Holdújév Mongóliában, és ami utána következett

Holdújévkor Mongóliába utazni nem szokás, legfeljebb a nyári nádamot látja a turista, míg a kevésbé látványos, de annál érdekesebb téli eseményről többnyire lemaradnak az ázsiarajongók. Ha nem csak a főszezon érdekel, és hátizsákos világjárók hadai, itt a neked szóló rész, kiegészítve a helyi, ösztöndíjas diákélet szépségeivel.

 

Akár a mongol holdújév is lehetne, de csak a
veteránok évente megrendezett napja.

Túlvagyok tehát a diplomaíráson, így most némi szerencsével lesz időm rá, hogy ide a blogra is leírjam azt a néhány mongóliai eseményt, ami két fejezet elkészítése közben történt néha.

 

A sztori még a nagy mű hajrája előtt, februárban kezdődött, amikor az Európában leginkább kínai újévként ismert cágán szárt, vagyis fehér hónapot tartották itt is, a Mennyi Birodalom fagyos szomszédságában.

Az ünnep leginkább az otthoni karácsonyra hasonlít, mert se a buszok nem járnak, se a boltok nincsenek rendesen nyitva, viszont mindenki nyugodt, és alig van forgalom. Ráadásul mindez egy teljes hétig tart, ezért aztán az ezt megelőző első egyetemi hétre sokan vissza se jönnek vidékről, és a tanítás is csak félgőzzel folyik. A holdhónap fordulóján tehát mindneki délben, a helyi népviselteben jár csapatostul családokat látogatni, akkora kajás szatyrokkal, hogy én biztos meghalnék a cipelésében is, nemhogy még enni is kelljen belőle. Ezt látva nem is olyan meglepő, hogy a mindent háttérbe szorító készülődés során már a parlamentnek is azt kellett tárgyalnia, hogy kifizessék-e egy évre előre a nyugdíjakat, hogy aztán jól el lehessen verni azt egy hét alatt.
 



Ez viszont már tényleg Cágán szár, még akkor is ha az idilli
képet ezúttal nem én, hanem a google tárja elénk.

Mi a magunk részéről szintén barátok felkeresésével, és családlátogatással köszöntöttük az újévet, amikor a hagyományok szerint, régen mindenki hozzáadott a korához egy évet, és ebben ki is merült akkoriban a születésnap megünneplése. Ma ez kicsit másként néz már ki, de a mi házunk nyilván hagyománytisztelő, mert az egy darab működő lift mellé még egyet adva bekapcsolták a másikat is, így a fél órás várakozás átmenetileg mintegy húsz percre csökkent.

 

Magyar lángos(hoz hasonlító valami) és a
vele ismerkedő mongol ismerősök.

Voltunk még ezen kívül lángosos buliban is, pár baráttal, ahol én voltam a szakács, így egy - a Balatonnál szocializálódott közönség számára - viszonylag ehetetlen valamit sikerült kikotyvasztani, de szerencsére itt nincs se Balaton, se lángosos, ezért elfogyott az újdonságként szolgáló adag.

 

Ugyanezzel a társasággal szoktunk szombatonként művészmoziba is járni, ahol néha jó filmeket is adnak a pocsékok mellé, ez azonban hozzá tartozik a mongol életérzéshez. Mindent megér például egy elvont amerikai zenekarvezető szövegét hallgatni negyven percen keresztül, miközben az együttese kínai tagjai valami tök mással húzzák az időt a színpad mögött, mielőtt elkezdődhetne az általuk kísért némafilm. Mindez persze felülmúlhatatlan egy olyan vasbeton teremben, ahol nem is olyan régen még a kommunista párt helyi tagszervezete tartott gyűléseket, és a vetítőgép pontosan ugyanannyira nem működik ma, mint ahogy az akkori rendszer se tette szűk harminc évvel ezelőtt.

 

Nem sokkal a mongol órák tényleges kezdete után - és persze még az előtt, hogy elkezdtem volna nem bejárni rájuk - kezdett eléggé megcsappanni a bankszámlámon lévő pénz, köszönhetően az ösztöndíjamat utalni hivatott elnöki hivatal akkurátus működésének. Elvileg 25-ig kellene, hogy kifizessék a pénzt, de már nem lepődtem meg rajta, hogy 27-én kaptam egy üzenetet, hogy majd három nap múlva lesz pénz. Öt nappal később jött a következő sms, hogy két nap múlva már tényleg utalják, melyet követően három nappal később valóban a számlámon volt az összeg.

 

Mivel ekkor nem éltünk túl nagy lábon, valami mással kellett szórakoztatnunk magunkat, ami olyan jól sikerült, hogy a fél ház összegyűlt miatta a folyosón. Történt ugyanis, hogy el akartunk égetni egy papírt, ami annyira tökéletes lett, hogy vele együtt kigyulladt az egész szemetes is, úgy ahogy volt a ez előző napi kajamaradékkal és a műanyag flakonokkal kombinálva. Mire eloltottam, addigra olyan volt az egész lakás mint egy jól szigetelt kolbászfüstölő, kevésbé minőségi tüzelővel megrakva. Gyorsan kinyitottunk ajtót, ablakot, és mielőtt még teljesen megfagytunk volna, végre újra belélegezhetővé vált a lakás mínusz sok fokos levegőjének szaga. Ellentétben a folyosóval, ahol pánikszerűen keresni kezdték, hogy honnan jöhetett az a nagy füst, és végigdörömböltek minden ajtón, azzal, hogy csak kérdeznének valamit.

Na ez az ami itt Mongóliában este fél tízkor már egy kissé gyanús, úgyhogy nem  nyitottuk ki. Mire másodszorra kopogtak, már biztonságban éreztük magunkat, azzal a boldog tudattal, hogy ha már az egész emelet a folyosón van akkor csak nem ölnek meg minket se.

Na ekkor derült fény a zűrzavar okára, amit valahogy csillapítani kellett, ezért közöltem, hogy leégett a kaja amit főztünk. Az elmúlt két napban...

Mindenesetre itt kezdtem el neki először örüli, hogy a folyosón lévő tűzoltó tömlőket vagy fel se szerelték a csapra, vagy már mind ellopták, és a lakásban lévő füstérzékelők is pont olyan jól dolgoznak mint egy színvak szobafestő.