ha van időd, akkor nem számít milyen lassú az olcsó vonat, vagy, hogy a kiállítás csak a tervezett hazaút után két nappal nyílik meg. Ha van időd tudsz pénzt keresni, míg pénzért időt venni aránylag nehéz.

 

Az utazás, tehát ingyenes, bajom nekem is csak az idővel van, mivel a mai nap ezidáig - a tervekkel ellentétben - nem igazán a tanulásról szólt. A mára betervezett 50 oldalból eddig kettőt olvastam el a vizsgára, de fontosabb dolgom akadt, hol máshol, mint a már sokat emlegetett közeli téren, nevezetesen a Sint-Pietersplein-en. Itt volt anno a vidámpark, a biciklis verseny aznapi célja, koncert, paralimpia megnyitó, majd pedig strand röplabda meccsek, köszönhetően annak a néhány teherautónyi homoknak amit szétterítettek a macskakövön. Most éppen az idei Trekpaardenfeest zajlik, vagyis a draught horses festival, aminek a magyar fordítását senki se kérje rajtam számon. A dolog lényege az, hogy mindenféle ügyességi versenyek vannak, az általunk megszokottnál nagyobb és robosztusabb, helyi lovakkal, miközben a gyerekeket a ló után kötött szőnyegen húzzák, hogy aztán mehessenek lovaskocsizni. Egyébként alig vannak, pedig hosszú ideje először süt a nap, és a hőmérséklet is van vagy 15 fok, ami május vége ide vagy oda, kifejezetten melegnek számít mostanság. A lovak tehát egész máshogyan festenek itt, mivel tényleg jóval nagyobbak, és hosszabb a szőrük is, főleg a lábukon. A farkuk többnyire egészen rövidre van vágva, de ha mégse, akkor az is elég bozontos. Angolul ez a draft horse, vagy draught horse, ami abszolút a helyi fajta, mint azt a leszólított csajoktól megtudtam, akikről az is kiderült, hogy a lovaglás mellett középiskolába járnak, de láthatóan csak az alsóbb osztályokba. Kicsit félősen beszéltek ugyan angolul, de beszéltek, így sikerült megtudni pár érdekes dolgot tőlük. (Nem tudom, hogy Szegedről olvassa-e valaki a blogomat, de ma sokat gondoltam rátok.)

Kicsit még a lovakhoz visszatérve, kissé végletesnek éreztem a felhozatalt, ugyanis a nemcsak a robosztus jószág volt számomra új, hanem az is, amit elsőre pillantásra nem tudtam megkülönböztetni a mellette álló agártól. Ha valaki a pónit tartja kicsinek, azt ezentúl ki fogom röhögni, mert ezek a lovak nagyobb játéklónak feleltek meg. Nem voltak sokkal nagyobbak, mint Magyarországon a komondrom, durván derékig értek nekem. Hogy ezek milyen fajta törpelovak voltak, azt már tényleg nem tudom megmondani, de lehet, hogy még Gulliver hozta őket a zsebében. Az viszont tény, hogy ezek vékonyak, kecsesebbek voltak, vérmérsékletükben viszont hasonlóak a nagyobb társaikhoz, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy némiképp egyszerűbb volt bánni velük, az erőviszonyok alakulásánál fogva.

 

Időben ezelőtt történt, hogy bementem arra az udvarra, ahol nemrég sikerült véglegesen regisztrálnom magam, mint cserediák, és még a szigorúan szabályozott formájú útlevélképeimet is elfogadták, annak ellenére, hogy legalább fél mm-el nagyobb volt rajtuk a fejem, az előírtnál. Szóval ezen az udvaron, a Sint-Pieters apátság épületében van a természettudományi múzeum is, ahová ma ingyenes volt a belépés. A tárlat egyébként nem nagy, és angolul sincsen semmi, de van egy nagyobb madárgyűjteménye, és néhány játék is akad a gyerekeknek. Aki csak turistaként érkezik, ne pazaroljon rá időt. Ennél érdekesebb dolog volt viszont a múzeum alatti, eredetileg XI. századi pincében helyet kapott királyi (ez itt is fontos) számszeríjjász klub. A mai napon kívül csak egy nylít napot tartanak, így ide is benéztem. Nagy, régi pince, tele fegyverekkel, és portrékkal. A lovak után tehát itt folytatódott számomra a középkori hangulatfokozása, főleg miután beszélgetésbe elegyedtem a csapossal. Ő volt ma a sokadik helyi, akivel ezt tettem, szóval ez különböztessen meg a turistáktól. A stoppolásnál is rengeteg emberrel beszéltem, és sok érdekeset megtudtam az országokról. (Zárójelben tehát meg kell jegyeznem, hogy teljesen vegyesen nevezik magukat, és a nyelvet is Dutch-nak, illetve Flemishnek.)

Nos a klub egy válság idején, 1820-ban alakult, ami a másik genti - gazdagabbaknak szóló - mellett bárki számára elérhető a durván 70€-s éves tagdíjjal. Durván hatvan éve költözött a jelenlegi helyére, miután sikerült a pincét rendbehozni, a németek után.  Több, mint hatvanan vannak a tagok, bár egyre inkább elöregedőben, így ők már nem nagyon lőnek, csak sörözni jönnek össze, hetente kétszer. Velük ellentétben a fiatalabbak, akik még lőnek is néha, főleg XIX. századi fegyvereket használnak, de akad itt még jóval régebbi is. Érdekesen hangzik a dolog, ezért nem mondom, hogy bántam, mikor meginvitáltak, hogy menjek el egyszer, lőjjek, és beszélgessünk többet. Újabb pont az éppen csak bekukucskáló majd azonnal tovább rohanó turistákkal szemben...

