Itália és egyéb kalandok: január 2016

Kínába az otthoni karácsony után repültem el, kissé fáradtan, de mindenképpen meg szerettem volna látogatni még egyszer, mielőtt hazamegyek Mongóliába.
Így sikerült megnéznem az agyaghadsereget, azzal a kínai sráccal, aki nélkül sose találtam volna meg a hostelt, ahol rajtam kívül csak kínaiak laktak, ezzel téve még érdekesebbé az estéimet.

Januári sportpálya Peking egyik zsúfolt főútja mellett.

A rövid karácsonyi látogatást követően kolbásszal és pálinkával gazdagon felszerelkezve sikerült leszállnom Pekingben, és önmagamat meghazudtolva beesnem egy hostelbe, ráadásul a reptéri busszal. A krónikus időhiány miatt a stoppolás és a couchsurfing ezúttal teljesen kimaradt, de azért a reptérről a városba menet megismerkedtem egy otthonra szintén csak látgatóba érkező kínai csajjal.

A bő nyolc órás repülőút alatt szerencsére senki sem pofátlankodott mellém a 777-esen, így némi whiskeyvel megtámogatva elég jót sikerült aludnom. Ezt a hasznosan töltött utazást az időeltolódással megspékelve, este még egy hosszabb séta követte, amit másnap vonatjegyvétel tetőzött be. A tervezettnél pár nappal korábbanra sikerült csak megvenni a jegyeket, ezzel jelentősen lerövidítve a szuperintenzív kínai nyelvgyakorlás időtartamát, de inkább pár nappal előbb megyek haza Mongóliába, mint két héttel később.

Pekingben ezúttal sok említésre méltó nem történt, habár elmentem az olimpia helyszínére, és jó sokat fotóztam a ködben, amit akár szmognak is lehetne vélni, de az mostanra szerencsésen megszűnt. Az olcsósággal együtt… A yüan ugyanis eléggé felment az elmúlt két év során, ezért külön jól jött, hogy gyakran a legócskább helyeken kajáltam, többnyire tök ismeretlen, de szinte mindig elég jó és olcsó kajákat.

A kínai tűzfalat is sikerült nagyjából kikerülni, így többnyire volt google és fészbúk, de arra azért mégis elég volt a Középső Birodalom számítástechnikai arzenálja, hogy szilveszter éjfélkor ne tudjak beszélni senkivel se értelmesen, így az újévbe buli és jókívánságok áradata nélkül léptem át.

Az igazi utazás csak ez után, elsején vette kezdetét, amikor a Xi’an felé tartó vonat szűk folyosóján találtam magam egy olcsó és hasonló minőségű jeggyel zsebemben, valamint egy közepes kamionnyi kínaival a nyakamban. Miután megszűnt a végtelennek tűnő mászkálás és nyomorgás pár beszélgetőtársam is akadt, akikkel vegyes angol és kínai nyelven sikerült órákat társalogni, melynek végére a kalauz kerített nekem egy szabad ágyat. A vonat reggelre érkezett fél napos útjának céljához, az egykor Chang’an nevet viselő régi fővárosba. Mivel bölcs előrelátással a fél éves szalámiellátmányt a pekingi hostelben hagytam, csak az utazós hátizsákommal kellett bolyonganom egy kicsit a metrót keresve a városfal tövében, de aztán akadt valaki aki megmutatta merre van a megálló, és még pár új szót is megjegyeztem menet közben.

Az agyaghadsereg egyik kiállított katonája.

A szállásom hollétét illetően a metrót elhagyva se kerültem jobban képbe, és éppen a térképbe mélyülve álltam hülyén az aluljáróban, amikor megszólított valaki angolul. Egy unatkozó kínai srác volt, aki pont ugyanott foglalt egy ágyat magának, szóval innentől kezdve sínen volt a dolog. Nélküle az életbe meg nem találtam volna a helyet, és ezzel más utazók is így lehetnek, mert én voltam az egyetlen külföldi, ami elég izgalmassá tette a dolgot. Nem ez volt életem legjobb minőségű hostele, de a társaságot tekintve mégsem panaszkodhatok. Új barátomról elég hamar kiderült, hogy a világon semmi dolga nincs aznap, így együtt reggeliztünk meg egy nagyon olcsó, de annál jobb helyen, majd megcéloztuk az agyaghadsereget.

