Itália és egyéb kalandok: A sámánok nem alszanak

Ha valaha felmerült benned, hogy felszállj a Transzszibériai vasútra, vagy meglátogasd Moszkvát, elárulom, néha nem egyszerű, máskor kalandos, de minden megoldható, még akkor is, ha történetesen az utazó nem orosz szakos nyelvtanár. Némi kreativitással és kitartással még Mongólia is elérhető, ahol sámándobtoktól hangos az éjszaka.

Itália és egyéb kalandok, ezúttal a moszkvai Vörös téren.

Legalábbis esténként lefekvéskor szinte minden nap hallani a dobjaikat a jurtában, ahol lakok. Hetedikén este érkeztem meg Ulánbátorba, hat napos utazás után, ezért bőven lenne mit írnom, de próbálom visszafogni magam. Ha valakit csak Mongólia érdekel, és nem izgatja a transz-szibériai vasút, az most nyugodtan hagyjon ki pár bekezdést.

Egy másik mellett tehát alapvetően a tavaly ősszel, személyesen a mongol államfőtől kapott egy éves tanulmányi ösztöndíjnak köszönhetően vagyok ismét Mongóliában. Pénzt persze csak később kapok majd, így az izgalmakkal teli hosszú út reménye mellett a spórolás is szerepet játszott abban a döntésben, hogy ne a repülőt, hanem inkább a vonatot válasszam. A mongol vízumot a budapesti nagykövetség másfél hónap alatt sem volt képes kiállítani, de az oroszt beszereztem egy irodán keresztül, és némi kezdeti fennakadás után oroszországi vonatjegyem is lett, így bátran megvettem a Wizzair moszkvai járatára is a jegyet. A nagy kézipoggyásznak számító hátizsákomat üresen begyömöszöltem a feladott bőröndbe, és a kis kézipoggyász méretű zacskóból csak Moszkvában pakoltam át a hátizsákba a cuccokat, így megspórolva a nagyobb kézipoggyászért fizetendő 4700 forintot.

Nyári hangulat a moszkvai Megváltó
Krisztus-székesegyház előtt.

Az orosz fővárosba kora délelőtt érkeztünk meg egy orosz ismerősömmel, aki a vonatot is intézte, majd felrakott az első metróra, ami a pályaudvarra vitt. Mivel ekkor még volt egy fél napom a szerelvény éjszakai indulásáig, leraktam a holmimat és visszametróztam a Vörös térre. Megörökítettem a legkülönbözőbb, lehetetlen pózokban fényképezkedő turistákat, majd elkezdtem egy véletlenszerű irányba sétálni a folyóparton, kissé álmosan, és kellőképpen izzadva a kánikulában. Később kicsit aludtam egy padon, meg üldögéltem egy híd széles kőkorlátján, néhány orosz mellett, és a bevásárlás meg a pályaudvar előtt még bementem a gyerekáruházba, ahol gyereket ugyan nem lehet kapni, de az ottani, több szintes játékboltban látottak felérnek egy kisebb vidámparkkal.

A transz-szibériai vasút egyik megállója

A vonat éjfél után futott ki a pályaudvarról négynapos útjára, a Bajkál-tó partján fekvő Ulan-Ude irányába. Moszkvai tapasztalataimat megerősítve, itt se tudott senki angolul, kivéve egy lányt, aki viszont másfél nap után leszállt. Ettől függetlenül néha elég jól elbeszélgettem a körülöttem lévőkkel, akik az út során folyamatosan cserélődtek, kivéve egy szpecnazos katonát, aki különösebb erőfeszítés nélkül rakta fel a harminc kilós bőröndömet a két méter magasan lévő polcra.

Bármilyen érdekes is a szibériai ligetes erdő képe, és az útitársak is, napokat utazni mégiscsak unalmas egy olyan vagonban, ami még csak kupékra sincs osztva rendesen, és bő ötven ember utazik együtt, igen kis helyre húzva magát össze. Nem csoda hát, hogy mindenki háromszor annyit alszik, mint egy átlagos mormota, ráadásul az időzónákon lassan áthaladó vasút mindenhol a moszkvai időt használja, és a lámpákat is többé-kevésbé e szerint kapcsolják a kalauzok, ami a fővárostól néhány ezer kilométerre egy sajátos időszámítást eredményez. Délután ötkor már bőven lehet naplementét fényképezni, de éjjel egy órakor már tök világos van, pedig addigra alszik csak el a teljes kocsi.

A monotonságot a napi 2-3 alkalommal, durván negyven percre megejtett megállások enyhítik csak egy kicsit, amikor mindenki kirajzik az állomáson lévő enyhén túlárazott trafikokba kaját venni, majd úgy rohannak vissza a vonathoz mintha mágnes húzná őket. Én ehelyett körbejártam a pályaudvarok környékét a fényképezővel, és kicsit távolabb sokkal jobb boltokban, olcsón vettem meg a zacskós levest, ami a vonaton elkészíthető egyetlen meleg kaja. Forró víz van, más meg semmi, így mindenki ugyanazt eszi. A nagyobb városokban wifi is volt, ezért tudtam kicsit beszélni az otthoniakkal, és Tungát is megnyugtathattam, hogy még élek, és közeledek.

