Idő-utazás

Az utazáshoz pénz kell. Még egy ekkora marhaságot... Az utazáshoz idő kell. Ha van időd, akkor nem számít milyen lassú az olcsó vonat, vagy, hogy a kiállítás csak a tervezett hazaút után két nappal nyílik meg. Ha van időd tudsz pénzt keresni, míg pénzért időt venni aránylag nehéz.

 

Az utazás, tehát ingyenes, bajom nekem is csak az idővel van, mivel a mai nap ezidáig - a tervekkel ellentétben - nem igazán a tanulásról szólt. A mára betervezett 50 oldalból eddig kettőt olvastam el a vizsgára, de fontosabb dolgom akadt, hol máshol, mint a már sokat emlegetett közeli téren, nevezetesen a Sint-Pietersplein-en. Itt volt anno a vidámpark, a biciklis verseny aznapi célja, koncert, paralimpia megnyitó, majd pedig strand röplabda meccsek, köszönhetően annak a néhány teherautónyi homoknak amit szétterítettek a macskakövön. Most éppen az idei Trekpaardenfeest zajlik, vagyis a draught horses festival, aminek a magyar fordítását senki se kérje rajtam számon. A dolog lényege az, hogy mindenféle ügyességi versenyek vannak, az általunk megszokottnál nagyobb és robosztusabb, helyi lovakkal, miközben a gyerekeket a ló után kötött szőnyegen húzzák, hogy aztán mehessenek lovaskocsizni. Egyébként alig vannak, pedig hosszú ideje először süt a nap, és a hőmérséklet is van vagy 15 fok, ami május vége ide vagy oda, kifejezetten melegnek számít mostanság. A lovak tehát egész máshogyan festenek itt, mivel tényleg jóval nagyobbak, és hosszabb a szőrük is, főleg a lábukon. A farkuk többnyire egészen rövidre van vágva, de ha mégse, akkor az is elég bozontos. Angolul ez a draft horse, vagy draught horse, ami abszolút a helyi fajta, mint azt a leszólított csajoktól megtudtam, akikről az is kiderült, hogy a lovaglás mellett középiskolába járnak, de láthatóan csak az alsóbb osztályokba. Kicsit félősen beszéltek ugyan angolul, de beszéltek, így sikerült megtudni pár érdekes dolgot tőlük. (Nem tudom, hogy Szegedről olvassa-e valaki a blogomat, de ma sokat gondoltam rátok.)

Kicsit még a lovakhoz visszatérve, kissé végletesnek éreztem a felhozatalt, ugyanis a nemcsak a robosztus jószág volt számomra új, hanem az is, amit elsőre pillantásra nem tudtam megkülönböztetni a mellette álló agártól. Ha valaki a pónit tartja kicsinek, azt ezentúl ki fogom röhögni, mert ezek a lovak nagyobb játéklónak feleltek meg. Nem voltak sokkal nagyobbak, mint Magyarországon a komondrom, durván derékig értek nekem. Hogy ezek milyen fajta törpelovak voltak, azt már tényleg nem tudom megmondani, de lehet, hogy még Gulliver hozta őket a zsebében. Az viszont tény, hogy ezek vékonyak, kecsesebbek voltak, vérmérsékletükben viszont hasonlóak a nagyobb társaikhoz, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy némiképp egyszerűbb volt bánni velük, az erőviszonyok alakulásánál fogva.

 

Időben ezelőtt történt, hogy bementem arra az udvarra, ahol nemrég sikerült véglegesen regisztrálnom magam, mint cserediák, és még a szigorúan szabályozott formájú útlevélképeimet is elfogadták, annak ellenére, hogy legalább fél mm-el nagyobb volt rajtuk a fejem, az előírtnál. Szóval ezen az udvaron, a Sint-Pieters apátság épületében van a természettudományi múzeum is, ahová ma ingyenes volt a belépés. A tárlat egyébként nem nagy, és angolul sincsen semmi, de van egy nagyobb madárgyűjteménye, és néhány játék is akad a gyerekeknek. Aki csak turistaként érkezik, ne pazaroljon rá időt. Ennél érdekesebb dolog volt viszont a múzeum alatti, eredetileg XI. századi pincében helyet kapott királyi (ez itt is fontos) számszeríjjász klub. A mai napon kívül csak egy nylít napot tartanak, így ide is benéztem. Nagy, régi pince, tele fegyverekkel, és portrékkal. A lovak után tehát itt folytatódott számomra a középkori hangulatfokozása, főleg miután beszélgetésbe elegyedtem a csapossal. Ő volt ma a sokadik helyi, akivel ezt tettem, szóval ez különböztessen meg a turistáktól. A stoppolásnál is rengeteg emberrel beszéltem, és sok érdekeset megtudtam az országokról. (Zárójelben tehát meg kell jegyeznem, hogy teljesen vegyesen nevezik magukat, és a nyelvet is Dutch-nak, illetve Flemishnek.)