Ha már elkezdtem a napot és a mászkálást, továbbmentem a legközelebbi múzeumba, ami szintén az apátságban van, és állandó kiállításai nincsenek, ezért most pont semmit se lehetett látni, de legalább jól megnéztem az épületeket. Az udvaron leginkább a Harry Potter jutott eszembe, mert egy régi, középkori helyen találtam magam, hozzá illő ódon falakkal. Kis belső udvar volt, közel ahhoz a teremtől ahol diákok tanultak az ólomüveg ablakok mellett. A hangulatát nem lehet leírni. Természetesen a pénztárossal itt is beszélgettem egy kicsit, főleg miután mondta, hogy tulajdonképpen baromira ráér, tekintve, hogy rajtam kívül nem volt ott szinte senki.

 

Hát ennyi történt ma. Nem gondoltam, hogy a vizsgaidőszakban nagyon blogot fogok írni, de örülök, hogy tévedtem, és mégis van valami mit mesélni. Most viszont visszatérek a buddhizmus tanulmányozásához, hátha sikerül lefordítani...

Vihar előtti csend, avagy nyakunkon a vizsgaidőszak

Mostanában egyre inkább kezdem a tanulás és a közelgő vizsgaidőszak tipikus tüneteit produkálni, ami a bejegyzések sűrűségében is megmutatkozik.

Ami ezzel kapcsolatban valószínűleg mindenkit érdekel, az az, hogy mikor megyek Magyarországra. Pontosat még most se tudok mondani, és ez a közeljövőben sem fog különösebben megváltozni, de az már biztos, hogy júniusban nem nagyon megyek még el innen. Ma beszéltem az egyik tanárral, aminek a lényege annyi, hogy - bár pontos dátumot nem tudott mondani - a kínai vizsga júnuis legvégén van. Szóval gyorsan meg is írtam ezt a tanáraimnak, kiemelve, hogy ugyan oldjuk már meg a jegyszerzést online. Szkájpon, vagy akárhogy. Megjegyzem a mikrofonom nem működik, ezért még azt is vennem kell. Nem értem, hogy mi történt a beépítettel, mindenesetre hétfőn két boltba is benéztem, de egyikben sem találtam semmit.

 

A tanulást illetően sajnos kénytelen vagyok rákapcsolni, így jelenleg nagy erőkkel mongolt tanulok, mivel hónapok óta nem foglalkoztam vele semennyit. A kínai mostanában az eddig megtanultak gyakorlásában merül ki, de lesz időm pótolni a dolgot. Egyébként nagyon jó lenne túllenni a vizsgákon, és kimozdulni a városból, mert már baromira nem bírok magammal. Valahová mennem kell. Stoppolni, utazni, kalandozni, akármit, csak ne üljek egy helyben. Még mielőtt bárkiben felmerülne, hogy miből, a válasz egyszerű: semmiből. A stoppolás, meg a fa alatt alvás többnyire ingyen szokott lenni.

 

Na de hamár munka, meg keresés, hétfőn megvolt az újabb kör. Sok említésre méltót nem találtam, 1-2 hely esélyes lehet, de ezzel ki is merül a dolog, és a belvárost gyakorlatilag kilőttem. Állítólag halomban állnak már az önéletrajzok mindenhol, de azért én is leadtam a sajátomat, ki tudja alapon. A 3 centes nyomtatási költséget megéri. Lehet, hogy lassan Brüsszelben fogok próbálkozni egyébként, mert az mégiscsak nagyobb, és nemzetközibb, így kevésbé kell a holland vagy a francia. állítólag...
Pozitív a munkakeresésben, hogy egy csomó érdekes helyet láttam, és megismertem a város egy új részét. Többek között végre meglett a a hőn áhított angol könyvesbolt is. A helyi könyvesboltok nem árulnak angol könyveket, vagy ha mégis, akkor az megfizethetetlen, na de ez a bolt egy kincsesbánya. Olcsó használt könyveket árul egy bácsi, immár 12 éve, és a bolt filmbe illően van elrendezve. Minden polcon matrica, kézzel ráírva a téma, és nem kevés van belőlük, amolyan igazi régi öreges. Találtam pár Lonely Planetet is, például egy Western Europe-t, 5€-ért. A baj csak az, hogy 2007-es kiadás, tehát elég elavultnak számít. Ettől függetlenül még az is lehet, hogy beruházok rá valamikor, mert az aktuális kiadás 25€, és ha errefelé akarok utazgatni, akkor még így elavultan is jó hasznát tudom venni.

 

A vizsgaidőszak durván másfél hét múlva kezdődik. Ez az utolsó tanítási hét, aztán jön a pótlás hete, amikor az elmaradt órákat tartják meg. De a vihar előtti csend már érezhető mindenhol. A bulik már nem túl népszerűek, mindenki tanul, az utca még késő éjjel is majdnem üres. A konyhában nem sörrel ülnek az emberek, hanem függvényekkel és évszámokról beszélnak, évjáratok helyett. Kissé szomorú látvány, de a jó oldala az, hogy a diákmunkára sincs ideje a többségnek, így ma is dolgoztam 3 órát. A hónapban ezzel már majdnem egy százast megkerestem, ami több, mint a semmi. Gazdag ugyan sosem leszek, de szépen lassan csak összejön egy kisebb összeg vele.

Az érme másik fele viszont az, hogy ezzel a bulifotós időszaknak is vége lett, még mielőtt elkezdhettem volna úgy igazán. Kétszer voltam összesen fotózni, a pénzemet megkaptam, de több munkára nem igazán számítok. Mindenesetre most már elmondhatom, hogy ilyet is csináltam, van tapasztalatom, és a nem két filléres gép is visszahozta az árának egy részét. Hála érte alapvetően a Schönhertz fotókörének, ahol volt alkalmam ezt is megtanulni. A képeim egyébként még mindig nincsenek a neten, ezért ma aknamunkába kezdtem és megkértem a többieket, hogy kezdjenek el a fészbúkon reklamálni, és ugyan segítsenek már azt mutatni, hogy a helynek igenis szüksége van rám.