A vonatra 5-10 perccel az indulás előtt szálltam csak vissza, ami az oroszoknak ugyebár nem szokása, vagyis rendszerint a fél vagon értem aggódott és keresett halálra mindenhol, az indulás előtt fél órával. Ulan-Ude környékén már kezdett ismerős lenni a táj, és az arcok is, az átszállás után pedig már a beszélgetéseket is kezdtem érteni. A vonaton megismerkedtem egy mongol egyetemista párral, és hozzájuk csapódva, különböző autókkal, estére eljutottam Ulánbátorba. Egyes mongolokhoz híven megpróbálták velem fizettetni az út nagyobb részét, de a lényeg az, hogy néhány, a csomagtartóból teljesen kilógó gigantikus bőrönddel átjutottunk a határon, és annak mind az öt ellenőrzésén.

Akik nem olvasták az eddigieket, azok lassan kezdjék el bemelegíteni a látóidegeiket, mert Ulánbátorban azonnal Tunga nővérének és a barátjának jurtában kötöttem ki, mongol családban, annak minden velejárójával együtt. Mivel egyszer szakad az eső, egyszer meg a meleg miatt nem lehet utcára menni, túl sokat nem megyünk sehova, az eredeti tervekkel ellentétben, de a jurtában lakás önmagában is elég érdekes. Kezdem felvenni az itteni lelassult életmódot, bár nagyon megszokni azért nem szeretném. Első két nap, a nemzeti ünnep, vagyis a naadam előtt sikerült bemenni a városba, hogy a vízumomat intézzem, persze elenyésző sikerrel. Mindenki lusta dolgozni, és a másikra mutogat, szóval működik a bürokrácia. Azon kívül viszont szinte semmi. Ha kifogáskeresés olimpiai sportág lenne, a mongolok több aranyat kapnának, mint a hazai aranybányák évi termelése összesen. Hihetetlenül jól meg tudják magyarázni, hogy miért nem kapok vízumot, ráadásul már ezt is három nyelven hallottam, de ezen kívül tényleg semmit nem csinálnak.

A város széli jurtanegyedben viszont ennél sokkal intenzívebben dolgozok én a nyelvtudásomon, mivel intenzívebb tanfolyamot nehezen tudnék elképzelni. Mindezt betetőzve a kultúrát és a mindennapi életet is testközelből látom, melynek a non-stop háttértévézés mellett azért jó oldalai is vannak. Egyik nap például birkavágásnál segítettem, és fotóztam is párat, amikor éppen nem úsztam a zsírban. Ezt itt mondjuk elég nehéz kivitelezni, mert csaknem az egész országnak birka szaga van. Remélem nem fog Magyarország felé fújni a szél…

Hagyományos mongol étel, a horhog.

Ami a birkát és a kaját illeti, csináltunk elég sok különböző ételt, az egyikhez, a hórághoz részben forró köveket kell pakolni a kajába, amit ezúttal nem túl hagyományosan tűzhelyen oldottunk meg, és a kéményét a kocsinak sikerült támasztani, ami csak az egyik hátsó lámpát olvasztotta le teljesen, bár annak az autónak ez már nem sokat árthat, úgyis mert megy a bontóba. A forró kövek fogdosása viszont állítólag jót tesz az ízületeknek, bár én ezt inkább kihagytam.

Szeméttelepen keresgélő emberek, Ulánbátor közelében

A mindennapi életnek egyébként része az ócska földúton való vízhordás is, mivel vezetékes víz nincs a közelben, kivéve azt a pár épületet, ahová zuhanyozni lehet járni, alkalmanként 300 forintért, ezért olyan nagyon gyakran senki sem megy oda. A jurta maga közepes méretű, durván 10 négyzetméter lehet, és jelenleg öten lakunk benne, bár hagyományosan ennél akár többen is lehetnének egyszerre. Túl sok hely és magánélet tehát nincsen, de nyaralásnak eléggé élvezhető.

Ma pont csirkepörköltet főztünk, hogy ne csak mindig mi együk a mongol kaját, hanem csináljunk is valamit. A környék nem túl érdekes, de itt van nem messze az egyik nagy szeméttelep, amiről csináltam is pár képet. Nem kevesen laknak ott, bár lehetne rosszabb. Csütörtökön már munkanap lesz, ezért akkor fogom tudni folytatni a vízum beszerzését, és egyszer remélhetőleg ösztöndíjat is kapok, mert a vízum miatt vagy Kínába kell menni, vagy lefizetni valakit, és egyik se olcsó. Mivel turistaként vagyok itt, nem kaphatok itt másik, tanulmányi vízumot, ezért a törvény szerint külföldre kell mennem, amiről a magyarországi nagykövetségen elfelejtettek tájékoztatni. Amint rendeződik a helyzet, és az időjárás is jobbra fordul, szeretnék vidékre menni expedícióra, bár a betervezett fotókat nem fogom tudni elkészíteni a kék ég alatt elterülő végtelen zöld pusztáról, mert az idei év olyan száraz, hogy minden fű ki van égve. Nem kevés fejfájást fog ez hamarosan okozni a pásztoroknak. Remélem hamarosan sokukkal beszélhetek viszont, mert elég jó kutatási témát találtam ki, de erről majd csak egy jóval későbbi beszámolóban írok, mely után a blog történetében először, már tényleg szó lesz sámánokról is.