Nos a klub egy válság idején, 1820-ban alakult, ami a másik genti - gazdagabbaknak szóló - mellett bárki számára elérhető a durván 70€-s éves tagdíjjal. Durván hatvan éve költözött a jelenlegi helyére, miután sikerült a pincét rendbehozni, a németek után.  Több, mint hatvanan vannak a tagok, bár egyre inkább elöregedőben, így ők már nem nagyon lőnek, csak sörözni jönnek össze, hetente kétszer. Velük ellentétben a fiatalabbak, akik még lőnek is néha, főleg XIX. századi fegyvereket használnak, de akad itt még jóval régebbi is. Érdekesen hangzik a dolog, ezért nem mondom, hogy bántam, mikor meginvitáltak, hogy menjek el egyszer, lőjjek, és beszélgessünk többet. Újabb pont az éppen csak bekukucskáló majd azonnal tovább rohanó turistákkal szemben...

Ha már elkezdtem a napot és a mászkálást, továbbmentem a legközelebbi múzeumba, ami szintén az apátságban van, és állandó kiállításai nincsenek, ezért most pont semmit se lehetett látni, de legalább jól megnéztem az épületeket. Az udvaron leginkább a Harry Potter jutott eszembe, mert egy régi, középkori helyen találtam magam, hozzá illő ódon falakkal. Kis belső udvar volt, közel ahhoz a teremtől ahol diákok tanultak az ólomüveg ablakok mellett. A hangulatát nem lehet leírni. Természetesen a pénztárossal itt is beszélgettem egy kicsit, főleg miután mondta, hogy tulajdonképpen baromira ráér, tekintve, hogy rajtam kívül nem volt ott szinte senki.

 

Hát ennyi történt ma. Nem gondoltam, hogy a vizsgaidőszakban nagyon blogot fogok írni, de örülök, hogy tévedtem, és mégis van valami mit mesélni. Most viszont visszatérek a buddhizmus tanulmányozásához, hátha sikerül lefordítani...

Rotterdam, végre stoppolok

Csütörtökön megvolt az utolsó óra, és egy rövid beszélgetés az egyik csoporttársammal. Utóbbi kicsit pozitívabb volt, mivel a vizsgaidőszaknak túlzottan nem örülök, se a vizsgák, se a társaság elmaradása miatt, ami most egyre kevésbé van itt jelen.

Pénteken a munka után (ezen a héten is egész sokat kaptam) gyors bevásárlás, némi számítógépes vacakolás, majd irány az autópálya. 4 és fél óra alatt Rotterdamba értem, a Lilihez, ami háztól házig egész jó időnek számít, a három órás vonatozáshoz mérten, beleszámítva továbbá a hatalmas dugókat, amik itt általában lenni szoktak. Kis szívás a ringen volt csak, Antwerpen körül, de végül átkeveredtem a jó irányba, és a végén valaki szinte házhoz vitt, hogy a Lili kissé meglepődve a korai érkezésem láttán, a nyakamba ugorhasson, és gyorsan elrohanhassunk a legközelebbi török kajáldába. Az autópályák váltása különben mindig problémát tud okozni, de ez most egyáltalán nem volt vészes.

 

Szombaton egy óriási döglés után, sikerült lekésni a piacot, ami nagy szó, tekintve, hogy délután még bőven nyitva van, és kicsit nagyobb, mint az itteni. Az árakat tekintve amúgy a lakás drágább, de a hétköznapi bevásárlás többnyire olcsóbb úgy 10-20%-al, bár hozzá kell tegyem, csak pár napot voltam ott, így teljes és pontos képet festeni erről nem tudok. Az mindenesetre tény, hogy a Rotterdamban elköltött pénz egy mérhető részét visszahoztam az ottani bevásárlással, mivel önmagában a piacon beszerzett tusfürdőn sem egy eurót nyertem. A piac végén viszont érdekesebb látványt nyújtott a Kijk Kubus, aminek a lényege, hogy sarkukra állított kockákból áll egy-egy ház, egymás mellett néhány tucat. Ez egyébként nem meglepő Rotterdamban, hiszen az egész városban odafigyelnek a dizájnra, így túl sok hétköznapi épületet nem lehet látni, amit a Lili igen szakszerű idegenvezetése is alátámasztott. Mikor ezt a kockaházat megláttam, rögtön az jutott eszembe - kinek nem -, hogy de jó lehet egy ilyenben lakni, de aztán az egyiket sikerült megnézni 2€-ért, és a véleményem gyorsan megváltozott. Egyrészt nagyon kicsi (párokra méretezve, ha jön a gyerek, költözés), másrészt túl furcsák voltak a fejemre dőlő falak. 2€-t viszont megért.
A következő programpont a kikötőnézés, Erasmus híd, és képeslap válogatás a híd lábánál. Rotterdam tényleg elég érdekes hely, jóval nagyobb város, mint Gent, és tele van épülő, vagy már megépült felhőkarcolóval - lakóépület is van közöttük -, ami nekem személy szerint nagyon tetszett, ahogy az is, hogy van hol és van mit vásárolni. Itt a piac elég kicsi, és nem is olcsóbb, mint a bolt, pár dolgot pedig egyáltalán nem kapni egyszerűen, főleg nem a hétvégén, vagy este. Így történt, hogy az elromlott beépített mikrofon helyett, az ottani Media Marktban sikerült vennem egy másikat.

