Kínai, szent, hegy, mászás...

A következő kétéves terv első szakaszának megvalósítási stádiumába lépve sikerült újra visszatérnem Kínába, ezúttel egy fél évre szóló tanulmányi ösztöndíj keretében, amit viszont megtoldottam egy kis utazással, hogy akklimatizálódjak, és utazzak egy kicsit.

Kína

Régen nem írtam már blogot, pedig korábban is lett volna még miről, most viszont olyan intenzív lett a kínai kaland kezdete, hogy vétek lenne nem leírni. Úgy átlag a negyedét, hogy ne unjatok rá a részletekre.

Napkelte a Taishan hegy tetejéről

Pekingben 22-én reggel szálltam le bő fél napos repülés után, amiből kb. két órát sikerült is alvással tölteni. A nap kb. azzal ment el, hogy pénzt kellett váltanom, meg szereznem egy kártyát a telefonba, de egyik sem ment olyan egyszerűen. Mindenhez útlevél kell, és annyi papír, hogy ha meggyújtanám az Antarktiszon, akkor egész Afrikában sósvízben főtt fókákkal lehetne megoldani a következő évszázad éhínségeit.

Este találkoztam egy mongol ismerőssel, akivel elég jót kajáltunk, segített az összes helyi alkalmazást felrakni a telefonomra, aztán elmentünk egy tök üres bárba, ahol még pont sikerült elcsípni a salsa óra végét, így volt mit néznünk, mielőtt teljesen kiürült a hely.

Éjszakai életkép a Taishan hegyre vezető úton

Az utazás akkor kezdett el érdekesebbé válni, amikor másnap Taishan felé a vonaton összefutottam egy belső-mongol csajszival, aki ugyan egy szót se tudott mongolul, de azért jól el lehetett vele beszélgetni. Brutálisan gyorsan jön vissza a nyáron elfelejtett kínaim. Este egy kínai kislánnyal (értsd 150 centi, amenyiben pont egy úthenger üti el a zebrán) sikerült folytatnom a nyelv gyakorlását, akire csak ráköszöntem a hostel folyosóján, de utána annyira megnézett, hogy vissza kellett mennem hozzá beszélgetni, és még vacsizni is elhívtam, ha már eredetileg is oda indultam. A kajálásba becsatlakozott egy barátnője is, akit hat éves koriág valószínűleg csak hideg zsíroldón tartotak, ugyanis egy szó nem jött ki a torkán.

A hegy

Reggeli fotózkodás a hegytetőn

A kislánnyal viszont sikerült annyira összebarátkozni, hogy éjjel együtt másztunk hegyet, összesen három kínai, meg egy ausztrál társaságában. Amikor megterveztem az utazást, csak nagyon sietősen néztem meg, hogy hova is fogok menni, így sok tervem nem volt. Azt tudtam, hogy sokan a hegyen alszanak, hogy onnan nézzék meg a napfelkeltét, de arról sehol nem írtak, hogy éjjel van a csúcsforgalom, hogy hajnalra mindenki a csúcson legyen.

A kb. 1300 méteres szintemelkedést magába foglaló túrát durván öt óra alatt lehetett megtenni Kínai egyik legfontosabb szakrális hegyének a csúcsára. Az út szinte csak lépcsőkből áll, a végén nagyon kicsi, de a biztos legurulást biztosítandó kifelé lejtő fokokkal, az amúgy is közel függőleges hegyen. Az út mellett mindenhol innivalót árultak, amit kézben visznek fel a lépcsőkön, vannak éttermek, szállodák, és nyilvános wc is akad, egyszóval baromira kiépült az egész. Ha majd egyszer Kínában fogok dolgozni, akkor figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne hordárnak menjek el kólát cipelni a hegyre...

Mászás

A hegy teteje felé egyre több helyen lehet hosszú katonai kabátot is bérelni, aminek a lehetőségét mi a tetőig nem vettük igénybe, ott viszont úgy fújt a szél, hogy beruháztunk rá 1200 forintot. Sokan ezekben a kabátokban aludtak a lépcsőkön, végig az út mellett, a legtetején meg már mindenki ezeket viselte, így a napkeltét már tulajdonképpen a kínai Népi Felszabadító Hadsereg egy elég vegyes képet alkotó kontingense szelfizte végig.

