Idő-utazás

Az utazáshoz pénz kell. Még egy ekkora marhaságot... Az utazáshoz idő kell. Ha van időd, akkor nem számít milyen lassú az olcsó vonat, vagy, hogy a kiállítás csak a tervezett hazaút után két nappal nyílik meg. Ha van időd tudsz pénzt keresni, míg pénzért időt venni aránylag nehéz.

 

Az utazás, tehát ingyenes, bajom nekem is csak az idővel van, mivel a mai nap ezidáig - a tervekkel ellentétben - nem igazán a tanulásról szólt. A mára betervezett 50 oldalból eddig kettőt olvastam el a vizsgára, de fontosabb dolgom akadt, hol máshol, mint a már sokat emlegetett közeli téren, nevezetesen a Sint-Pietersplein-en. Itt volt anno a vidámpark, a biciklis verseny aznapi célja, koncert, paralimpia megnyitó, majd pedig strand röplabda meccsek, köszönhetően annak a néhány teherautónyi homoknak amit szétterítettek a macskakövön. Most éppen az idei Trekpaardenfeest zajlik, vagyis a draught horses festival, aminek a magyar fordítását senki se kérje rajtam számon. A dolog lényege az, hogy mindenféle ügyességi versenyek vannak, az általunk megszokottnál nagyobb és robosztusabb, helyi lovakkal, miközben a gyerekeket a ló után kötött szőnyegen húzzák, hogy aztán mehessenek lovaskocsizni. Egyébként alig vannak, pedig hosszú ideje először süt a nap, és a hőmérséklet is van vagy 15 fok, ami május vége ide vagy oda, kifejezetten melegnek számít mostanság. A lovak tehát egész máshogyan festenek itt, mivel tényleg jóval nagyobbak, és hosszabb a szőrük is, főleg a lábukon. A farkuk többnyire egészen rövidre van vágva, de ha mégse, akkor az is elég bozontos. Angolul ez a draft horse, vagy draught horse, ami abszolút a helyi fajta, mint azt a leszólított csajoktól megtudtam, akikről az is kiderült, hogy a lovaglás mellett középiskolába járnak, de láthatóan csak az alsóbb osztályokba. Kicsit félősen beszéltek ugyan angolul, de beszéltek, így sikerült megtudni pár érdekes dolgot tőlük. (Nem tudom, hogy Szegedről olvassa-e valaki a blogomat, de ma sokat gondoltam rátok.)

Kicsit még a lovakhoz visszatérve, kissé végletesnek éreztem a felhozatalt, ugyanis a nemcsak a robosztus jószág volt számomra új, hanem az is, amit elsőre pillantásra nem tudtam megkülönböztetni a mellette álló agártól. Ha valaki a pónit tartja kicsinek, azt ezentúl ki fogom röhögni, mert ezek a lovak nagyobb játéklónak feleltek meg. Nem voltak sokkal nagyobbak, mint Magyarországon a komondrom, durván derékig értek nekem. Hogy ezek milyen fajta törpelovak voltak, azt már tényleg nem tudom megmondani, de lehet, hogy még Gulliver hozta őket a zsebében. Az viszont tény, hogy ezek vékonyak, kecsesebbek voltak, vérmérsékletükben viszont hasonlóak a nagyobb társaikhoz, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy némiképp egyszerűbb volt bánni velük, az erőviszonyok alakulásánál fogva.

 

Időben ezelőtt történt, hogy bementem arra az udvarra, ahol nemrég sikerült véglegesen regisztrálnom magam, mint cserediák, és még a szigorúan szabályozott formájú útlevélképeimet is elfogadták, annak ellenére, hogy legalább fél mm-el nagyobb volt rajtuk a fejem, az előírtnál. Szóval ezen az udvaron, a Sint-Pieters apátság épületében van a természettudományi múzeum is, ahová ma ingyenes volt a belépés. A tárlat egyébként nem nagy, és angolul sincsen semmi, de van egy nagyobb madárgyűjteménye, és néhány játék is akad a gyerekeknek. Aki csak turistaként érkezik, ne pazaroljon rá időt. Ennél érdekesebb dolog volt viszont a múzeum alatti, eredetileg XI. századi pincében helyet kapott királyi (ez itt is fontos) számszeríjjász klub. A mai napon kívül csak egy nylít napot tartanak, így ide is benéztem. Nagy, régi pince, tele fegyverekkel, és portrékkal. A lovak után tehát itt folytatódott számomra a középkori hangulatfokozása, főleg miután beszélgetésbe elegyedtem a csapossal. Ő volt ma a sokadik helyi, akivel ezt tettem, szóval ez különböztessen meg a turistáktól. A stoppolásnál is rengeteg emberrel beszéltem, és sok érdekeset megtudtam az országokról. (Zárójelben tehát meg kell jegyeznem, hogy teljesen vegyesen nevezik magukat, és a nyelvet is Dutch-nak, illetve Flemishnek.)

Nos a klub egy válság idején, 1820-ban alakult, ami a másik genti - gazdagabbaknak szóló - mellett bárki számára elérhető a durván 70€-s éves tagdíjjal. Durván hatvan éve költözött a jelenlegi helyére, miután sikerült a pincét rendbehozni, a németek után.  Több, mint hatvanan vannak a tagok, bár egyre inkább elöregedőben, így ők már nem nagyon lőnek, csak sörözni jönnek össze, hetente kétszer. Velük ellentétben a fiatalabbak, akik még lőnek is néha, főleg XIX. századi fegyvereket használnak, de akad itt még jóval régebbi is. Érdekesen hangzik a dolog, ezért nem mondom, hogy bántam, mikor meginvitáltak, hogy menjek el egyszer, lőjjek, és beszélgessünk többet. Újabb pont az éppen csak bekukucskáló majd azonnal tovább rohanó turistákkal szemben...

Ha már elkezdtem a napot és a mászkálást, továbbmentem a legközelebbi múzeumba, ami szintén az apátságban van, és állandó kiállításai nincsenek, ezért most pont semmit se lehetett látni, de legalább jól megnéztem az épületeket. Az udvaron leginkább a Harry Potter jutott eszembe, mert egy régi, középkori helyen találtam magam, hozzá illő ódon falakkal. Kis belső udvar volt, közel ahhoz a teremtől ahol diákok tanultak az ólomüveg ablakok mellett. A hangulatát nem lehet leírni. Természetesen a pénztárossal itt is beszélgettem egy kicsit, főleg miután mondta, hogy tulajdonképpen baromira ráér, tekintve, hogy rajtam kívül nem volt ott szinte senki.

 

Hát ennyi történt ma. Nem gondoltam, hogy a vizsgaidőszakban nagyon blogot fogok írni, de örülök, hogy tévedtem, és mégis van valami mit mesélni. Most viszont visszatérek a buddhizmus tanulmányozásához, hátha sikerül lefordítani...