Egy teljesen más témára ugorva át, rövid elmélkedés a budapesti éjszakákról. A Sziget és egyéb hasonló szórakozóhelyek, romkocsmák, stb. esetleges korlátozása évek óta folyamatosan napirenden van. Azt eddig is tudtam, hogy ez az ágazat igen jól megy, és azt is, hogy a Szigeten sok magyart nem lehet már látni, legalábbis arányaiban nem, de itt első kézből tapasztalom ugyanezt, lehetőleg még erősebben is, mint otthon. Magyarország és Budapest egyik elég népszerűbb, és felteszem jövedelmező üzletéről van szó, amit inkább támogatni kellene, a folytonos gyilkolás helyett, mert ez legalább megy.
Miután itt valaki meghallja, hogy magyar vagyok, alapvetően két csoportba sorolhatóvá válik. Az első, és nagyobbik csoport az, amelyik már volt Magyarországon, és még csak véletlenül sem a Hősök terére emlékszik belőle - bár a fürdőket meg szokták említeni - hanem a bulikra. Közülük páran minden évben visszajárnak, és feltehetően nem két fillért költenek ott el. A másik csoport pedig nem meglepő módon, azokból áll, akik ugyan még nem jártak Magyarországon, de mégis jobban ismerik a fesztiválokat, mint én, és nagyon meg akarják már nézni az egyiket. Múlt héten leszólítottam egy random lányt, aki durván ugyanannyira volt részeg, mint én, és pontosan ezt játszottuk el vele. Másfél perc beszélgetés után ugrott a nyakamba, hogy azonnal ígérjem meg, hogy elmegyek vele nyáron a Szigetre, és kb. kiszedte a kezemből a telefont, hogy beírhassa a számát. A jelek szerint itt komoly ismerkedési alap, hogy a bulifővárosból jön-e az ember, és ha igen, akkor máris megvan a közös nevező, szinte bárkivel.

 

Izgalmas semmittevés

Ahogy a címből is látszik, nem azért írok, mert annyira sok új élményem van, amikről feltétlenül be szeretnék számolni, hanem mert annyira unatkozok. Na jó, ez talán kicsit túlzás állítani, mivel tanulok, bár kétségkívül lehetnék hatékonyabb is. Na persze szórakoztató a tanulás is tud lenni. A tegnapi kedvenc, mongol versike szabadfordítással a következőképpen néz ki:

 

Унтах үхэхийн хагас
Унгах баахын хагас
Уурлах галзуурахын хагас

 

Elalvás a halál fele

Szellentés a székelés fele

Haragvás az őrület fele

 

Te jó ég, és én még ide megyek...

Egyébként a további nyelvleckéket illetően, ha netán a folyosóm eddig nem is tudott volna folyékonyan káromkodni magyarul, akkor most már biztos perfekt. Már hetek óta tervezek egy stoppolós utat Oostendébe, de csak nem mentem el most se. Sokszori eltolás után, legutoljára mostanra időzítettem a dolgot, mivel a hétvégén valami sárkányos buli van a parton, és szerettem volna ezt megnézni. Na meg ahogy Móricka elképzeli... Napok óta esik, és a következő egy hétre is hasonló idő várható. A hőmérséklet mostanra már talán a 10 fokot is elérte ugyan, és most pont kisütött a nap, akár el is indulhatnék, hogy majd csak fél óra múlva ázzak ronggyá, csak éppen értelme nincsen, mivel a webkamerák tanúsága szerint nemhogy sárkány, de még csak egy kóbor gyík sincs a homokon, az égről nem is beszélve. A korábban már nagy szeretettel emlegetett jobdienstes Roberttel beszéltem pár hete, hogy az itteni idő olyan mint az angol. Nos azzal a kijelentésével, miszerint az angol rosszabb, nem tudok egyetérteni. Biztos elfogult vagyok, mert mindenki britnek néz, voltam is ott több-kevesebb ideig, de ott legalább csak szitál, és két eső közt egy pár percre mindig kisüt a nap. Ezzel szemben itt csak a vastag felhő van, és szakadó eső, amiben 30 másodperc is elég a szétázáshoz, a londoni 30 perchez képest.

 

Na de ha már jobdienst, ezen a héten egész eredményesek voltak, mivel sikerült 5 és fél óra munkát összehozniuk nekem, ami az ingyen ebéddel kiegészítve, már egész jónak mondható, habár sokra még mindig nem elég. Egyébként hétfőn tartottam a nagy munkakeresős délutánt, a suli után. Durván olyan 40 helyen lehettem, és 25 önéletrajzot szórtam szét ezalatt. Mondanom se kell, hogy egyenlőre semmi.

 

Kilátás az ablakomból,
április közepén. Na ilyet
nem fogok ma látni...

 

Feltűnő szélmalmok, eltűnő litvánok

Ugyan tanulnom kellene, hamár felkeltem többé-kevésbé emberi időben, de ha most nem írom le ami még a fejemben van, akkor a fele ki fog belőle esni. Szóval a hétvége hosszabb leírása következik, de előtte még némi kiegészítés az előző bejegyzésekhez.

 

Még az első munkairodás napon volt, hogy régóta először elmentem ebédelni a suli egyik éttermébe. Erről eléggé leszoktam, mert még az a 3-4 € is soknak tud számítani érte néha, de most jó döntés volt, mert kapásból levágódtam a szerencsésen pont ott üldögélő Egidija (ő a litván lány, aki pl. a képemen is látható a brüsszeli waffel társaságában, kicsit korábbról) mellé, így nem voltam egyedül. A dolog akkor vált igazán érdekessé, amikor ő elment, engem meg megszólított egy kissé öregebb, néninek még azért nem nevezhető valaki, akiről rájöttem, hogy együtt járunk a Buddhizmus órára.

Na vele még beszélgettem 1-2 órát, tök érdekes volt. Dolgozik, itt él Gentben, és 10 éve úgy döntött, hogy újra egyetemista lesz, szóval azóta folyamatosan tanul, szeretne utazni, de nem mer. Fél óráig győzködtem, hogy se az USA, se Anglia, se Magyarország nem veszélyes, még akkor sem ha egyedül utazik, és történetesen nőből van az ember. A teljes beszélgetést most nem írom le, de azt elmesélte, hogy hat éves volt, mikor a szülei folyton a budapesti forradalomról beszéltek, és tervezték, hogy egy magyar gyereket is örökbefogadjanak, de ez végül nem történt meg. Szóval 63 éves csoporttársam van, és tök jófej.