Továbblépve a vasárnapra, szintén nagyot döglöttünk, mivel Lilin továbbra is rajta volt az álomkór, Dordrechtre azonban így is maradt elég időnk, kihasználva a rövid napsütést. Hajóval mentünk megnézni a közeli várost, ahol egy délutánt nyugodtan el lehet tölteni, bár most kissé üres volt az egész. Végülis egy olcsó pizzéria felkeresése után hazavonatoztunk, hogy megtervezzük a másnapi állatkertezést, amit azonban elmosott az eső.
A hétfő tehát említésre méltó események nélkül telt, filmnézéssel, és beszélgetéssel, de utóbbiakat nem kívánom részletesen leírni, ahogy a Nórával folytatott levelezést sem. (Drágám, ha ezt olvasod elkönyvelheted a következő pirospontot, a tartalmas leveleket követően. :)  )
Az éjszakai fotókat szerencsére sikerült megcsinálni még előző este, így nem volt baj az esős idő, legalábbis nem volt katasztrófa. Nagyon amúgy se hajtottuk a kötelező látnivalókat, de nem is baj, ez különböztet meg a turistáktól.

és sokat nekem se kellett könyörögnie, hogy visszaaludjak a délelőtt további részére.

 

Kedden már sajnos kezdődött a mókuskerék mindnekinek, így én még aludtam egy kicsit, miután Lili elment dolgozni, aztán piacozni mentem délelőtt, ahol olyan halakat láttam, amiket eddig talán még soha korábban, ráadásul egész jó áron, de végül csak némi sajtot, és zacskós kaját hoztam haza, ez utóbbi itt ugyanis nem igazán kapható. Kora délután közös ebéd Lilivel, a munkahelyi ebédszünetben, végre egy újabb beszélgetés, majd irány az autópálya. 4,5 km, nem szórakoztam jeggyel, vagy lógással, megtettem gyalog. A megfelelő helyszín kiválasztásában, a már többször bevált hitchwiki segített, mivel Rotterdamban nem volt pontos ötletem, hogy hol álljak neki a dolognak, Genttel ellentétben.
Az utolsó 1 km-en már hármasával húztak el mellettem a rendőrautók a belváros felé, és a szirénát csak a kövér gáz hangja tudta többé-kevésbé elnyomni. Nem tudom mi történt, de jobban agasztott az, amit az utolsó kanyar után láttam. Újabb kék villogók tömege, de ezúttal az autópálya közvetlen közelében. Na ha itt nem kapnak el, akkor sehol. Na de sebaj, el lehet bújni a rendőrök elől, gondoltam én, egészen addig amíg meg nem állt az egyikk villogózó a bicikliúton, tőlem fél méterre, és nem kezdtek el a rendőrök a bozótban kutatni valami után. Sebaj, sétálok az autópályával párhuzamosan, úgyis jön a kanyar, na majd ott! Újabb dzsungelharcos rendőrök... Hát én ettől hülyét kapok, egy órája gyalogolok, itt a tök egyenes út, és tele van zsarukkal, csak a vak nem látja, ha felmegyek a pályára...
Ha mindez nem lett volna elég, következett a Van Brienenoordbrug, vagyis az A16-os autópálya hídja  a maga 1320 méterével, csakhogy könnyű legyen tovább haladni mellette. Leállósáv persze sehol, de ha lett volna se merek elkezdeni stoppolni a halálra kamerázott úton, szóval a számomra rossz oldalon lévő járdán sikerült átjutnom hídon, a következő csomópontig, ahol megtámadtam az autópályát. A híd maga egyébként hatalmasnak tűnt, alattam konténerszállítók mászkáltak, és a hídon külön irányítótorony volt, meg radarok. Persze ez is felnyitható, mint sok másik, de ezt szerencsére nekem nem kellett kivárnom.
Írnám, hogy innen már minden somán ment, még az eső ellenére is, és ez tényleg igaz volt, de csak egy darabig, ugyanis a dugó itt is elkapott. Sikerült viszont ennek hatására olyan kis hangulatos falvakat megnézni, amiket máshogyan nem láthattam volna, és végülis némi kerülővel eljutottam Antwerpenbe, ahol a ringen nem engedett kiszállni az enyhén szólva hétvégi vezető, nagypapa...
Szerencsére nagyon nem vitt be a városba, így a rekordnak számító 25 perc alatt sikerült lestoppolnom egy biciklit. Szóval odagurult hozzám egy biciklis, hogy merre megyek. Rövidesen kiderült, hogy ő is most indul Gentbe, csak felszedi a kocsit, az egy km-re lévő ingyenes parkolóból, várjam meg. Mikor már a kocsiban ültem kiderült, hogy ő is ott tanít, ahova én járok suliba, szóval kicsi a világ, meg még annál is kissebb.
Így végülis 5 és fél óra volt az út, és még a boltot is elértem, hogy ne haljak éhen reggelig. A konklúzió az itteni stoppolásról az, hogy nagyon jól megy, és soha nem kell túl sokat várni. Valaki mindig hamar felvesz, ami akkor is jó, ha néha csak pár tucat km erejéig tart a fuvar. Élveztem tehát az utazást, és remélem, hogy nyáron még több időm lesz rá.