Amíg a napkelte után levonult a hegyről az összes turistacsorda mi aludtunk pár órát egy szélvédettebb helyen, ami a hegycsúcs sajátos divatját uraló kabát nélkül valószínűleg fagyhalálhoz vezetett volna.

Szent...

Ki(nem)látás a Taishan hegy tetejéről a városra

...ségelés, amikor már marhára elfárad az ember, végre felér, de még le is kellene jutni valahogy...)

A hegyről lefelé menet csak az út feléig mentünk el, onnan inkább lementünk busszal, mert addigra az emberek többségével szolidaritást vállalva már nem nagyon bírtunk járni. Dél körülre értünk haza, és elég hamar beájultunk az ágyba. Másnap délelőtt vicces volt a félig halott embereket nézni, akik támolyogva érkeztek vissza a szállásra. Eddigre már asszem volt némi megértés az arcunkra írva.

Füstölő gyújtása a kínai Taishan hegyen

Üdítőt cipelő hordárok, útban a Taishan hegyre vezető lépcsőkön.
Egyre feljebb érve, egyre drágább minden.

A napkeltére várók tömege,
a Taishan hegy tetején

Vízesés a Taishan hegyre vezető
lépcsők mellett

Mongóliai ösztöndíjas program és, ami a lógás előtt történt

Különböző bulik, különböző módon tudnak csúnya, vagy vicces véget érni. Nem írtam még például arról az estéről, amikor decemberben közös vacsorát rendeztünk a mongol koliban, de a kínai étterem vodkakészletének megcsappanásáról sem esett még szó.



Nezetközi vacsora, koreai, orosz, és japán kajákkal az
Ulánbátorban tanuló külföldi diákok kollégiumában.



     Történt tehát, hogy az előző heti magyar kaján felbuzdulva, ezúttal az osztályunkat képező összes cserediák összeszedte magát, hogy viszonozhassa a gulyáslevest, aminek komoly lakoma lett a vége, több féle koreai, japán, és orosz kajával. Mi ketten magyarok újra hősnek lettünk nyilvánítva, amiért képesek voltunk többször is enni a csípős koreai kajából, de ugyanez az egyik orosz lányról nem volt elmondható, ő ugyanis a második kanál után nem csak az ajtóval együtt, de a fal egy részével egyetemben robbant ki a szobából egy üres pohárral, majd a következő fél órát az ágyon vörös fejjel lihegve töltötte el. Szegény koreaiak anyira megijedtek, hogy egy közepes méretű tejcsarnokot töltöttek bele, mire kicsit magához tért, miután boldogan folytatódhatott a vacsora, ekkor azonban már leginkább alkohollal.

 

     Valamivel később jött csak el az április eleje, amikor Mongóliában életbe lép a minden hónap elsején érvényes törvény, nevezetesen az alkoholtilalom. Ezúttal pont péntekre esett, ami hihetetlen pangást eredményezett a kocsmákban, de nekünk azért ennek ellenére is sikerült reggel nyolcig házibulizni. Fű alatt mindig lehet egy kis sört, vagy vodkát szerezni.

 

Mongol népviselteben (dél) lépnek fel a koreai
csoporttársak az ulánbátori egyetem táncversenyén.

    Sajnos nem elsejére raktuk az osztállyal az egyetemi tánc, és énekverseny utáni ünneplést, ekkor ugyanis már volt Dzsingisz vodka... Kínában élő, belső-mongol csoporttársak hívtak meg minket egy tényleg kínai kajákat főző étterembe. A kaja tényleg baromi jó volt, de ami utána következett... Néhány óra alatt a teljes osztály csatak részeg volt, a tanárok jelenlétével súlyosbítva, abba pedig bele se merek gondolni, hogy mennyi lehetett a terülj-terülj asztalkám számlája, a tekintélyes mennyiségű alkohollal megtoldva. Szerencsére a szervező volt annyira előrelátó, hogy ebédet rendezzen inkább vacsora helyett, így kora estére mindnekit hazavittek valahogy.
    Nálam azonban a kocsmázás nem ért ezzel véget, nemsokára ugyanis hívott Tunga, aki éppen szintén egy barátnőjével sörözött, ekkorra már kissé illuminált állapotban, pénz azonban nem volt náluk elég, hogy kifizessék a számlát. Egy óra múlva sikerült beesnem a nem túl messze lévő, de ekkorra rendkívül távolinak tűnő helyre, ahol még üldögéltünk egy darabig, mielőtt véget vetettünk volna az este izgalmainak.