Az egyetemet illetően egyébként tombol a rektorválasztás, és néhány naponta kapom a leveleket, hogy kire és miért szavazzak. Egyikre sem fogok, mivel egyiket sem ismerem, de az meglep, hogy ennyire be vannak vonva a diákok. Bár a pontos rendszerét a dolognak nem ismerem.

 

Munkaügyben sok új továbbra sincsen, a péntek egyetlen említésre méltó eseménye viszont az, hogy újra megmutatkozott az a tulajdonságom miszerint hihetetlenül olcsón és kevés piával is nagyon jól tudom magamat érezni. Sikerült tehát olyan szinten berúgnom, hogy még másnap reggel is részeg voltam, amikor viszont indult a busz a low countries studies - búcsúbulit leszámítva - utolsó gyakorlati eseményének keretei között északra, egy kis országismeretre.

Viszont még ezelőtt, este sikerült alátámasztanom, hogy a törökök tényleg úgy gondolnak ránk, mint világra szóló barátokra, akikkel annak idején együtt harcoltak, és alapvetően baromira jó volt a két ország kapcsolata. Elmeséltem neki, hogy tudom, hogy ők ezzel így vannak, de a magyarok nem egészen ugyanezt gondolják erről az időszakról, viszont meggyőztem arról is, hogy ettől függetlenül a törököket senki sem utálja.

 

     A kiránduláson aztán tipikus belga/holland tájakat láttunk, szép házakkal, otthon újságot olvasó, vagy gyerekekkel reggeliző családokkal. Nagyon békés volt minden, itt kicsit mást jelent a vidék. Szép zsenge zöld volt minden, mert itt a magyarországival ellentétben pont jó idő van, 20 fok körüli tavasszal. Szóval minden zöld és virágzik, beleértve a nem kis számú japáncseresznyét is. Amúgy a városban sok a park, de mind kicsi, így jó volt végre egy kicsit kiszabadulni innen. Először egy "Hoge Wal" nevezetű földvárnál álltunk meg, ahol én még igen erősen szenvedtem, de később elmúlt az előző éjszaka. A vár kicsi de szép, még a 11-12. századból maradt itt.

     A következő pont Kaprijke volt, ahol az egyébként kis város régi városházát néztük meg, és a települést nem kicsit reklámozó, de mégis teljesen normális helyi vezetőnktől (nem tudom ki volt pontosan) megtudtuk, hogy nem csak náluk épült új hivatal, hanem ez egész országban problémát okoz a régi városházák, templomok, és egyéb funkciójukat vesztett épületek újrahasznosítása. Ennek köszönhető viszont, hogy még akár diszkót is lehet találni 1-1 ex-templomban.

A városházán egyébként éppen egy eskűvőre készültek, ahová lovaskocsival érkezett a násznép. Itt dőlt meg az az elmélet, miszerint vannak megtanulásra nem érdemes, soha nem használatos szavak, ugyanis a kínaiaknak nagyon tetszett, mikor kiderült, hogy tudom a lovaskocsit a nyelvükön.

     Ezután valami isten háta mögötti egysávos betonútra kanyarodtunk, máig nem értem hogyan, de végülis bejutottunk a szántóföldek kellős közepére, ahol nem nagyon értettük miért kell leszállni a buszról. A dolog akkor derült ki, mikor már a társaság fele agyagozott, és a talajfúró bő két méteren járt. A barna kőszén előzetes állapotát láthattuk a mintában, szóval a bányászathoz már csak pár évet kell élni, vagy évezredet. :P Mindenesetre érdekes volt ez is.
 

Még jobb volt viszont Zeeland. Nem az új, hanem csak a régi, de ehhez is külföldre, nevezetesen Hollandiába kellett átmenni. Szóval élveztük a tengerpartot, és a kisvárost mellette, miután jól elvitatkoztunk rajta, hogy a vízben lévő valami vajon fóka, ruonis, vagy netán seehunde.
Na nem mintha sokat láttunk volna belőlük. Megjegyzem valami nyári kikötői munka eddig sem lett volna különösebben ellenemre, és ezután se lesz.

     Na de vissza a talajra, illetve a buszra, csakhogy mégse legyen olyan szilárd az a valami, és irány a szélmalom, utazásunk következő állomása. Igazi, hamisítatlan, és tökéletesen működő holland szélmalom, Zuidzande mellett. Marha jól végigmutogattak mindent, még a felső szinten is voltunk, ahol látszik, hogyan lehet az egész tetőszerkezetet, lapátostul, mindenestül körbeforgatni magán a téglából épült malmon, hogy az mindig szélirányban álljon. Miközben ezt csodáltuk, és halálra fotóztuk, folytattam a nyelvórát az Zeelandnál megismert lengyel csajjal. Már előző nap is elmondta egy lengyel lány, hogy lengyel magyar két jó barát, együtt harcol, együtt issza borát, amit mindenki jól ismer, minimum az említés szintjén, de most többet is sikerült megtudni róla. Marha sok hülyéskedés mellett sikerült lefordítani, hogy az általunk néha lengyelül is ismert mondat durvan így hangzik: lengyel magyar két testvér, együtt van pohárban és szablyában. Nem túl magyaros, de remélhetőleg  szó szerinti a fordítás, tehát náluk testvérről, vagy minimum nagyon szoros barátról van szó, és általában ivászatról (nem pedig borról), meg a harc alatt is szablyát értenek (kifejezetten szalyáról, nem kardról van szó).

     Miután ez megvolt, és a buszról is megcsodáltunk néhány kisebb első világháborús bunkert, megérkeztünk Damme városába, ahol egy hatalmas templom tornyába másztunk fel, majd az egyébként romos templom, helyreállított részébe is bementünk. Halk zene, és hatalmas ablakok fogadtak. Talán eddig ez volt az első kellemes hangulatú templom, mivel itt világos volt minden, nem csak vérző szobrokból és sötét ablakokból állt az egész.

 

A kirándulás leírása ezzel véget ért, mert maga az út sem tartott tovább, de az esti röhögés még nem ért a csúcspontjához.