 

Vihar előtti csend, avagy nyakunkon a vizsgaidőszak

Mostanában egyre inkább kezdem a tanulás és a közelgő vizsgaidőszak tipikus tüneteit produkálni, ami a bejegyzések sűrűségében is megmutatkozik.

Ami ezzel kapcsolatban valószínűleg mindenkit érdekel, az az, hogy mikor megyek Magyarországra. Pontosat még most se tudok mondani, és ez a közeljövőben sem fog különösebben megváltozni, de az már biztos, hogy júniusban nem nagyon megyek még el innen. Ma beszéltem az egyik tanárral, aminek a lényege annyi, hogy - bár pontos dátumot nem tudott mondani - a kínai vizsga júnuis legvégén van. Szóval gyorsan meg is írtam ezt a tanáraimnak, kiemelve, hogy ugyan oldjuk már meg a jegyszerzést online. Szkájpon, vagy akárhogy. Megjegyzem a mikrofonom nem működik, ezért még azt is vennem kell. Nem értem, hogy mi történt a beépítettel, mindenesetre hétfőn két boltba is benéztem, de egyikben sem találtam semmit.

 

A tanulást illetően sajnos kénytelen vagyok rákapcsolni, így jelenleg nagy erőkkel mongolt tanulok, mivel hónapok óta nem foglalkoztam vele semennyit. A kínai mostanában az eddig megtanultak gyakorlásában merül ki, de lesz időm pótolni a dolgot. Egyébként nagyon jó lenne túllenni a vizsgákon, és kimozdulni a városból, mert már baromira nem bírok magammal. Valahová mennem kell. Stoppolni, utazni, kalandozni, akármit, csak ne üljek egy helyben. Még mielőtt bárkiben felmerülne, hogy miből, a válasz egyszerű: semmiből. A stoppolás, meg a fa alatt alvás többnyire ingyen szokott lenni.

 

Na de hamár munka, meg keresés, hétfőn megvolt az újabb kör. Sok említésre méltót nem találtam, 1-2 hely esélyes lehet, de ezzel ki is merül a dolog, és a belvárost gyakorlatilag kilőttem. Állítólag halomban állnak már az önéletrajzok mindenhol, de azért én is leadtam a sajátomat, ki tudja alapon. A 3 centes nyomtatási költséget megéri. Lehet, hogy lassan Brüsszelben fogok próbálkozni egyébként, mert az mégiscsak nagyobb, és nemzetközibb, így kevésbé kell a holland vagy a francia. állítólag...
Pozitív a munkakeresésben, hogy egy csomó érdekes helyet láttam, és megismertem a város egy új részét. Többek között végre meglett a a hőn áhított angol könyvesbolt is. A helyi könyvesboltok nem árulnak angol könyveket, vagy ha mégis, akkor az megfizethetetlen, na de ez a bolt egy kincsesbánya. Olcsó használt könyveket árul egy bácsi, immár 12 éve, és a bolt filmbe illően van elrendezve. Minden polcon matrica, kézzel ráírva a téma, és nem kevés van belőlük, amolyan igazi régi öreges. Találtam pár Lonely Planetet is, például egy Western Europe-t, 5€-ért. A baj csak az, hogy 2007-es kiadás, tehát elég elavultnak számít. Ettől függetlenül még az is lehet, hogy beruházok rá valamikor, mert az aktuális kiadás 25€, és ha errefelé akarok utazgatni, akkor még így elavultan is jó hasznát tudom venni.

 

A vizsgaidőszak durván másfél hét múlva kezdődik. Ez az utolsó tanítási hét, aztán jön a pótlás hete, amikor az elmaradt órákat tartják meg. De a vihar előtti csend már érezhető mindenhol. A bulik már nem túl népszerűek, mindenki tanul, az utca még késő éjjel is majdnem üres. A konyhában nem sörrel ülnek az emberek, hanem függvényekkel és évszámokról beszélnak, évjáratok helyett. Kissé szomorú látvány, de a jó oldala az, hogy a diákmunkára sincs ideje a többségnek, így ma is dolgoztam 3 órát. A hónapban ezzel már majdnem egy százast megkerestem, ami több, mint a semmi. Gazdag ugyan sosem leszek, de szépen lassan csak összejön egy kisebb összeg vele.