A jó ötezer forintos belépő elég rosszul érintette a már egyébként is kereteit feszegető költségvetést, a külföldi diákigazolványt ugyanis nem akarták elfogadni, de azért megérte bemenni. Tudtam, hogy mekkora az a csarnok ahol a katonák zöme van, de az nem látszik a mindenki által jól ismert fotókon, hogy a turistákkal telezsúfolt épületnek csupán az elején vannak a híres szobrok, míg a háromnegyede alapvetően üres, illetve feltárás alatt áll. Az alapos seregszemle úgy néz itt ki, hogy nem túl közelről lehet nem túl alaposan megszemlélni a mély árkokban lévő terrakotta harcosok egy részét, amennyiben az ember odajut a korláthoz, vagy elég magas ahhoz, hogy átlásson a kínaiak fölött, ami csak elsőre hangzik könnyűnek, mert annyian vannak, hogy azt még az oroszok is megirigyelnék.

Van viszont néhány üveg mögé kiállított, jó állapotban lévő figura, angol nyelvű leírással is, tehát minden tömeg ellenére van mit megnézni mielőtt az ember az ingyenes buszjárattal átmenne magához a sírhoz, ami tulajdonképpen egy nagyobb domb, melybe bemenni ugyan nem lehet, de a körülötte lévő parkban van még pár ásatási helyszín, és néhány újabb agyag figura, amit tehát érdemes felkeresni. Elméletileg a domb tetejére se lehetne felmászni, minket azonban nem tudott megállítani a kissé foghíjas kerítés és nemsokára csúcson porladozó romos teraszon találtuk magunkat. Innen szintén jobb napokat látott lépcsősor vezetett le a domb lábához, a főbejárathoz, ahol a ruhánkon letört ágakkal gazdagon díszítve csörtettünk ki a sövényből a meglepődött bámészkodók körébe. A lépcsőn közben még láttunk sok próbafúrást is, melyekbe először csak köveket dobáltunk és ámuldoztunk a mélységén, majd később egy csapat munkással is összefutottunk, akik a fúrások között fafaragással múlatták az időt, így beszélgettünk is velük egy kicsit, a tilosban járást még élvezetesebbé téve.

Fákkal ültették be az első kínai császár, Qin Shi Huang
sírdomjának lezárt tetejét.

Mivel a temetkezési hely a városon kívül van, vissza is kellett oda jutni, és ezzel nem csak mi voltunk így. Az utolsó buszok viszont elvben hatkor indultak volna, amit a kígyózó sorok mellett elég lehetetlennek tűnt kivitelezni. A sorban viszont ezúttal is összeismerkedtünk néhány távolról érkezett kínaival és hamarosan már együtt ettük az útszéli árusoktól vett, számomra tök ismeretlen, de annál finomabb édes gyümölcsöket, habár ekkorra már elég rendesen tele voltam a rohasztott tofuval és a palacsintatésztához hasonló répás masszából kisütött pogácsa nagyságú kajával. Az utolsó buszok egyikére majdnem szó szerint fel kellett, hogy verekedjük magunkat, de végül sikerült a lehetetlen.

Egy kellemes kis alvást követően a városba érve a muszlim utcában vacsoráztunk meg helyi kajákból, majd elmentünk az addigra már bezárt városfalhoz. A belváros egyébként tipikusan kínai, hihetetlenül fényes és nyüzsgő, ami nekem továbbra is nagyon tetszik, főleg Ulánbátor unalma után. Itt végre meleg volt, és zajlott az élet, de mégis lehetett csendes parkokat is találni, melyek közül ezúttal is megfordultam párban.