Történt ugyanis, hogy a mostanában eléggé eltűnő litván srác ajtaját teljes egészében beragasztottuk újságpapírral, hogy tudjuk mikor jön ki a szobából. Az akciót még pénteken követtük el, és tegnap éjjel ráírtam a következő dátumot, az egyébként tökéletesen érintetlen papírlaprokra. A jelenet mindenesetre halál vicces, mikor 2-3 ember ragasztja az ajtót, vagy amikor már tegnap hárman hasaltunk és néztünk be alatta. Fény még volt, és nem volt büdös sem, tehát vagy még él, vagy csak nem indult oszlásnak. De azért előbb-utóbb rá fogjuk törni az ajtót, azt hiszem.

Munkamánia

A jelenlegi fő attrakció az a munkakeresésben merül ki, ami egyenlőre elég reménytelennek tűnik.
Ahogy azt az előző bejegyzésben beharangoztam pénteken megcéloztam a jobdienst irodát, vagyis az egyetemi munkaközvetítőt. Persze munkát nem tudnak adni (ahogy ezen a héten sem), de sikerült belőlük kihúzni, hogy az addig rendben van, hogy legalább ötven munkairoda van a városban, de ugyan árulják már el azt is, hogy hol. Persze ez nem az általam egyre jobban utált Roberten múlt, akinek a kissé túlzott lazaságáról már azt hiszem, hogy beszámoltam. Az irodákról egyébként azt kell tudni, hogy érdemes próbálkozni, mert itt is lehet néha találni valamit, párszor van külön diákmunkás részlegük is.
Nekem mondjuk pont nem volt nagy szerencsém ezúttal sem, tekintve, hogy valahol egyenesen közölték, hogy helyi papírok nélkül, nem is vállalhatok munkát. Ez mondjuk marhára nem így van, főleg, hogy már eddig is legálisan sikerült ezt tennem néhányszor, na de úgyis közel van a bevándorlási, elnézek oda. Durván két és fél hónapja küldtem el nekik a papírokat, hogy regisztráljanak, mint genti diákot, és adjanak valami kártyát. Számom az már van, tehát hivatalosan is jelen vagyok, de a kártyával kapcsolatban csak a "jövő héten hívnak" ígéretet kaptam. Végülis, még jövő hét van, akár fel is hívhatnak.

Ezután irány az egyetemi kórház, tüdőszűrés, eltévedés, csodálkozás. Csak, hogy legalább a konyhán dolgozhassak néha. Nem akarom sokáig ecsetelni, hogy mennyivel más itt a kórházi színvonal, de tényleg ég és föld a különbség.

A maradék anyagiakat illetően sikerült alapvetően a munkaórák nem túl magas számával, és a költések nem túl magas összegével összekaparni még egy havi bérleti díjjat, úgyhogy bankban is voltam. Már kétszer is. De ma megyek harmadszorra. Itt is vannak ugyanis hülyeségek, és egy bankfiók nem tud megoldani néhány problémát ott helyben, csak napok alatt. Kezdődött azzal, hogy a bankban az egyik alkalmazottal rohangáltam, mindenféle géphez, mert ő a számítógépről nem tudja elintézni az utalásomat. Aztán kiderült, hogy a netes kódom nem jó, erre kitiltott a rendszer, amit ott szintén nem tudtak megoldani, majd másnap. Másnap kaptam új jelszót, még működött is, egészen addig, amíg nem sikerült némi szenvedés után belépni vele a netes rendszerre, ahol az egyetlen használható menü a számlanyitás volt. A számlámmal beléptetett menük között... No comment. Na mindegy, mindenre van megoldás, még erre is, egészen pontosan két munkanap múlva, amit ugye kitol a május elseje. Szerencsére a kolinak nem sürgős a pénz, ezt már leleveleztem velük, de azért jó lenne ha holnap sikerülne elutalni az összeget.

Talán mondtam még otthon, hogy a húsvéti szünet előtt, találtam egy munkát május elejére. 3 nap valami növényekkel ("plants", virág vagy fa, nem tudom), aláírtam a papírt elsirattam az így kimaradó kínai órákat, és vártam, hogy majd hívnak a részletekért. Tekintve, hogy a kutya nem hívott, a héten bementem az irodába, hogy akkor most mégis mi van. Rövid szerencsétlenkedés után ki is találták, hogy engem sehol sem látnak, semmilyen formában, pedig még online is regisztráltam magam, a helyeket meg már betöltötték. Igazából már meg se lepődtem rajta, hogy az a kevés meló is elszállt, ami eddig volt...

Szóval a munka jelenleg így áll, a héten fotózni se voltam, mert ott is mindenki lusta, de azért piszkálom őket, hogy történjen már valami.
Ez egyébként elég nagy gond, de a jó hír, hogy más nem nagyon van, és jól érzem magam. Ma például karácsonyi bulit rendeztünk, portugál (portugál?) bundáskenyérrel, cukorba forgatva, ami állítólag tipikus karácsonyi kaja. Ezt követte éjfélkor a szilveszteri buli, és az utcán való lufis verekedés. Az ünnepekkor úgyse leszünk már itt, így tegnap éjjel úgy döntöttünk, hogy kicsit előbbre hozzuk őket. Nagy buli ugyan nem volt, és a közeli park fenyőfái is megúszták a dolgot, de azért nem volt rossz ez az este sem.

Még mielőtt elfelejteném, ma mentem a bíróságra. Akinek ezt elmeséltem, az mind elkezdte különböző nyelveken találgatni, hogy most mit is akarok mondani, amit ők nem értenek, de aztán elmagyaráztam nekik, hogy nem félrehallották, tényleg a bíróságra megyek.
A lényeget tekintve a végeredmény nem okozott különösebb meglepetést, de az odáig vezető út az igen. Ugyanis egyszercsak szembe jött velem a főbérlőm, láthatóan nagyon lelkesen, de annak ellenére, hogy biztosra vettem, hogy el se fog jönni. Kompromisszum persze nem született, és hiába nincs aláírva a szerződés, ez itt a belga törvények szerint mégis érvényesnek számít, legalábbis ha beperelném, akkor nagy valószínűséggel ő nyerne. Furcsa törvényeik vannak, de hát ez van, szóval a dolog ezzel tulajdonképpen lezárult. Nem túl sikeresen, de amit lehetett, azt megtettem.
Ma megint megpróbálkozok munkát találni, bár erősen ajánlott volna tanulnom is, mert az csak mérsékelten sikerült mostanában. Szóval drukkoljatok, hogy valahol legyen valami.