Az érme másik fele viszont az, hogy ezzel a bulifotós időszaknak is vége lett, még mielőtt elkezdhettem volna úgy igazán. Kétszer voltam összesen fotózni, a pénzemet megkaptam, de több munkára nem igazán számítok. Mindenesetre most már elmondhatom, hogy ilyet is csináltam, van tapasztalatom, és a nem két filléres gép is visszahozta az árának egy részét. Hála érte alapvetően a Schönhertz fotókörének, ahol volt alkalmam ezt is megtanulni. A képeim egyébként még mindig nincsenek a neten, ezért ma aknamunkába kezdtem és megkértem a többieket, hogy kezdjenek el a fészbúkon reklamálni, és ugyan segítsenek már azt mutatni, hogy a helynek igenis szüksége van rám.

Egy teljesen más témára ugorva át, rövid elmélkedés a budapesti éjszakákról. A Sziget és egyéb hasonló szórakozóhelyek, romkocsmák, stb. esetleges korlátozása évek óta folyamatosan napirenden van. Azt eddig is tudtam, hogy ez az ágazat igen jól megy, és azt is, hogy a Szigeten sok magyart nem lehet már látni, legalábbis arányaiban nem, de itt első kézből tapasztalom ugyanezt, lehetőleg még erősebben is, mint otthon. Magyarország és Budapest egyik elég népszerűbb, és felteszem jövedelmező üzletéről van szó, amit inkább támogatni kellene, a folytonos gyilkolás helyett, mert ez legalább megy.
Miután itt valaki meghallja, hogy magyar vagyok, alapvetően két csoportba sorolhatóvá válik. Az első, és nagyobbik csoport az, amelyik már volt Magyarországon, és még csak véletlenül sem a Hősök terére emlékszik belőle - bár a fürdőket meg szokták említeni - hanem a bulikra. Közülük páran minden évben visszajárnak, és feltehetően nem két fillért költenek ott el. A másik csoport pedig nem meglepő módon, azokból áll, akik ugyan még nem jártak Magyarországon, de mégis jobban ismerik a fesztiválokat, mint én, és nagyon meg akarják már nézni az egyiket. Múlt héten leszólítottam egy random lányt, aki durván ugyanannyira volt részeg, mint én, és pontosan ezt játszottuk el vele. Másfél perc beszélgetés után ugrott a nyakamba, hogy azonnal ígérjem meg, hogy elmegyek vele nyáron a Szigetre, és kb. kiszedte a kezemből a telefont, hogy beírhassa a számát. A jelek szerint itt komoly ismerkedési alap, hogy a bulifővárosból jön-e az ember, és ha igen, akkor máris megvan a közös nevező, szinte bárkivel.

 

Izgalmas semmittevés

Ahogy a címből is látszik, nem azért írok, mert annyira sok új élményem van, amikről feltétlenül be szeretnék számolni, hanem mert annyira unatkozok. Na jó, ez talán kicsit túlzás állítani, mivel tanulok, bár kétségkívül lehetnék hatékonyabb is. Na persze szórakoztató a tanulás is tud lenni. A tegnapi kedvenc, mongol versike szabadfordítással a következőképpen néz ki:

 

Унтах үхэхийн хагас
Унгах баахын хагас
Уурлах галзуурахын хагас

 

Elalvás a halál fele

Szellentés a székelés fele

Haragvás az őrület fele

 

Te jó ég, és én még ide megyek...

Egyébként a további nyelvleckéket illetően, ha netán a folyosóm eddig nem is tudott volna folyékonyan káromkodni magyarul, akkor most már biztos perfekt. Már hetek óta tervezek egy stoppolós utat Oostendébe, de csak nem mentem el most se. Sokszori eltolás után, legutoljára mostanra időzítettem a dolgot, mivel a hétvégén valami sárkányos buli van a parton, és szerettem volna ezt megnézni. Na meg ahogy Móricka elképzeli... Napok óta esik, és a következő egy hétre is hasonló idő várható. A hőmérséklet mostanra már talán a 10 fokot is elérte ugyan, és most pont kisütött a nap, akár el is indulhatnék, hogy majd csak fél óra múlva ázzak ronggyá, csak éppen értelme nincsen, mivel a webkamerák tanúsága szerint nemhogy sárkány, de még csak egy kóbor gyík sincs a homokon, az égről nem is beszélve. A korábban már nagy szeretettel emlegetett jobdienstes Roberttel beszéltem pár hete, hogy az itteni idő olyan mint az angol. Nos azzal a kijelentésével, miszerint az angol rosszabb, nem tudok egyetérteni. Biztos elfogult vagyok, mert mindenki britnek néz, voltam is ott több-kevesebb ideig, de ott legalább csak szitál, és két eső közt egy pár percre mindig kisüt a nap. Ezzel szemben itt csak a vastag felhő van, és szakadó eső, amiben 30 másodperc is elég a szétázáshoz, a londoni 30 perchez képest.

