Nyugaton a helyzet változatlan

Legalábbis ami a megszokott pörgést illeti, a szokásos. Tehát senki se higgye, hogy unatkozok!
Voltam múzeumban, voltam dolgozni, és újabb nemzetközi vacsikon vagyok túl.

Rögtön az elején, van egy jó hírem, meg egy rossz. Van munkám! Ez így önmagában nagyon szép és jó, főleg annak tudatában, hogy a lokális élelmezési- és hulladékgazdálkodási szakmenedzser munkakör betöltéséért óránként 11€-t kapok, ami az itteni, paradicsomi állapotokhoz képest otthon durván 2€-s órabérrel járna, és valószínűleg még a legudvariasabb bürokraták is csak konyhai kisegítőnek neveznék... Magyarul a nyelvtudásommal elvárható munkát sikerült megtalálnom, a konyhai tálcatakarítás formájában. Heti két órában...
Na ezzel kezdődnek a problémák tekintve, hogy heti 22€-ból nem fogok megélni, de talán még éhenhalni sem, úgyhogy majd megpróbálok bemenni a rendes jobcentre-be is, hogy adjanak valami rendes munkát. Jó lenne heti 2x8 órát dolgozni, és az egyetemi jobdienstnél erre sok esélyt nem látok mivel ha jól tudom csak ilyen kis pár órás munkák vannak, amiből lehet, hogy el lehetne vállalni tízet, de ezért az mégsem az igazi...

A konyhához biztonságos közelségben maradva, a héten háromszor is ettem külföldi kajákat, a világ legkülönbözőbb pontjainak ízlése szerint. A módszeres hízlalás szerdán kezdődött el, a folyosón lakó vietnámi lányok, a szomszéd török bíró, és az Iráni srác lelkes közreműködésével, akikhez ismét bepofátlankodtam én is. Éppen a zacskós palacsintát melegítettem a mikróban, mikor megjött a csapat, úgyhogy gyorsan lerohantam a boltba, a zárni készülő eladók legnagyobb örömére, venni két adag mirellite borsót, meg sour cream-et, egy gyors borsófőzelékhez, ami a többi kaja elfogyása után szerencsésen el is készült. Az idő nagy része persze működőképes tűzhely keresésével telt el, ezek ugyanis a "fő a változatosság" jeligével működnek, és mindig valamelyik másik romlik el. Viszont ha éppen jók mert eleget mondtam nekik, hogy Mukodj! akkor tuti megolvasztják a rájuk rakott kanalat.
A vietnámiakat ugyan nem sikerült meggyőznöm róla, hogy ez nem leves, és a tojás evésének sincsenek különösebb szabályai, de azért ízlett nekik, és a mennyiségre való tekintettel még maradt is egy jókora adag.

Másnap aztán ez volt a szerencsém, mert az olasz szekció - mármint az egyik az ezer közül - szintén vacsorát főzött, némi litván salátával megtámogatva. (Mellesleg hétfőn pont litván vacsora van tervbe véve, kíváncsian, és nem utolsó sorban éhesen várom.) A maradék, nem egy és nem is két adag zöldborsót átvittem erre az estére is, ahol szintén nem fogyott el, de én legalább jót ettem a többi kajából. Vagy nagyon rossz lett a borsó, vagy nagyon sok...

A gasztrohetet tegnap az afrikai ebéd zárta. A konyhában éppen két lány főzött, látszólag egy hadseregnek, amikor a 45 centes sajtburgert mentem megmikrózni. Ott is ragadtam persze, és így sikerült megállapítanom, hogy messze ők a legjókedvűbbek, és legközvetlenebbek. Ha velük kéne összehasonlítanom a helyieket, akkor tényleg simán rájuk mondanám, hogy tartózkodóak. A beszélgetés végén aztán természetesen nem engedtek vissza kaja nélkül a kínai könyvhöz.

 

 

Meg nem tudom mondani mi volt az étlapon, mert afrikai dolgokat főztek, az afrikai boltból (ezt mindenképpen meg kell keressem, Ausztrált már tudok egyet, de ott csak didgeridoot árulnak), és ezek nálunk aligha ismertek, de érdekes ízük volt. Nem ez lesz a kedvencem egyik se, de jó volt kipróbálni. A keleti kaják minimum zacskós formában elterjedtek nálnuk is, és sok a kínai étterem is, habár ezek nem pont eredeti kínaiak, de afrikait még sosem ettem. Teljesen más volt, mint az általunk megszokott ételek.