Achtung panzer!

- Egidija, gyorsan menj ki a mosdóba!

Ezzel a mondattal kezdődött az elmúlt hét említésre méltó eseményeinek sora. A felszólítás a Capitol nevű szíhház előterében hangzott el, utalva a legutóbbi szerencsés véletlenre, amikor a huszadrangú jegyeinkkel legelőlről nézhettük végig Verdi Rekviemjét.

Ezúttal enélkül is sikerült a legelső sorba ülnünk le, és onnan hallgatni, a számomra még az előzőnél is érdekesebb koncertet, nevezetesen a diákok szimfónikus zenekarának előadását (ami a szabadfordítást illeti). A menü a teljesség igénye nélkül La Gazza Ladra, The Canadian Shield és 1812 Ouverture voltak. Persze a legjobban ezúttal is a korosztály összetétele, és átlag életkora tetszett.

A következő, amit nem csak megemlíteni, de megenni is érdemes, az mi is lehetne más, mint a waffel.
Erről már írtam korábban, és ezt most csak annyival egészíteném ki, hogy hivatalos forrásból megtudtam, több féle is van. A brüsszeli szögletes, és a tésztája folyékony, így azt sütéskor meg kell fordítani (magát a sütőt lehet átfordítani), hogy rendesen lecsorogjon a tészta. Az itteni waffel tésztája kis pogácsa, ami sokkal finomabb, főleg ha a Hotelschool szakácsa az instruktor, díjnyertes diákokkal körülvéve.
A recept tehát a következő:
Először is fogj egy marha nagy gránitasztalt, mert ez az egyetlne, ami nem tud átmelegedni!
Ha ez megvan, akkor jöhet egy adag liszt, kör alakban elhelyezve, majd a közepébe úgy 1 deci tej, egy tojás, és durván 1 kockányi élesztő. Kezd el összekeverni, majd a vége felé adj hozzá egy nagyobb adag vajat. A tészta akkor jó, ha az asztal tiszta, és nem ragad a maradék sehová. Ilyenkor már váltott irányba, jobbra-balra, magadtól elfelé tolva kell görgetni a tésztát. Csak is ez a szigorúan vett, hagyományos módszer.
Ha ez megvan, akkor a tészta 20 percig pihenhet egy fólia alatt, amíg te beszerzed a csak Belgiumban kapható cukrot, ami állagát tekintve olyan, mint egy granulátum. Sűrű porcukor, vízzel keverve, majd megszárítva, kis darabokban.
Ebből jelentős adagot kell az előzőleg kilapított tésztába csomagolni, majd jól belegyömöszölni. Ezután újabb 50 perc pihi jár a tésztának, majd mehet be a goffrisütőhöz hasonlító vasdarabba, 45-60 másodpercre.

Honnan tudom mindezt? Nem találtátok még ki? Természetesen a low countries studies keretében látogattuk meg a fent említett intézményt, egy kis waffel sütésre. Itt egyébként külön rész van, ahol csak a belga csokit oktatják, amiből a pihenések ideje alatt mi is kaptunk némi szemléltetést, na meg persze kóstolót.

Az evészet este ivászattal folytatódott, ami azt eredményezte, hogy a piálós játék után kissé túl hosszú éjszakám volt, másnap pedig túl rövid óráim... A csütörtöki kínai órát tehát sajnos litván üvegekre cseréltem, aztán délután jöhetett a genti harlem shake szuperhősökkel fémjelezve.A kínai ellógásánál mentségemre szolgáljon, hogy elég jól sikerült megtanulnom a szavakat, amikkel azért úgy nagy általánosságban akadnak problémáim. Őszintén szólva akkora a lemaradásom a többiekhez képest, hogy év végén csak a tanárok erős jóindulatával fogok tudni átmenni a tárgyból. Az ittenieknek háromszor több órájuk volt az előző félévben, mint nekem, és most sem könnyíti meg a dolgomat a francia, vagy a holland...

Batman és Amerika kapitány után, az
őrült magyar is megjelenik a sorban.

 

Az aktuális lecke szavait mindenesetre tényleg sikerült jól bevágni, így ezzel a boldog tudattal indultam el pénteken az Ardennekbe, az ESN égisze alatt, pár ismert, és annál több ismeretlen emberrel. Így legalább új arcokat lehetett megismerni, más sulikból. Van itt még néhány, de kétségtelenül az enyém a legnagyobb. A város szélén még az egyetem szélerőműveit is láttam, közvetlen a - szintén ide tartozó - ipari park, és a kórház után...

Amivel sokan fenyegettek az beigazolódott. Az egész ardenneki út egy nagy buli volt, de jó! Főleg az új ismerősök miatt. Na meg az általuk, első este elfogyasztott 200 L sör miatt, ami 60 emberrel számolva már nem elhanyagolható mennyiség.