 

Na de ha már jobdienst, ezen a héten egész eredményesek voltak, mivel sikerült 5 és fél óra munkát összehozniuk nekem, ami az ingyen ebéddel kiegészítve, már egész jónak mondható, habár sokra még mindig nem elég. Egyébként hétfőn tartottam a nagy munkakeresős délutánt, a suli után. Durván olyan 40 helyen lehettem, és 25 önéletrajzot szórtam szét ezalatt. Mondanom se kell, hogy egyenlőre semmi.

 

Kilátás az ablakomból,
április közepén. Na ilyet
nem fogok ma látni...

 

Feltűnő szélmalmok, eltűnő litvánok

Ugyan tanulnom kellene, hamár felkeltem többé-kevésbé emberi időben, de ha most nem írom le ami még a fejemben van, akkor a fele ki fog belőle esni. Szóval a hétvége hosszabb leírása következik, de előtte még némi kiegészítés az előző bejegyzésekhez.

 

Még az első munkairodás napon volt, hogy régóta először elmentem ebédelni a suli egyik éttermébe. Erről eléggé leszoktam, mert még az a 3-4 € is soknak tud számítani érte néha, de most jó döntés volt, mert kapásból levágódtam a szerencsésen pont ott üldögélő Egidija (ő a litván lány, aki pl. a képemen is látható a brüsszeli waffel társaságában, kicsit korábbról) mellé, így nem voltam egyedül. A dolog akkor vált igazán érdekessé, amikor ő elment, engem meg megszólított egy kissé öregebb, néninek még azért nem nevezhető valaki, akiről rájöttem, hogy együtt járunk a Buddhizmus órára.

Na vele még beszélgettem 1-2 órát, tök érdekes volt. Dolgozik, itt él Gentben, és 10 éve úgy döntött, hogy újra egyetemista lesz, szóval azóta folyamatosan tanul, szeretne utazni, de nem mer. Fél óráig győzködtem, hogy se az USA, se Anglia, se Magyarország nem veszélyes, még akkor sem ha egyedül utazik, és történetesen nőből van az ember. A teljes beszélgetést most nem írom le, de azt elmesélte, hogy hat éves volt, mikor a szülei folyton a budapesti forradalomról beszéltek, és tervezték, hogy egy magyar gyereket is örökbefogadjanak, de ez végül nem történt meg. Szóval 63 éves csoporttársam van, és tök jófej.

Az egyetemet illetően egyébként tombol a rektorválasztás, és néhány naponta kapom a leveleket, hogy kire és miért szavazzak. Egyikre sem fogok, mivel egyiket sem ismerem, de az meglep, hogy ennyire be vannak vonva a diákok. Bár a pontos rendszerét a dolognak nem ismerem.

 

Munkaügyben sok új továbbra sincsen, a péntek egyetlen említésre méltó eseménye viszont az, hogy újra megmutatkozott az a tulajdonságom miszerint hihetetlenül olcsón és kevés piával is nagyon jól tudom magamat érezni. Sikerült tehát olyan szinten berúgnom, hogy még másnap reggel is részeg voltam, amikor viszont indult a busz a low countries studies - búcsúbulit leszámítva - utolsó gyakorlati eseményének keretei között északra, egy kis országismeretre.

Viszont még ezelőtt, este sikerült alátámasztanom, hogy a törökök tényleg úgy gondolnak ránk, mint világra szóló barátokra, akikkel annak idején együtt harcoltak, és alapvetően baromira jó volt a két ország kapcsolata. Elmeséltem neki, hogy tudom, hogy ők ezzel így vannak, de a magyarok nem egészen ugyanezt gondolják erről az időszakról, viszont meggyőztem arról is, hogy ettől függetlenül a törököket senki sem utálja.

 

     A kiránduláson aztán tipikus belga/holland tájakat láttunk, szép házakkal, otthon újságot olvasó, vagy gyerekekkel reggeliző családokkal. Nagyon békés volt minden, itt kicsit mást jelent a vidék. Szép zsenge zöld volt minden, mert itt a magyarországival ellentétben pont jó idő van, 20 fok körüli tavasszal. Szóval minden zöld és virágzik, beleértve a nem kis számú japáncseresznyét is. Amúgy a városban sok a park, de mind kicsi, így jó volt végre egy kicsit kiszabadulni innen. Először egy "Hoge Wal" nevezetű földvárnál álltunk meg, ahol én még igen erősen szenvedtem, de később elmúlt az előző éjszaka. A vár kicsi de szép, még a 11-12. századból maradt itt.

     A következő pont Kaprijke volt, ahol az egyébként kis város régi városházát néztük meg, és a települést nem kicsit reklámozó, de mégis teljesen normális helyi vezetőnktől (nem tudom ki volt pontosan) megtudtuk, hogy nem csak náluk épült új hivatal, hanem ez egész országban problémát okoz a régi városházák, templomok, és egyéb funkciójukat vesztett épületek újrahasznosítása. Ennek köszönhető viszont, hogy még akár diszkót is lehet találni 1-1 ex-templomban.