 

    Ezzel a néhány kis kalanddal ért véget az említésre méltó történetek sora az iskolalátogatási időszakban, ezt követően ugyanis szinte alig mentem be a mongol nyelvórákra, hogy be tudjam fejezni a diplomámat. Volt viszont elég élmény ezután a vízválasztó után is, mint például az, hogy a helyi szolgáltató még ahhoz is tökhülye, hogy kikapcsolja  a lakásban az áramot. Ilyen, és ehhez hasonló dolgok pedig csak egy ázsiai kiruccanás során történhetnek meg akalandvágyó utazóval, de a részleteket már csak a következő bejegyzésben mesélem el.

Holdújév Mongóliában, és ami utána következett

Holdújévkor Mongóliába utazni nem szokás, legfeljebb a nyári nádamot látja a turista, míg a kevésbé látványos, de annál érdekesebb téli eseményről többnyire lemaradnak az ázsiarajongók. Ha nem csak a főszezon érdekel, és hátizsákos világjárók hadai, itt a neked szóló rész, kiegészítve a helyi, ösztöndíjas diákélet szépségeivel.

 

Akár a mongol holdújév is lehetne, de csak a
veteránok évente megrendezett napja.

Túlvagyok tehát a diplomaíráson, így most némi szerencsével lesz időm rá, hogy ide a blogra is leírjam azt a néhány mongóliai eseményt, ami két fejezet elkészítése közben történt néha.

 

A sztori még a nagy mű hajrája előtt, februárban kezdődött, amikor az Európában leginkább kínai újévként ismert cágán szárt, vagyis fehér hónapot tartották itt is, a Mennyi Birodalom fagyos szomszédságában.

Az ünnep leginkább az otthoni karácsonyra hasonlít, mert se a buszok nem járnak, se a boltok nincsenek rendesen nyitva, viszont mindenki nyugodt, és alig van forgalom. Ráadásul mindez egy teljes hétig tart, ezért aztán az ezt megelőző első egyetemi hétre sokan vissza se jönnek vidékről, és a tanítás is csak félgőzzel folyik. A holdhónap fordulóján tehát mindneki délben, a helyi népviselteben jár csapatostul családokat látogatni, akkora kajás szatyrokkal, hogy én biztos meghalnék a cipelésében is, nemhogy még enni is kelljen belőle. Ezt látva nem is olyan meglepő, hogy a mindent háttérbe szorító készülődés során már a parlamentnek is azt kellett tárgyalnia, hogy kifizessék-e egy évre előre a nyugdíjakat, hogy aztán jól el lehessen verni azt egy hét alatt.
 



Ez viszont már tényleg Cágán szár, még akkor is ha az idilli
képet ezúttal nem én, hanem a google tárja elénk.

Mi a magunk részéről szintén barátok felkeresésével, és családlátogatással köszöntöttük az újévet, amikor a hagyományok szerint, régen mindenki hozzáadott a korához egy évet, és ebben ki is merült akkoriban a születésnap megünneplése. Ma ez kicsit másként néz már ki, de a mi házunk nyilván hagyománytisztelő, mert az egy darab működő lift mellé még egyet adva bekapcsolták a másikat is, így a fél órás várakozás átmenetileg mintegy húsz percre csökkent.

 

Magyar lángos(hoz hasonlító valami) és a
vele ismerkedő mongol ismerősök.

Voltunk még ezen kívül lángosos buliban is, pár baráttal, ahol én voltam a szakács, így egy - a Balatonnál szocializálódott közönség számára - viszonylag ehetetlen valamit sikerült kikotyvasztani, de szerencsére itt nincs se Balaton, se lángosos, ezért elfogyott az újdonságként szolgáló adag.

 

Ugyanezzel a társasággal szoktunk szombatonként művészmoziba is járni, ahol néha jó filmeket is adnak a pocsékok mellé, ez azonban hozzá tartozik a mongol életérzéshez. Mindent megér például egy elvont amerikai zenekarvezető szövegét hallgatni negyven percen keresztül, miközben az együttese kínai tagjai valami tök mással húzzák az időt a színpad mögött, mielőtt elkezdődhetne az általuk kísért némafilm. Mindez persze felülmúlhatatlan egy olyan vasbeton teremben, ahol nem is olyan régen még a kommunista párt helyi tagszervezete tartott gyűléseket, és a vetítőgép pontosan ugyanannyira nem működik ma, mint ahogy az akkori rendszer se tette szűk harminc évvel ezelőtt.