Mellesleg jobban érezném magamat most ott, itt ugyanis legalább akkora tél van, mint Magyarországon. Januárban... Szombaton egész nap szakadt a hó, de akkora pelyhekben mint másfél üdítős kupak. Sose láttam még ekkorát, és sose anyáztam ennyire hangosan, mikor az egyik a nyakamba hullott, és a fele a bokám-nál csurgott ki.

 

A hétvégém ugyan szobában ülős, tanulós volt, de van eredménye, és még pénzt is spóroltam vele, a hétköznapok azonban ezúttal sem voltak unalmasak.
Buli nem volt igazán jó, így tiszteletbeli olasz tanítványom sem tudta gyakorolni a magyar tudását a lányokon, pedig nagyon lelkesen udvarol nekik ám. A legutóbbi mondata viszont több, mint viccesre sikeredett.

Mi az egyik legnagyobb probléma egy külföldi számára, ha nem a "gy" kiejtése? Én ezt az angol duringhoz hasonlítottam, és ezzel magyaráztam el neki a dolgot. Ez egészen mostanáig be is vált, tökéletes gy betűket, a-kat, és pörgős r hangokat tud már kiejteni a fél környezetem, ezúttal azonban a példálódzás nem várt eredményt hozott, a következő mondat formájában: "Naggyuring, szep, szemed, ván!" Yes Gael, it's about you. I know you read the blog so I placed the translator especially for you.

A buliknak mostmár egyébként majdhogynem kézzel fogható eredménye is van, ugyanis nemrég felkerült a netre mindkét harlem shake. A gentiben ugyan nem nagyon látszok, de az ardenneki esetében tökéletes helyem volt az első sorban, az összes lila sminkemmel, és a rózsaszín kesztyűmmel, törölközővel a nyakamban. Ahhoz képest, hogy elfelejtettem hülye cuccot vinni magammal, egész jól sikerült a kriptaszökevényt csinálnom magamból.

Hogy ennek a szerelésnek van-e saját dizájnja, arról el lehetne vitatkozni egy darabig, ahogyan azt a Design Museumban tettük a tárlatvezetőnkkel is. A csoportos múzeumlátogatásnak nem csak az olcsóbb jegy az előnye, hanem az is, hogy szinte mindig kapunk vezetést, ami normális esetben nem lenne igényelhető. Így volt ez tehát pénteken is. A múzeumot akár szecessiósnak is, vagy art nouveau-nak is lehetne nevezni, amiből még Berlinben láttam egyet, és nagyon meg is tetszett. Természetesen a vezetés után ezt is halálra fényképeztem. Mellesleg az elnevezésről megtudtuk, hogy amellett, hogy mindenhol más, eredetileg még a franciák is belgának nevezték a művészet ezen, újnak számító ágát.
Anna, itt sokat gondoltam rád, mint szakértőre, és főleg az 1860-as Thonet széknél dobbant meg a szívem, amiről szintén meghallgathattam egy rövidebb előadást. A legérdekesebb része talán az volt, hogy először ezeket a székeket szállították lapra szerelve, ugyanis Amerikában elég nagy népszerűségnek örvendtek, a hajók szállító kapacitása azonban meglehetősen elégtelennek bizonyult a kész bútorok esetében. Szóval Ikea, eláshatod magad!

Mivel a többiek már rég elmentek, mire én eléggé kifényképeztem magam, a napot a városközpont templomaiban folytattam, újabb tartalommal töltve meg a délutánt, és nem utolsó sorban a memó-riakártyámat.

Az múzeumban készült képeket a blog legújabb eleménél, vagyis a fotóalbumban keressétek, a jobb felső menüben, és a beígért brüsszeli képeket is feltöltöttem a vonatkozó bejegyzés aljába.

 

ui.: Senki ne felejtsen beírni a naptárába, pénteken reggel érkezek, és április 10-én jövök vissza Bel-giumba!