A városházán egyébként éppen egy eskűvőre készültek, ahová lovaskocsival érkezett a násznép. Itt dőlt meg az az elmélet, miszerint vannak megtanulásra nem érdemes, soha nem használatos szavak, ugyanis a kínaiaknak nagyon tetszett, mikor kiderült, hogy tudom a lovaskocsit a nyelvükön.

     Ezután valami isten háta mögötti egysávos betonútra kanyarodtunk, máig nem értem hogyan, de végülis bejutottunk a szántóföldek kellős közepére, ahol nem nagyon értettük miért kell leszállni a buszról. A dolog akkor derült ki, mikor már a társaság fele agyagozott, és a talajfúró bő két méteren járt. A barna kőszén előzetes állapotát láthattuk a mintában, szóval a bányászathoz már csak pár évet kell élni, vagy évezredet. :P Mindenesetre érdekes volt ez is.
 

Még jobb volt viszont Zeeland. Nem az új, hanem csak a régi, de ehhez is külföldre, nevezetesen Hollandiába kellett átmenni. Szóval élveztük a tengerpartot, és a kisvárost mellette, miután jól elvitatkoztunk rajta, hogy a vízben lévő valami vajon fóka, ruonis, vagy netán seehunde.
Na nem mintha sokat láttunk volna belőlük. Megjegyzem valami nyári kikötői munka eddig sem lett volna különösebben ellenemre, és ezután se lesz.

     Na de vissza a talajra, illetve a buszra, csakhogy mégse legyen olyan szilárd az a valami, és irány a szélmalom, utazásunk következő állomása. Igazi, hamisítatlan, és tökéletesen működő holland szélmalom, Zuidzande mellett. Marha jól végigmutogattak mindent, még a felső szinten is voltunk, ahol látszik, hogyan lehet az egész tetőszerkezetet, lapátostul, mindenestül körbeforgatni magán a téglából épült malmon, hogy az mindig szélirányban álljon. Miközben ezt csodáltuk, és halálra fotóztuk, folytattam a nyelvórát az Zeelandnál megismert lengyel csajjal. Már előző nap is elmondta egy lengyel lány, hogy lengyel magyar két jó barát, együtt harcol, együtt issza borát, amit mindenki jól ismer, minimum az említés szintjén, de most többet is sikerült megtudni róla. Marha sok hülyéskedés mellett sikerült lefordítani, hogy az általunk néha lengyelül is ismert mondat durvan így hangzik: lengyel magyar két testvér, együtt van pohárban és szablyában. Nem túl magyaros, de remélhetőleg  szó szerinti a fordítás, tehát náluk testvérről, vagy minimum nagyon szoros barátról van szó, és általában ivászatról (nem pedig borról), meg a harc alatt is szablyát értenek (kifejezetten szalyáról, nem kardról van szó).

     Miután ez megvolt, és a buszról is megcsodáltunk néhány kisebb első világháborús bunkert, megérkeztünk Damme városába, ahol egy hatalmas templom tornyába másztunk fel, majd az egyébként romos templom, helyreállított részébe is bementünk. Halk zene, és hatalmas ablakok fogadtak. Talán eddig ez volt az első kellemes hangulatú templom, mivel itt világos volt minden, nem csak vérző szobrokból és sötét ablakokból állt az egész.

 

A kirándulás leírása ezzel véget ért, mert maga az út sem tartott tovább, de az esti röhögés még nem ért a csúcspontjához.

Történt ugyanis, hogy a mostanában eléggé eltűnő litván srác ajtaját teljes egészében beragasztottuk újságpapírral, hogy tudjuk mikor jön ki a szobából. Az akciót még pénteken követtük el, és tegnap éjjel ráírtam a következő dátumot, az egyébként tökéletesen érintetlen papírlaprokra. A jelenet mindenesetre halál vicces, mikor 2-3 ember ragasztja az ajtót, vagy amikor már tegnap hárman hasaltunk és néztünk be alatta. Fény még volt, és nem volt büdös sem, tehát vagy még él, vagy csak nem indult oszlásnak. De azért előbb-utóbb rá fogjuk törni az ajtót, azt hiszem.

Munkamánia

A jelenlegi fő attrakció az a munkakeresésben merül ki, ami egyenlőre elég reménytelennek tűnik.
Ahogy azt az előző bejegyzésben beharangoztam pénteken megcéloztam a jobdienst irodát, vagyis az egyetemi munkaközvetítőt. Persze munkát nem tudnak adni (ahogy ezen a héten sem), de sikerült belőlük kihúzni, hogy az addig rendben van, hogy legalább ötven munkairoda van a városban, de ugyan árulják már el azt is, hogy hol. Persze ez nem az általam egyre jobban utált Roberten múlt, akinek a kissé túlzott lazaságáról már azt hiszem, hogy beszámoltam. Az irodákról egyébként azt kell tudni, hogy érdemes próbálkozni, mert itt is lehet néha találni valamit, párszor van külön diákmunkás részlegük is.
Nekem mondjuk pont nem volt nagy szerencsém ezúttal sem, tekintve, hogy valahol egyenesen közölték, hogy helyi papírok nélkül, nem is vállalhatok munkát. Ez mondjuk marhára nem így van, főleg, hogy már eddig is legálisan sikerült ezt tennem néhányszor, na de úgyis közel van a bevándorlási, elnézek oda. Durván két és fél hónapja küldtem el nekik a papírokat, hogy regisztráljanak, mint genti diákot, és adjanak valami kártyát. Számom az már van, tehát hivatalosan is jelen vagyok, de a kártyával kapcsolatban csak a "jövő héten hívnak" ígéretet kaptam. Végülis, még jövő hét van, akár fel is hívhatnak.

