Hangzhou és a Nyugati Tó

A vonat indulását többszörösen is elhalasztották, de végül csak felszálltam rá. Hát erről is sokat lehetne írni. Az egyik oldalon 6, a másikon 4 szék van egy közös kis asztallal szemben, amin aludni lehet. Csomagok tornyai mindenhol. A vasutasok folyamatosan különböző vackokat árulnak, míg a hangszórókból nyugtató zene szól. Ehhez társul a félig angol, félig kínai mesefilm egy gyereknek, valahol balra, mellette egy akciófilm zaja, mögöttem pedig valami popzene. Ez már több, mint sztereo. Az emberek jelentős része alszik, a maradék meg vagy egy képernyőt bámul, vagy látványosan unatkozik.

A pályaudvarról kilépve teljes a káosz, de legalább metró van. Véletlenszerű irányba indultam el, és először egy mocskos, zsúfolt, és nem túl szép várost találtam, amiből nemsokára felhőkarcolós rész lett, sokkal szebb, de üres, metrómegallók nélküli.

Mikor visszamentem a metróhoz, és kiszálltam valahol máshol, hogy találkozzak a hostommal, már kicsit szebb kép fogadott. Talán mégse olyan szürke ez a város. Akinél most lakok, egy 31 éves kínai srác, és a felesége. Első este velük vacsoráztam a jéghideg lakásban, Kína déli részén ugyanis nincs fűtés. Egyszerűen elvannak nélküle a lakásokban, Shanghaiban is ez volt. Egyébként a lakásárak horribilisek, itt már egy egészen apróért is 100 ezer forintot kell fizetni havonta. Viszont ez legalább jó helyen van, durván egy km-re a várost ismertté tévő, az 1 yuanos papírpénz hátán is ott lévő Nyugati Tótól. Vacsi után én el is néztem ide.

Ködös, párás idő volt, ezért nagy kilátás nem volt, de hamar találkoztam két csajjal, és ismét megállapítottam, hogy itt elég jó lehetőségek lennének. De nem most es nem nekem. Beszélgettünk, röhögtünk, közben egy utcaseprő hallgatta az angolunkat, aztán ki-ki ment a dolgára. Én a magam részéről tovább a parton, folyamatosan fényképezve, míg el nem értem a rövid időközönként működő szökőkúthoz. A tóban magában van a szökőkút, zenével kísérve. Váltakozó színekkel megvilágított, vékony vízoszlopok egy félkörben, a part felé nézve, és két kisebb, teljes kör ezen belül. A partról műanyag szűkekről lehet nézni, miközben mindenki fotózza a látványosságot.

Kicsit tovább sétálva újra táncoló csoportba botlottam, akiket néztem egy darabig, de aztán visszafordultam, és hazamentem.

Az éjszakai hideget, és a nyitott, vagy nem létező ablakokat túlélve, hétfőn 9 fele keltem fel, és egy keserű zabkásás reggeli után megcéloztam a tavat. Út közben azonban betértem egy erdei ösvényre, ami a főútról nyílt, és hamarosan egy bambuszerdőben találtam magam. Ilyet se láttam még soha, de nagy vágyam volt. A trópusi környezetnek köszönhetően itt sok a zöld fa, virágzó bokor, és pálma is akad ugyanott. A sűrű aljnövényzetet páfrányok és sötétzöld, nagy fűcsomók adják, nem olyan mint otthon. Ha az ember lenéz egy hegygerincre csak a zöld tengert látni, mintha nyár lenne, közben pedig madarak csiripelnek.

A város melletti erdőbe jutottam, ami nem is olyan kicsi. Széles utak vannak, mellette lámpák és kamerák, de akad kis, rejtett ösvény is. Itt is sok a romantikus hely, és az épitmény, mint a pavilon, vagy terasz.

Pár óra bámészkodás után lementem a városba ebédelni. 300 forint alatt kaptam babot és tofut, önkiszolgáló rizzsel. Mindezt egy apró és régi garázsszerű helyen, amiben 6 asztal volt, és előtte adták a kaját. Melegedni tehát itt sem lehetett, de legalább a kaja finom volt, és olcsó.

Innen a törött hídnak fordítható helyre mentem, a tavon, aminek a törtenetét majd később írnám le, mert fejből nem tudom pontosan. Ha valakit érdekel keressen rá. Broken Bridge, melting snow.

A partról sárkányokat és egy távirányítású repülőt reptettek, sokan tornáztak vagy csak sétáltak. Felfedeznivaló mindenhol akadt, ahogy fotótéma is a tavon lassan úszó hosszúkás csónakoknak köszönhetően. Láttam egy ideiglenes császári palota romjait, és a zegzugos kertjét, majd fél óra késéssel megérkeztem hostom munkahelyére (halálra dolgozza magát, szerintem a feleségével semmi idejük nincs egymásra), aki meghívott vacsorázni. A menü különböző húsokkal töltött főtt tészta, vagyis a kínai báozö volt, olyan, mint a mongol bóc, csak hosszúkásabb, finomabb, és sokkal könnyebb, nem pedig olyan zsíros. Igaz, a mongolok pont ezt vették át, és vált belőle máre nemzeti ételük. Kínában a számláért mindig komoly harcok folynak, így most sem sikerült nekem meghívnom őt.

Kaja után körülnéztünk a környéken. Újabb táncosok csoportjai, meredeken emelkedő hidak a Nagy Csatorna fölött, és hangulatos éttermek a partján. A csatornán itt ma is uszályok járnak, régen pedig délről egészen Pekingig is fel lehetett hajózni rajta.

Mikor hazajöttünk életemben először ettem egy darabka cukornádad, amit télen a zöldségesnél lehet kapni 8 yuanért, 2 méteres darabokban. Máshol italt készítenek belőle, de itt csak egyszerűen levágják a külsejét, és megeszik. Közepes darabokat lehet harapni belőle, és ráharapva kíjon a leve. Nagyon lédús, édes ízű, de a rostok kemények, ezért azt ki kell köpni, tehát tulajdonképpen egy szilárd halmazállapotú italról van itt szó, melyből fogak között a kipréselendő a lé.

Ami még említésre méltó, hogy az autópályára kijutni itt is nagy szívás, de szeretnék azért még stoppolni holnap reggel. A következő állomás Yangshuo csodálatos tájképe, ahova a vonatot is lecsekkoltam. Ki mondta, hogy drága a belföldi közlekedés? Nem az. Ha nagyon nem jön össze netán a stoppolás, megyek vonattal. 1400 km, 19 ára, és 173,5 yuan, ami durván 6000 forint. Ezen kívül felhívtam az ottani hostelt, ami szintén majdnem ingyen van a 28 yuanos (1000 forint) éjszakánkénti árral. Egész jé így télen utazni. Minden sokkal olcsóbb és nincs tömeg se.

A vonatnak és a hostelnek egy nagy hátránya van, ás ez nem az, hogy nincs ingyen, ráadásul még a kaland is kevesebb bennük. Vonattal nem kötöttem volna ki két rendőrségen, és hostellel nem ismertem volna meg azokat az embereket, akikkel Shanghaiban és Hangzhouban talélkoztam. Mindkét hostomnak és a barátaiknak nagyon örültem és sok érdekes dolgot csináltam velük együtt. Ettől jó és izgalmas egy utazás, nem a városnézéstől, vagy egy hotel kényelmétől.