 

Nem sokkal a mongol órák tényleges kezdete után - és persze még az előtt, hogy elkezdtem volna nem bejárni rájuk - kezdett eléggé megcsappanni a bankszámlámon lévő pénz, köszönhetően az ösztöndíjamat utalni hivatott elnöki hivatal akkurátus működésének. Elvileg 25-ig kellene, hogy kifizessék a pénzt, de már nem lepődtem meg rajta, hogy 27-én kaptam egy üzenetet, hogy majd három nap múlva lesz pénz. Öt nappal később jött a következő sms, hogy két nap múlva már tényleg utalják, melyet követően három nappal később valóban a számlámon volt az összeg.

 

Mivel ekkor nem éltünk túl nagy lábon, valami mással kellett szórakoztatnunk magunkat, ami olyan jól sikerült, hogy a fél ház összegyűlt miatta a folyosón. Történt ugyanis, hogy el akartunk égetni egy papírt, ami annyira tökéletes lett, hogy vele együtt kigyulladt az egész szemetes is, úgy ahogy volt a ez előző napi kajamaradékkal és a műanyag flakonokkal kombinálva. Mire eloltottam, addigra olyan volt az egész lakás mint egy jól szigetelt kolbászfüstölő, kevésbé minőségi tüzelővel megrakva. Gyorsan kinyitottunk ajtót, ablakot, és mielőtt még teljesen megfagytunk volna, végre újra belélegezhetővé vált a lakás mínusz sok fokos levegőjének szaga. Ellentétben a folyosóval, ahol pánikszerűen keresni kezdték, hogy honnan jöhetett az a nagy füst, és végigdörömböltek minden ajtón, azzal, hogy csak kérdeznének valamit.

Na ez az ami itt Mongóliában este fél tízkor már egy kissé gyanús, úgyhogy nem  nyitottuk ki. Mire másodszorra kopogtak, már biztonságban éreztük magunkat, azzal a boldog tudattal, hogy ha már az egész emelet a folyosón van akkor csak nem ölnek meg minket se.

Na ekkor derült fény a zűrzavar okára, amit valahogy csillapítani kellett, ezért közöltem, hogy leégett a kaja amit főztünk. Az elmúlt két napban...

Mindenesetre itt kezdtem el neki először örüli, hogy a folyosón lévő tűzoltó tömlőket vagy fel se szerelték a csapra, vagy már mind ellopták, és a lakásban lévő füstérzékelők is pont olyan jól dolgoznak mint egy színvak szobafestő.

Rövid tanulmányút a kínai agyaghedsereghez

Kínába az otthoni karácsony után repültem el, kissé fáradtan, de mindenképpen meg szerettem volna látogatni még egyszer, mielőtt hazamegyek Mongóliába.
Így sikerült megnéznem az agyaghadsereget, azzal a kínai sráccal, aki nélkül sose találtam volna meg a hostelt, ahol rajtam kívül csak kínaiak laktak, ezzel téve még érdekesebbé az estéimet.





Januári sportpálya Peking egyik zsúfolt főútja mellett.

A rövid karácsonyi látogatást követően kolbásszal és pálinkával gazdagon felszerelkezve sikerült leszállnom Pekingben, és önmagamat meghazudtolva beesnem egy hostelbe, ráadásul a reptéri busszal. A krónikus időhiány miatt a stoppolás és a couchsurfing ezúttal teljesen kimaradt, de azért a reptérről a városba menet megismerkedtem egy otthonra szintén csak látgatóba érkező kínai csajjal.

A bő nyolc órás repülőút alatt szerencsére senki sem pofátlankodott mellém a 777-esen, így némi whiskeyvel megtámogatva elég jót sikerült aludnom. Ezt a hasznosan töltött utazást az időeltolódással megspékelve, este még egy hosszabb séta követte, amit másnap vonatjegyvétel tetőzött be. A tervezettnél pár nappal korábbanra sikerült csak megvenni a jegyeket, ezzel jelentősen lerövidítve a szuperintenzív kínai nyelvgyakorlás időtartamát, de inkább pár nappal előbb megyek haza Mongóliába, mint két héttel később.