Ezután irány az egyetemi kórház, tüdőszűrés, eltévedés, csodálkozás. Csak, hogy legalább a konyhán dolgozhassak néha. Nem akarom sokáig ecsetelni, hogy mennyivel más itt a kórházi színvonal, de tényleg ég és föld a különbség.

A maradék anyagiakat illetően sikerült alapvetően a munkaórák nem túl magas számával, és a költések nem túl magas összegével összekaparni még egy havi bérleti díjjat, úgyhogy bankban is voltam. Már kétszer is. De ma megyek harmadszorra. Itt is vannak ugyanis hülyeségek, és egy bankfiók nem tud megoldani néhány problémát ott helyben, csak napok alatt. Kezdődött azzal, hogy a bankban az egyik alkalmazottal rohangáltam, mindenféle géphez, mert ő a számítógépről nem tudja elintézni az utalásomat. Aztán kiderült, hogy a netes kódom nem jó, erre kitiltott a rendszer, amit ott szintén nem tudtak megoldani, majd másnap. Másnap kaptam új jelszót, még működött is, egészen addig, amíg nem sikerült némi szenvedés után belépni vele a netes rendszerre, ahol az egyetlen használható menü a számlanyitás volt. A számlámmal beléptetett menük között... No comment. Na mindegy, mindenre van megoldás, még erre is, egészen pontosan két munkanap múlva, amit ugye kitol a május elseje. Szerencsére a kolinak nem sürgős a pénz, ezt már leleveleztem velük, de azért jó lenne ha holnap sikerülne elutalni az összeget.

Talán mondtam még otthon, hogy a húsvéti szünet előtt, találtam egy munkát május elejére. 3 nap valami növényekkel ("plants", virág vagy fa, nem tudom), aláírtam a papírt elsirattam az így kimaradó kínai órákat, és vártam, hogy majd hívnak a részletekért. Tekintve, hogy a kutya nem hívott, a héten bementem az irodába, hogy akkor most mégis mi van. Rövid szerencsétlenkedés után ki is találták, hogy engem sehol sem látnak, semmilyen formában, pedig még online is regisztráltam magam, a helyeket meg már betöltötték. Igazából már meg se lepődtem rajta, hogy az a kevés meló is elszállt, ami eddig volt...

Szóval a munka jelenleg így áll, a héten fotózni se voltam, mert ott is mindenki lusta, de azért piszkálom őket, hogy történjen már valami.
Ez egyébként elég nagy gond, de a jó hír, hogy más nem nagyon van, és jól érzem magam. Ma például karácsonyi bulit rendeztünk, portugál (portugál?) bundáskenyérrel, cukorba forgatva, ami állítólag tipikus karácsonyi kaja. Ezt követte éjfélkor a szilveszteri buli, és az utcán való lufis verekedés. Az ünnepekkor úgyse leszünk már itt, így tegnap éjjel úgy döntöttünk, hogy kicsit előbbre hozzuk őket. Nagy buli ugyan nem volt, és a közeli park fenyőfái is megúszták a dolgot, de azért nem volt rossz ez az este sem.

Még mielőtt elfelejteném, ma mentem a bíróságra. Akinek ezt elmeséltem, az mind elkezdte különböző nyelveken találgatni, hogy most mit is akarok mondani, amit ők nem értenek, de aztán elmagyaráztam nekik, hogy nem félrehallották, tényleg a bíróságra megyek.
A lényeget tekintve a végeredmény nem okozott különösebb meglepetést, de az odáig vezető út az igen. Ugyanis egyszercsak szembe jött velem a főbérlőm, láthatóan nagyon lelkesen, de annak ellenére, hogy biztosra vettem, hogy el se fog jönni. Kompromisszum persze nem született, és hiába nincs aláírva a szerződés, ez itt a belga törvények szerint mégis érvényesnek számít, legalábbis ha beperelném, akkor nagy valószínűséggel ő nyerne. Furcsa törvényeik vannak, de hát ez van, szóval a dolog ezzel tulajdonképpen lezárult. Nem túl sikeresen, de amit lehetett, azt megtettem.
Ma megint megpróbálkozok munkát találni, bár erősen ajánlott volna tanulnom is, mert az csak mérsékelten sikerült mostanában. Szóval drukkoljatok, hogy valahol legyen valami.