Szombaton egy közepesen hosszú séta volt a program az erdőben, majd buli és másnap (vagyis aznap) a vasárnapi reggeli. 11-től 13 óráig felszolgálva. A kajálások egyébként kifejezetten jók voltak. Itt a koliban sokkal tovább tart az ismerkedés, mert jobban el vagyunk szigetelve. Az Ardennekben össze voltunk zárva bő két napra, és mindent közösen csináltunk. A vasárnap egyetlen napirendi pontja egyébként Bastogne volt, ahol jelenleg több tank van, mint az Ardenneki offenzíve idején összesen. Megjegyzem igazán otthon éreztem magam ettől, mivel még a BBC-hez, így hozzám is eljutott a hír, hogy otthon csak T-72-essel lehet közlekedni a pár évvel korábbi traktoros eset után. Az amúgy nem túl érdekes kisváros hihetetlenül ráépült a háborúra, van tényleg érdekes múzeum, meg rengeteg emlékmű. Ezekből a legfőbbeket kerestük fel mi is, amit városnézés követett, de az esőre való tekintettel, ebből sültkrumplizás lett. Szerintem behoztuk a legelső étterem két havi forgalmát. A sültkrumpli mellett itt végre sikerült a két német lánnyal is beszélnem egy kicsit, akik szerintem az egyetlen nyelvszakosok rajtam kívül. Az egyikükkel sikerült is hatalmas röhögések közepette lebeszélnünk róla a lengyel aztaltársunkat, hogy ha valaki rákopog a mosdóban, akkor ne azt kiabálja ki, hogy busy... Visszautalva a városra, egyébknét nagyon jól csinálják a dolgot.

Az egyetlen ami itt érdekes, az a történelem, és ezt  jól meg is fogták. A régi laktanyában, most a múzeum van. Sok fotó készült itt annak idején, mivel a szövetségesek fontos központja volt ez a hadműveletekkor, és ezeket az eredeti helyszínen elég nagyban állították ki, néha az eredeti képet jól imitáló bábúkkal együtt. Egy esetben például annak az ablaknak a helyén van a fotó, ami magán a fotón is látható, a magas rangú amerikai katonák mögött (a szőrszálhasogatók kedvéért Patton, és tudom, tábornok volt).

Élesen témát váltva, lezárva az elmúlt hetet, egy teljesen új városban, senkit sem ismerve az ember akkor érzi magát először otthon, mikor tudja, hogy merre megy az utcán, és hol van a legközelebbi bolt. Aztán elkezd megismerkedni másokkal is, és egyre nagyobb terület kerül rá az egyéni térképre, a hely már nem annyira idegen. Aztán jönnek az apróságok, szépen folyamatosan. Én a magam részéről végre találtam egy rendes mosodát, és egyre inkább kezdem a helyi dolgokat használni, mivel az általam megszokottak vagy nem elérhetőek, vagy túl drágák. Ilyen például az itteni iskolai füzet, az általam kedvelt lapok helyett. Szerencsére ebből is ki lehet tépni a lapokat, és mivel lyukasak, mappában gyűjteni azokat. Ezen kívül kezdem megszokni, hogy a virsli konzervben, vagy üvegben van, és a nálunk megszokott csomagolásban a palacsintát lehet kapni. A legjobb találmány viszont továbbra is a mindenhol megtalálható kenyérszeletelő gép marad.

Ezen kívül a folyosóm lakóit is próbálom megismerni, és több időt tölteni a konyhában.

Amit mindezeken túl még nagyon élvezek, az a magyarországihoz képest késői naplemente. Itt egy bő órával tovább van világos, nemhiába, az időzóna két szélén vagyunk.

Az apró vackok után ismét némi gyakorlati, közérdekű információ.

Van már állandó bankkártyám, meg mindenem, ami tényleg ingyenes, vagy csak nagyon jól el van rejtve a csapda. Munkával úgy állok, hogy heti 2 órás melóm van, amit holnap megyek először megnézni. Fogalmam sincs mit fizet, és mi ez pontosan, de valami konyhai meló a suliban Bármennyit is fizet arra a két órára meggazdagodni nem fogok belőle, szóval ez így önmagában nem igazán lesz jó.

További jó hír, hogy idén végre van tanulmányi ösztöndíjam, kemény 6000 JMF (értsd: jó magyar forint), ami viszont titeket jobban érdekelhet, az az, hogy megyek haza. (Illetve Magyarországra, mert a haza az most itt van.) Március 29-én, reggel érkezek, és április 10-én, szintén reggel indulok vissza. Itt szerintem tanulással fogom tölteni a szünet hátralévő részét, egyrészt, mert az is kell néha, másrészt pedig anyagi megfontolásból.

Kultúrhétvége

Ez a hétvége sem telt eseménytelenül, így a beígért helyismereti óra helyett inkább ezt írom le, mert ha most nem teszem meg, akkor a felét elfelejtem, mire újra lesz időm írni.

Azt már mondtam, hogy a naptáram teljesen tele van, és folyamatosan jönnek a spontán programok.

Egyetlen baj van ezzel, méghozzá az, hogy tanulni is kéne emellett. Elég pofátlan az oktatási rendszer, mert nem elég, hogy be kell járni (reggel!), de még azt is elvárják, hogy tanuljak...

Hétvégén tehát a hangsúlyt a gyakorlati oktatásra, és a kultúrára helyeztem, és a szombatot egy brüsszeli kirándulással kezdtem a napot, filléres vonatjeggyel, az ESN égisze alatt. Az angol időjárás mostanra visszatért, így sokat fotózni nem tudtam a szabadban, az elsőként felkeresett múzeumban pedig nem lehetett. Ez egyébként a René Magritte munkáinak áldozott tárlat volt, pár - számomra - unalmas, de szerencsére jóval több érdekes festménnyel, és több-kevesebb angol nyelvű kiírással.

A múzeum után, még a kétharmadot is bőven túlszárnyaló többséggel szavaztuk meg az ebédszünetet, ami részemről sültkrumplit jelentett, amit elvileg a belgák (vagy flamandok) találtak fel, és ezért ilyen népszerű errefelé, de lehet, hogy erről egy francia mást mondott volna. A másik jellegzetes kaja egyébként a goffrihoz hasonlító waffel, azzal a különbséggel, hogy előbbi halvány másolatnak tűnik csak az itteni nyalánksághoz képest. Ez ugyanis sokkal nagyobb, és ha jó helyen veszi az ember, akkor sűrűbb is jóval. Többnyire csoikival eszik, de tejszínhabbal, és gyümölcsdarabokkal kapható. Átlagban úgy 3€ egy normális darab, de azzal többnyire jól is lehet lakni.

Egidija...

... és a waffel.

Talán szerdán meg is tanulom elkészíteni, de addig be kell érnem a brüsszeli út végén megejtett, csoportos waffelezéssel.

