Achtung panzer!

- Egidija, gyorsan menj ki a mosdóba!

Ezzel a mondattal kezdődött az elmúlt hét említésre méltó eseményeinek sora. A felszólítás a Capitol nevű szíhház előterében hangzott el, utalva a legutóbbi szerencsés véletlenre, amikor a huszadrangú jegyeinkkel legelőlről nézhettük végig Verdi Rekviemjét.

Ezúttal enélkül is sikerült a legelső sorba ülnünk le, és onnan hallgatni, a számomra még az előzőnél is érdekesebb koncertet, nevezetesen a diákok szimfónikus zenekarának előadását (ami a szabadfordítást illeti). A menü a teljesség igénye nélkül La Gazza Ladra, The Canadian Shield és 1812 Ouverture voltak. Persze a legjobban ezúttal is a korosztály összetétele, és átlag életkora tetszett.

A következő, amit nem csak megemlíteni, de megenni is érdemes, az mi is lehetne más, mint a waffel.
Erről már írtam korábban, és ezt most csak annyival egészíteném ki, hogy hivatalos forrásból megtudtam, több féle is van. A brüsszeli szögletes, és a tésztája folyékony, így azt sütéskor meg kell fordítani (magát a sütőt lehet átfordítani), hogy rendesen lecsorogjon a tészta. Az itteni waffel tésztája kis pogácsa, ami sokkal finomabb, főleg ha a Hotelschool szakácsa az instruktor, díjnyertes diákokkal körülvéve.
A recept tehát a következő:
Először is fogj egy marha nagy gránitasztalt, mert ez az egyetlne, ami nem tud átmelegedni!
Ha ez megvan, akkor jöhet egy adag liszt, kör alakban elhelyezve, majd a közepébe úgy 1 deci tej, egy tojás, és durván 1 kockányi élesztő. Kezd el összekeverni, majd a vége felé adj hozzá egy nagyobb adag vajat. A tészta akkor jó, ha az asztal tiszta, és nem ragad a maradék sehová. Ilyenkor már váltott irányba, jobbra-balra, magadtól elfelé tolva kell görgetni a tésztát. Csak is ez a szigorúan vett, hagyományos módszer.
Ha ez megvan, akkor a tészta 20 percig pihenhet egy fólia alatt, amíg te beszerzed a csak Belgiumban kapható cukrot, ami állagát tekintve olyan, mint egy granulátum. Sűrű porcukor, vízzel keverve, majd megszárítva, kis darabokban.
Ebből jelentős adagot kell az előzőleg kilapított tésztába csomagolni, majd jól belegyömöszölni. Ezután újabb 50 perc pihi jár a tésztának, majd mehet be a goffrisütőhöz hasonlító vasdarabba, 45-60 másodpercre.

Honnan tudom mindezt? Nem találtátok még ki? Természetesen a low countries studies keretében látogattuk meg a fent említett intézményt, egy kis waffel sütésre. Itt egyébként külön rész van, ahol csak a belga csokit oktatják, amiből a pihenések ideje alatt mi is kaptunk némi szemléltetést, na meg persze kóstolót.

Az evészet este ivászattal folytatódott, ami azt eredményezte, hogy a piálós játék után kissé túl hosszú éjszakám volt, másnap pedig túl rövid óráim... A csütörtöki kínai órát tehát sajnos litván üvegekre cseréltem, aztán délután jöhetett a genti harlem shake szuperhősökkel fémjelezve.A kínai ellógásánál mentségemre szolgáljon, hogy elég jól sikerült megtanulnom a szavakat, amikkel azért úgy nagy általánosságban akadnak problémáim. Őszintén szólva akkora a lemaradásom a többiekhez képest, hogy év végén csak a tanárok erős jóindulatával fogok tudni átmenni a tárgyból. Az ittenieknek háromszor több órájuk volt az előző félévben, mint nekem, és most sem könnyíti meg a dolgomat a francia, vagy a holland...

Batman és Amerika kapitány után, az
őrült magyar is megjelenik a sorban.

 

Az aktuális lecke szavait mindenesetre tényleg sikerült jól bevágni, így ezzel a boldog tudattal indultam el pénteken az Ardennekbe, az ESN égisze alatt, pár ismert, és annál több ismeretlen emberrel. Így legalább új arcokat lehetett megismerni, más sulikból. Van itt még néhány, de kétségtelenül az enyém a legnagyobb. A város szélén még az egyetem szélerőműveit is láttam, közvetlen a - szintén ide tartozó - ipari park, és a kórház után...

Amivel sokan fenyegettek az beigazolódott. Az egész ardenneki út egy nagy buli volt, de jó! Főleg az új ismerősök miatt. Na meg az általuk, első este elfogyasztott 200 L sör miatt, ami 60 emberrel számolva már nem elhanyagolható mennyiség.