Pekingben ezúttal sok említésre méltó nem történt, habár elmentem az olimpia helyszínére, és jó sokat fotóztam a ködben, amit akár szmognak is lehetne vélni, de az mostanra szerencsésen megszűnt. Az olcsósággal együtt… A yüan ugyanis eléggé felment az elmúlt két év során, ezért külön jól jött, hogy gyakran a legócskább helyeken kajáltam, többnyire tök ismeretlen, de szinte mindig elég jó és olcsó kajákat.

A kínai tűzfalat is sikerült nagyjából kikerülni, így többnyire volt google és fészbúk, de arra azért mégis elég volt a Középső Birodalom számítástechnikai arzenálja, hogy szilveszter éjfélkor ne tudjak beszélni senkivel se értelmesen, így az újévbe buli és jókívánságok áradata nélkül léptem át.

Az igazi utazás csak ez után, elsején vette kezdetét, amikor a Xi’an felé tartó vonat szűk folyosóján találtam magam egy olcsó és hasonló minőségű jeggyel zsebemben, valamint egy közepes kamionnyi kínaival a nyakamban. Miután megszűnt a végtelennek tűnő mászkálás és nyomorgás pár beszélgetőtársam is akadt, akikkel vegyes angol és kínai nyelven sikerült órákat társalogni, melynek végére a kalauz kerített nekem egy szabad ágyat. A vonat reggelre érkezett fél napos útjának céljához, az egykor Chang’an nevet viselő régi fővárosba. Mivel bölcs előrelátással a fél éves szalámiellátmányt a pekingi hostelben hagytam, csak az utazós hátizsákommal kellett bolyonganom egy kicsit a metrót keresve a városfal tövében, de aztán akadt valaki aki megmutatta merre van a megálló, és még pár új szót is megjegyeztem menet közben.
 



Az agyaghadsereg egyik kiállított katonája.

A szállásom hollétét illetően a metrót elhagyva se kerültem jobban képbe, és éppen a térképbe mélyülve álltam hülyén az aluljáróban, amikor megszólított valaki angolul. Egy unatkozó kínai srác volt, aki pont ugyanott foglalt egy ágyat magának, szóval innentől kezdve sínen volt a dolog. Nélküle az életbe meg nem találtam volna a helyet, és ezzel más utazók is így lehetnek, mert én voltam az egyetlen külföldi, ami elég izgalmassá tette a dolgot. Nem ez volt életem legjobb minőségű hostele, de a társaságot tekintve mégsem panaszkodhatok. Új barátomról elég hamar kiderült, hogy a világon semmi dolga nincs aznap, így együtt reggeliztünk meg egy nagyon olcsó, de annál jobb helyen, majd megcéloztuk az agyaghadsereget.

A jó ötezer forintos belépő elég rosszul érintette a már egyébként is kereteit feszegető költségvetést, a külföldi diákigazolványt ugyanis nem akarták elfogadni, de azért megérte bemenni. Tudtam, hogy mekkora az a csarnok ahol a katonák zöme van, de az nem látszik a mindenki által jól ismert fotókon, hogy a turistákkal telezsúfolt épületnek csupán az elején vannak a híres szobrok, míg a háromnegyede alapvetően üres, illetve feltárás alatt áll. Az alapos seregszemle úgy néz itt ki, hogy nem túl közelről lehet nem túl alaposan megszemlélni a mély árkokban lévő terrakotta harcosok egy részét, amennyiben az ember odajut a korláthoz, vagy elég magas ahhoz, hogy átlásson a kínaiak fölött, ami csak elsőre hangzik könnyűnek, mert annyian vannak, hogy azt még az oroszok is megirigyelnék.