A főtér, és egyéb érdekes helyek mellett még a Délirium Cafét érdemes megemlíteni, ahol 2500 (!) féle különböző sörből lehet választani, ideértve a mongol Dzsinisz sört is. Magyar, és szlovák sör valamiért nem volt, de ettől eltekintve tényleg óriási, és meglehetősen nemzetközi a választék. Egyébként az otthoni fél litereshez képest, itt a 0,33, és néha a 0,25 dl a jellemző, viszont nem ritka a 10% körüli alkoholtartalom.

Ezen kívül az egyetlen visszaváltható üveg is, a söré, amiért kemény 10 centet lehet kapni. Érdekes, hogy sokmindent nem gyűjtenek szelektíven, amiket pedig lehetne, és az üvegeket sem válogatják szín szerint.

Mivel korán kellett kelni, mindenki hulla fáradt volt, már reggel is, így az estét nem nehéz elképzelni. Irány az ágy! - gondolta mindenki...

Vágül páran a Charlatanban (viszonylag nagy szórakozóhely, több teremmel a központ szélén) kötöttek ki, - mint ma megtudtam - és az én estém sem volt rövidnek mondható.

Mikor a folyosón sétáltam a szobám felé, hallottam, hogy nagy az élet a konyhában, de fáradt voltam, meg éhes is, semmi kedvem nem volt semmihez. Három  percig... Itt a lehetőség, nem szabad kihagyni, meg kell ismerkedni az emelette! Szóval cipő fel, kaja elpakol és irány a konyha.

Éppen a vietnámiak, és a szaktársaik tartottak főzöcskézést, és nekem is kerítettek terítéket egy perc alatt. Ettem vietnámi levest rákkal, zöldségekkel, gombával és rizstésztával, aztán még valami vietnámi kaját, és a szintén negyediken lakó iráni srác is főzött valami paradicsomos disznóhúst. Kelti kultúra kipipálva.

Miután degeszre zabáltuk magunkat rövid egyéni vacakolás (értsd: a lányok átöltöztek) egy közeli klubba tettük át a székhelyünket, ahol a bowling mellett pár billiárd asztal is volt, meglepően olcsón.  Kettőig játszottunk, majd beájultunk az ágyba.

Én ezzel egyébként elég jól jártam, mert a Charlatanos program durván hatig tartott.

Így viszont én voltam az egyetlen, aki fel bírt ma kelni, közepesen nagyon későn, hogy időben odaérjünk a koncertre, ami azért is különleges volt, mert itt annyi idősebb embert lehetett találni a nézők közt, mint amennyit  az eddigi egy hónap alatt összesen. Persze  Verdi Rekviemjét korunkbeliek adták elő, 1% kivételével, amit a négy fő énekes és a karmester képeztek.

A jegyünk ezúttal is olcsó volt, mivel az utolsó sorba szólt, de talán még csoportos kedvezményünk is volt, ahogyan az az ESN-nél lenni szokott. Csakhogy Egidija, a litván lány akivel elég jóba vagyok még elment a mosdóba, így egy másik litván csajjal meg kellett őt várjuk. Ennek volt köszönhető, hogy a hátsó sorba nem akartak ültetni minket a nénik, de az első sorok üresek voltak. Így sikerült a "z" kategóriás jegyünkkel a negyedik sorba ülni (mellesleg első két sor előttünk pont nem volt), úgy, hogy senki se lógott bele a képbe, és bőven volt hely még nyújtózkodni is, az egyébként nem is olyan hosszú, de annál jobb előadás alatt.

Hazafelé a program alapvetően megfagyás volt, de örömmel konstatáltam, hogy nyílnak a virágok. Ezek szerint nemsokára tényleg tavazs lesz, és nagyon mélyre süllyeszthetem végre a dzsekimet. Megjegyzem a magukat nagy számban képviseltető déliek kabátban szenvednek annyira, mint én egy szál pulcsiban. A pálmát eddig egy ugandai srác viszi, akinek első dolga volt ma becsukni az ablakot, a tűzforró konyhában. Remegve, pulóverben.

Kicsit a konyhánál maradva, de a hazaútra mégis visszatérve, Egidija meggyőzött, hogy ő tényleg nagyon éhes, és ami a legjobb lenne ezellen az a magyar kaja. Leginkább a palacsintát preferálta volna, mivel az elég jól sikerült az international dinneren (a lányok csinálták, nem én), de elég határozottan közöltem vele, hogy nincs az az isten, hogy én most elkezdjek palacsintát sütni neki, érje be egy virslis lecsóval, ami a fent említett eseményen szintén sikeresnek volt mondható.

Szóval a méregdrága bevásárlás után, még főzöcske volt az utolsó napirendi pont, és ugyan nem vagyok a konyha ördöge, de kétszer is evett belőle, így olyan pocsék nem lehetett. Kár, hogy pont én nem szeretem a lecsót. A frissen vásárolt kenyér, viszont ezúttal is hihetetlenül finom volt, ezért abból rendesen bekajáltam.

Némi friss infó a Magyarországra menésről.

Talán odamegyek, de még mindig nem tudom, jó lenne beszélni Gergelyékkel, vagy valakivel, de ezt ma nem sikerült. Az utazás Ferihegyig 118€ lenne (folyamatosan emelkedik, délután még olcsóbb volt) csomag nélkül, ami idefelé lehet, hogy lenne, mivel kell pár dolgot hoznom a tanszékről az itteni kollégáknak, meg magamnak is mindenféle vackot. Ez egyébként a reggeli járatokra szólna április 2-án, 10-ei hazaúttal, Belgiumba.

Szóval jelentkezzetek, vagy legalább legyetek elérhetőek!

Ami szintén érdekelhet még titeket, az a munkakeresés. Pénteken nincs suli, így aznap végre bementem a Jobdienst-be. A lényeg az, hogy sok a papírmunka, ráadásul hollandul, de holnap talán elintézem, a számlanyitással egyetemben. Aztán már csak várni kell, meg keresni, ami nem egyszerű, de egyszer csak lesz valami.