Itália és egyéb kalandok: Nyugat-mongóliai kitérő, Hovd

Milyen lehet az élet egy viéki mongol városban? Na és a hadseregben? Mindegyiket sikerült megnézni, esetleg kipróbálni, na meg persze lefényképezni.
Ulánbátortól egy buddhista "csám" tánccal búcsúztam el, hogy felkerekedjek a másfél napos, zötyögős buszozásra, keresztül az úttalan monmgol pusztákon.

Cam tánc az ulánbátori buddhista Dashchoilin kolostor udvarán.

Cam tánc az ulánbátori Dashchoilin kolostor udvarán.

Július végén, a nagy út előtt még egy kicsit élveztem az ulánbátori jurta életét, fagyasztott joghurtot szürcsölgetve, és az udvarokon égő ruhák szagától köhögve. A használt ruhákat inkább elégetik, mert ez személyes holmi, ezért más nem viselheti. A szagát csak a frissen kipucolt szennyvízcsatorna múlhatta felül. Eközben majdnem az esküvői tanuja lettem valakinek, de sajnos mégse jött össze a dolog, úgyhogy most egy következő esküvőig várnom kell.

Láttam viszont csám táncot a Dashchoilin kolostor udvarán, amiről korábban már tanultam, de eddig még csak fotókon sikerült látni a rengeteg maszkos szerzetes táncát, aminek a hagyományát a rendszerváltás után élesztették fel újra. Többen voltunk ott magyarok, és nem is néztük végig, mert nagyon hosszú lett volna, és nagyon meleg volt, de azért érdekes volt a sok buddhista isten, és egyéb alakok megjelenése. Jó hangulatban telt a nap, egy koreai étteremben befejezve, magyarok között.

A nyugati Hovd megye azonos nevű központjába harminchat órás volt az út, és a legkevésbé sem kényelmes. A durván 1500 kilométeres útnak legalább a fele földút, amit egy régi orosz PAZ buszon kell végigszenvedni, úgy, hogy a térdemnek nincs elég hely a két sor ülés között, és a mongolok által szállított nem kevés csomag is az utastérben van, amikre ráadásul gond nélkül rálépnek. Nem volt egyszerű megóvni a fotós cuccot, se a csizmáktól, se a portól, ami ellen mindent nejlonba kell csomagolni. A busz minősége persze olyan mint az úté, vagyis folyamatos szerelést igényel, hogy még tíz kilométert meg tudjon tenni, ami még tovább nyújta az utazás örömét.

A mongóliai Hovd városát örző Ulaangobcs hegy,
a mindenhol ott köröző kányával.

A vidék leginkább a western filmek sivatagi városaira emlékeztetett. Apró, néha egy főutcából álló települések, egy hotellel, egy bolttal, és egy bankkal. A folyton poros főutca mindkét végét látni lehet, azon túl a sivatag és a hegyek, rajta pedig egy-egy ló és motor, felettük töméntelen kánya köröz.

Hovd, régi nagy központként ennél valamivel nagyobb, de még mindig nagyon apró.

Van viszont egy szép nagy kolostora, ahová sajnos nem sikerült eljutni, és egy régi kínai erőd romja is itt található, a város mellett magasodó Ulaanbogcs hegy alatt, amellyel ellenkező irányban hófödte csúcsok vehetőek ki a távolban. A nap úgy sütött, mintha egy kályhában lenne az ember, a híres helyi dinnye azonban ezt szereti, és a mezőgazdaság más ágazatai is a nyugati országrészen koncentrálódnak. Állatkert nincs az országban, de az ulánbátori vidámpark után a hovdi a második legnagyobb. Az este nyitó játékok fényeit a távolból is látni lehet, de köztük járva az igazi a hangulat. Nagy területen van úgy 15-20 darab szétszórva, köztük pedig célbadobás, és persze az enyhén kivilágított utak, na meg a csillagok az ember feje fölött, melyeknek az egyetlen működő, és néhány száraz szökőkút adja meg az utánozhatatlan hangulatot. Ezt már csak betetőzni tudták a Budapest egykori Pirátjának kicsinyített változatán a fülembe sikoltozó srác "Állj! Állj! Elég!" kiáltásai.

Zöldellő mongóliai tájkép, a Hovd folyó látképe.

Az élet itt is lassú, vidékies volt, így nem csak a táj, de az emberek viselkedése is több magyart Erdély vidékeire emlékeztet, mivel a sivatag mellett olykor meglepően zöld, felhőbe vesző, helyenként sziklás hegyeket és legelőket látni erre, amiket sajnos a szúnyogok is eléggé szeretnek és rajokban szállják meg az óvatlan bámészkodót.

A csendes, nyugodt életritmusba azért egy-két dolog mégis belefért. Elmentünk például meglátogatni valakit egy közeli falucska téglagyárában, ahol a Rejtő által ábrázolt légiós szállás pontos mását lehet megtalálni, és ahol a sorkatonák egy része is dolgozik. A körülmények minden várakozásomat alulmúlták. Nappal a semmi közepén, tűző napon pakolnak téglát ócska kocsikkal a feketére barnult, megviselt katonák, majd éjszaka téglákra pakolt deszkákra terített takarókon alszanak összezsúfolódva.

A további részleteket most nem írom le, különös tekintettel arra, hogy maguk a katonák sem szívesen beszélnek róla, így legyen annyi elég, hogy itt a magyarországinál kevesebb vicces történet születik, de a közelben lévő folyó látképe egy kis változatosságot nyújt a sivár tájban. Persze lehet, hogy ez a katonákat nem vígasztalja, én viszont csináltam néhány érdekes képet, ami a szúnyogok mellett nem is volt olyan egyszerű.

A kaland itt nem ér véget, a folytatásért látogass el a következő Hovdról szóló bejegyzéshez, melyben többek között arról is beszámolok, hogyan lehet több órás autószerelés után, Mongóliában teljesen megszokott módon jutni el egy kis faluba és ott helyi népdalokat gyűjteni, öreg énekesektől.