Van viszont néhány üveg mögé kiállított, jó állapotban lévő figura, angol nyelvű leírással is, tehát minden tömeg ellenére van mit megnézni mielőtt az ember az ingyenes buszjárattal átmenne magához a sírhoz, ami tulajdonképpen egy nagyobb domb, melybe bemenni ugyan nem lehet, de a körülötte lévő parkban van még pár ásatási helyszín, és néhány újabb agyag figura, amit tehát érdemes felkeresni. Elméletileg a domb tetejére se lehetne felmászni, minket azonban nem tudott megállítani a kissé foghíjas kerítés és nemsokára csúcson porladozó romos teraszon találtuk magunkat. Innen szintén jobb napokat látott lépcsősor vezetett le a domb lábához, a főbejárathoz, ahol a ruhánkon letört ágakkal gazdagon díszítve csörtettünk ki a sövényből a meglepődött bámészkodók körébe. A lépcsőn közben még láttunk sok próbafúrást is, melyekbe először csak köveket dobáltunk és ámuldoztunk a mélységén, majd később egy csapat munkással is összefutottunk, akik a fúrások között fafaragással múlatták az időt, így beszélgettünk is velük egy kicsit, a tilosban járást még élvezetesebbé téve.

Fákkal ültették be az első kínai császár, Qin Shi Huang
sírdomjának lezárt tetejét.

Mivel a temetkezési hely a városon kívül van, vissza is kellett oda jutni, és ezzel nem csak mi voltunk így. Az utolsó buszok viszont elvben hatkor indultak volna, amit a kígyózó sorok mellett elég lehetetlennek tűnt kivitelezni. A sorban viszont ezúttal is összeismerkedtünk néhány távolról érkezett kínaival és hamarosan már együtt ettük az útszéli árusoktól vett, számomra tök ismeretlen, de annál finomabb édes gyümölcsöket, habár ekkorra már elég rendesen tele voltam a rohasztott tofuval és a palacsintatésztához hasonló répás masszából kisütött pogácsa nagyságú kajával. Az utolsó buszok egyikére majdnem szó szerint fel kellett, hogy verekedjük magunkat, de végül sikerült a lehetetlen.

 

Egy kellemes kis alvást követően a városba érve a muszlim utcában vacsoráztunk meg helyi kajákból, majd elmentünk az addigra már bezárt városfalhoz. A belváros egyébként tipikusan kínai, hihetetlenül fényes és nyüzsgő, ami nekem továbbra is nagyon tetszik, főleg Ulánbátor unalma után. Itt végre meleg volt, és zajlott az élet, de mégis lehetett csendes parkokat is találni, melyek közül ezúttal is megfordultam párban.

Bicikliző pár Xi'an városfalának tetején.

Másnap dél után keltem fel, mert előző éjjel még bulizás és hosszas kártyázás ment a hostelben, többek között a recepció melletti sátorban lakó három süketnéma lánnyal. Tőlük ugyan nem lett jobb a kiejtésem, de azért volt olyan jó a társaság, hogy megérje ébren maradni. A második napra kirándulást terveztem, de ez már csak a késői kelés miatt sem jött össze, nem beszélve azokról a hírekről, hogy nem jár busz a hegyekbe, és hó is van, ezért lezárták az egészet. A lényeg az, hogy az áhított kirándulás és a tekercsképekről ismert kínai táj bejárása megint elmaradt. 

Elmentem viszont helyette a városfalra, ahol a diákom ugyan még jó lett volna, amennyiben azt válaszolom a kérdésre, hogy nem mesterképzésre járok, így ugyanis megint a teljes árú jegyre kellett befektetnem. Ez is jó döntés volt viszont, mert egész napos programnak bizonyult a világ leghosszabb városfalának körbejárása, amely olyan széles, hogy bringát lehet rajta bérelni, így tandembiciklizni nem mindig tudó párok teszik izgalmassá a sétát. Sötétedés, és a fal zárása után visszamentem a belvárosba vacsorázni, ahol újra sikerült elég jót ennem, és élveznem a forgatagot, majd az előzőhöz képest nyugodt éjszaka következett.

Utcai szakács a kínai Xi'an városában.

Reggel viszonylag korán sikerült elindulnom a helyi múzeumba, ami ugyan be volt zárva, de ha már ott voltam körülnéztem a környékén, és ez ezúttal sem okozott csalódást. Gyalog bejárni a várost sokkal jobb, mint metróval kötni össze a frekventált helyeket, mert mindig lehet valami érdekeset találni, és még a térkép is hamarabb összeáll az ember fejében. Ezúttal egy hatalmas pagoda sejlett fel először, majd előtte egy több száz méter hosszú szökőkút tűnt fel, melyet park vett körül. Csak később jöttem rá, hogy ez az útikönyvek által oly gyakran emlegetett, híres Nagy Vadliba Pagoda. Itt ettem meg egy padon nejlonzacskóból a tésztát, amit egy utcai árus készített helyben, és amivel egész napra jól is laktam, mindezt pedig durván háromszáz forintból. Az aznapi tervre a már megszokottakhoz hasonlóan ezúttal sem jutott elég idő, de így is sok szépet láttam, és boldogan mentem vissza a hostelbe a hátizsákomért.
 