Szombaton egy közepesen hosszú séta volt a program az erdőben, majd buli és másnap (vagyis aznap) a vasárnapi reggeli. 11-től 13 óráig felszolgálva. A kajálások egyébként kifejezetten jók voltak. Itt a koliban sokkal tovább tart az ismerkedés, mert jobban el vagyunk szigetelve. Az Ardennekben össze voltunk zárva bő két napra, és mindent közösen csináltunk. A vasárnap egyetlen napirendi pontja egyébként Bastogne volt, ahol jelenleg több tank van, mint az Ardenneki offenzíve idején összesen. Megjegyzem igazán otthon éreztem magam ettől, mivel még a BBC-hez, így hozzám is eljutott a hír, hogy otthon csak T-72-essel lehet közlekedni a pár évvel korábbi traktoros eset után. Az amúgy nem túl érdekes kisváros hihetetlenül ráépült a háborúra, van tényleg érdekes múzeum, meg rengeteg emlékmű. Ezekből a legfőbbeket kerestük fel mi is, amit városnézés követett, de az esőre való tekintettel, ebből sültkrumplizás lett. Szerintem behoztuk a legelső étterem két havi forgalmát. A sültkrumpli mellett itt végre sikerült a két német lánnyal is beszélnem egy kicsit, akik szerintem az egyetlen nyelvszakosok rajtam kívül. Az egyikükkel sikerült is hatalmas röhögések közepette lebeszélnünk róla a lengyel aztaltársunkat, hogy ha valaki rákopog a mosdóban, akkor ne azt kiabálja ki, hogy busy... Visszautalva a városra, egyébknét nagyon jól csinálják a dolgot.

Az egyetlen ami itt érdekes, az a történelem, és ezt  jól meg is fogták. A régi laktanyában, most a múzeum van. Sok fotó készült itt annak idején, mivel a szövetségesek fontos központja volt ez a hadműveletekkor, és ezeket az eredeti helyszínen elég nagyban állították ki, néha az eredeti képet jól imitáló bábúkkal együtt. Egy esetben például annak az ablaknak a helyén van a fotó, ami magán a fotón is látható, a magas rangú amerikai katonák mögött (a szőrszálhasogatók kedvéért Patton, és tudom, tábornok volt).

Élesen témát váltva, lezárva az elmúlt hetet, egy teljesen új városban, senkit sem ismerve az ember akkor érzi magát először otthon, mikor tudja, hogy merre megy az utcán, és hol van a legközelebbi bolt. Aztán elkezd megismerkedni másokkal is, és egyre nagyobb terület kerül rá az egyéni térképre, a hely már nem annyira idegen. Aztán jönnek az apróságok, szépen folyamatosan. Én a magam részéről végre találtam egy rendes mosodát, és egyre inkább kezdem a helyi dolgokat használni, mivel az általam megszokottak vagy nem elérhetőek, vagy túl drágák. Ilyen például az itteni iskolai füzet, az általam kedvelt lapok helyett. Szerencsére ebből is ki lehet tépni a lapokat, és mivel lyukasak, mappában gyűjteni azokat. Ezen kívül kezdem megszokni, hogy a virsli konzervben, vagy üvegben van, és a nálunk megszokott csomagolásban a palacsintát lehet kapni. A legjobb találmány viszont továbbra is a mindenhol megtalálható kenyérszeletelő gép marad.

Ezen kívül a folyosóm lakóit is próbálom megismerni, és több időt tölteni a konyhában.

Amit mindezeken túl még nagyon élvezek, az a magyarországihoz képest késői naplemente. Itt egy bő órával tovább van világos, nemhiába, az időzóna két szélén vagyunk.

Az apró vackok után ismét némi gyakorlati, közérdekű információ.

Van már állandó bankkártyám, meg mindenem, ami tényleg ingyenes, vagy csak nagyon jól el van rejtve a csapda. Munkával úgy állok, hogy heti 2 órás melóm van, amit holnap megyek először megnézni. Fogalmam sincs mit fizet, és mi ez pontosan, de valami konyhai meló a suliban Bármennyit is fizet arra a két órára meggazdagodni nem fogok belőle, szóval ez így önmagában nem igazán lesz jó.

További jó hír, hogy idén végre van tanulmányi ösztöndíjam, kemény 6000 JMF (értsd: jó magyar forint), ami viszont titeket jobban érdekelhet, az az, hogy megyek haza. (Illetve Magyarországra, mert a haza az most itt van.) Március 29-én, reggel érkezek, és április 10-én, szintén reggel indulok vissza. Itt szerintem tanulással fogom tölteni a szünet hátralévő részét, egyrészt, mert az is kell néha, másrészt pedig anyagi megfontolásból.