Bicikliző pár Xi'an városfalának tetején.

Másnap dél után keltem fel, mert előző éjjel még bulizás és hosszas kártyázás ment a hostelben, többek között a recepció melletti sátorban lakó három süketnéma lánnyal. Tőlük ugyan nem lett jobb a kiejtésem, de azért volt olyan jó a társaság, hogy megérje ébren maradni. A második napra kirándulást terveztem, de ez már csak a késői kelés miatt sem jött össze, nem beszélve azokról a hírekről, hogy nem jár busz a hegyekbe, és hó is van, ezért lezárták az egészet. A lényeg az, hogy az áhított kirándulás és a tekercsképekről ismert kínai táj bejárása megint elmaradt.

Elmentem viszont helyette a városfalra, ahol a diákom ugyan még jó lett volna, amennyiben azt válaszolom a kérdésre, hogy nem mesterképzésre járok, így ugyanis megint a teljes árú jegyre kellett befektetnem. Ez is jó döntés volt viszont, mert egész napos programnak bizonyult a világ leghosszabb városfalának körbejárása, amely olyan széles, hogy bringát lehet rajta bérelni, így tandembiciklizni nem mindig tudó párok teszik izgalmassá a sétát. Sötétedés, és a fal zárása után visszamentem a belvárosba vacsorázni, ahol újra sikerült elég jót ennem, és élveznem a forgatagot, majd az előzőhöz képest nyugodt éjszaka következett.

Utcai szakács a kínai Xi'an városában.

Reggel viszonylag korán sikerült elindulnom a helyi múzeumba, ami ugyan be volt zárva, de ha már ott voltam körülnéztem a környékén, és ez ezúttal sem okozott csalódást. Gyalog bejárni a várost sokkal jobb, mint metróval kötni össze a frekventált helyeket, mert mindig lehet valami érdekeset találni, és még a térkép is hamarabb összeáll az ember fejében. Ezúttal egy hatalmas pagoda sejlett fel először, majd előtte egy több száz méter hosszú szökőkút tűnt fel, melyet park vett körül. Csak később jöttem rá, hogy ez az útikönyvek által oly gyakran emlegetett, híres Nagy Vadliba Pagoda. Itt ettem meg egy padon nejlonzacskóból a tésztát, amit egy utcai árus készített helyben, és amivel egész napra jól is laktam, mindezt pedig durván háromszáz forintból. Az aznapi tervre a már megszokottakhoz hasonlóan ezúttal sem jutott elég idő, de így is sok szépet láttam, és boldogan mentem vissza a hostelbe a hátizsákomért.

A Pekingbe vezető úton szintén nem a legjobb jegyet szereztem meg magamnak, ezért egy négy generációs család közepén kellett végigülnöm az éjszakát, melynek tagjai közül kettő még nem tudott beszélni, ellenben olyan mászkálást rendeztek rajtam keresztül mint nyolc másik. Éppen azon gondolkoztam, hogy melyiküket fojtsam meg legelőször, amikor elkezdődött a kínaiak között egyetlen fehérként az elmaradhatatlan beszélgetés. Rövidesen egy angolul tudó csajjal maradtam, mert mindenki leült aludni, és majdnem világosodásig dumáltunk.

Amikor elbúcsúztunk egymástól a metrón lezárult az utazás érdekes szakasza, mert én is csak átmentem egy másik pályaudvarra, ahol felszálltam arra a vonatra, amin most is ülök a mongol határon. Másfél napos utazás közepén járok éppen, melegből a hidegbe, de élményekkel és másfél kiló kínai datolyával gazdagodva. Remélem, hogy idén még bele fog férni egy másik kínai kör, bár efelől sajnos vannak kétségeim, mind az időt, mind pedig az anyagiakat tekintve. Ettől függetlenül viszont Mongólia után meg fogunk próbálni Kínába is elutazni egy rövid időre.