A Pekingbe vezető úton szintén nem a legjobb jegyet szereztem meg magamnak, ezért egy négy generációs család közepén kellett végigülnöm az éjszakát, melynek tagjai közül kettő még nem tudott beszélni, ellenben olyan mászkálást rendeztek rajtam keresztül mint nyolc másik. Éppen azon gondolkoztam, hogy melyiküket fojtsam meg legelőször, amikor elkezdődött a kínaiak között egyetlen fehérként az elmaradhatatlan beszélgetés. Rövidesen egy angolul tudó csajjal maradtam, mert mindenki leült aludni, és majdnem világosodásig dumáltunk.

Amikor elbúcsúztunk egymástól a metrón lezárult az utazás érdekes szakasza, mert én is csak átmentem egy másik pályaudvarra, ahol felszálltam arra a vonatra, amin most is ülök a mongol határon. Másfél napos utazás közepén járok éppen, melegből a hidegbe, de élményekkel és másfél kiló kínai datolyával gazdagodva. Remélem, hogy idén még bele fog férni egy másik kínai kör, bár efelől sajnos vannak kétségeim, mind az időt, mind pedig az anyagiakat tekintve. Ettől függetlenül viszont Mongólia után meg fogunk próbálni Kínába is elutazni egy rövid időre.

 

A pekingi olimpia futurisztikus kilátója.

 

A pekingi olimpia főútja és az újraértelmezett pagoda.



Fiatal pár tavi sétája a 2008-as pekingi olimia parkjában.

 

A pekingi metró őre.



Modern munkásszobor a pekingi olimpia egyik helyszíén.



Selfieparadicsom - Tiltott Város, Peking.



Ha csak néhány órára kell a szoba - Peking, Kína.




 

 

Nyüzsgő muszlim utca Xi'an belvárosában.



Forgalmas étterem Xi'an egyik eldugott utcájában.



Az agyaghadsereg, ahogy sokan ismerik.

Az agyaghadsereg legnagyobb csarnoka, ahogy kevesen ismerik.



Az agyaghadsereg, ahogy kevesen ismerik.



Kínai utitársam vesz tofut egy árustól az agyaghadsereg mellett.



Rendőrsorfal tereli a tömeget az utcai árusok között
 a tömött muszlim utcán - Xi'an, Kína.

Nyárson sült birkahúst árulnak Xi'an muszlim utcján.

Romos lépcső vezet az első kínai császár,
Qin Shi Huang sírdomjának lezárt tetejére.

Az első kínai császár, Qin Shi Huang sírdomjának
ködbe vesző látképe.



Nyüzsgő muszlim utca Xi'an belvárosában.

Utcai árusok Xi'an belvárosában.

Xi'an városfalának egyik kapuja.



Xi'an városfala.



Xi'an látképe a városfalról.



Xi'an városfala.



Xi'an látképe a városfalról.

Xi'an erdeti városfalának egy fennmaradt darabja.

Xi'an látképe a városfalról.

Thai chi gyakorlója Xi'an városfala alatt.

Guangrensi buddhista kolostor Xi'an városfalának tövében.



Harang- és dobtorony Xi'an központjában.



Utcai árus - Xi'an, Kína.

Képek a kínai Xi'an egyik utcai árusának standján.

Xi'an városának egyik kis boltjában készülő festmény.



Nagy Vadliba Pagoda és a vízesés - Xi'an, Kína.

Híres kínaiak szobra teszi látványossá a xi'an-i Nagy Vadliba
Pagoda körül elterülő park egy kis részét.

Idős zenészekből verbuválódott zenekar játszik
 Xi'an egyik parkjában.

Egy közpark téli képe - Xi'an, Kína.

Utcai árus portékája - Xi'an, Kína.

Pagoda a xi'an-i Nagy Vadliba Pagoda körül elterülő parkban.

Édes, rizses utai kaja Xi'an egyik árusánál.

 

Kínai kalligráfiát szakértő turisták a Nagy Vadliba
Pagoda mellett - Kína, Xi'an.