7 felejthetetlen élmény, ami téged is érhet, Ulánbátorban lakva

    El tudod képzelni, ahogy az elmű kijön kikapcsolni az áramot, de túl hülyék hozzá, és nem sikerül?
    A mongol főváros által nyújtott élményeket hajszolva elég akár otthon maradni, hogy ilyenekben lehessen része az embernek.
Jurtában lakni persze szintén érdekes, de esetünkben egy sima lakás is megteszi, feltételezve, hogy van benne víz és villany. Az események sora akkor kezdődik el, amikor ezek valamelyike elromlik, vagy éppen az ázsiai szolgáltató van szórakozott kedvében.



Az események ulánbátori helyszíne,
nagy szürke épület, a fekete mögött.

     A villannyal, mint legviccesebbel kezdve a sort történt egy szép napon, hogy nemes egyszerűséggel kikapcsolták. Öt percre. Ennyi ideig tartott ugyanis visszakapcsolnom.
     A lakás számláiról Ulánbátorban semmiféle értesítő nem jön, csak találd meg a bankban valahogy, a határidő előtt pár nappal megállapított összeget. Ha mindez nem sikerülne, akkor csaknem azonnal jön a szolgáltató, és lekapcsolja a biztosítékot a folyosón lévő zárt szekrényben, te meg találd ki, hogy mi történt, mert szólni persze erről se fog senki. Mindezt azzal kiegészítve, hogy a kisebb áramkimaradások elég gyakorivá váltak, a helyzet is teljesen kaotikussá válik, melyen csupán az segít, hogy ha az éttermek előtt a járdán berreg az aggregátor, akkor tudni lehet, hogy tuti áramszünet van, nem pedig az elektromos műveknek van túl sok fölösleges ideje.

    A mi lakásunkkal is történt nemrég egy ilyen eset, amikoris egyszercsak megszűnt az áram. Túl sokat ekkorra már nem idegesítettem magam, csak megnéztem a lakásban lévő biztosítékot, de a szekrény mögötti táblán mindent rendben találtam. Na akkor cipő fel, és irány a folyosó. Ketten javában bütykölték a kapcsolószekrényt amikor kiértem, úgyhogy szóvá tettem nekik, hogy nincs nálunk áram.
Ekkor derült ki, hogy kikapcsolták, majd ahogy jöttek, el is mentek, még azelőtt, hogy Tunga értelmesen beszélhetett volna velük.

    Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a helyi mesteremberek nem csak akkor hülyék, ha valakit meg kell szivatni, de még ahhoz is idióták, hogy az áramot lekapcsolják, vagy azt a bizonyos kapcsolószekrényt rendesen bezárják. Az azt lefogó vaspántnak ugyanis az egyik felén egy tényleg tekintélyes méretű lakat fityeg, de ez nem akadályozta meg a profikat abban, hogy a másik oldalra egy kézzel kitekerhető csavart tegyenek.
    Innentől kezdve tehát rövidgatyában boldogan kitekertem a csavart, visszakapcsoltam az áramot, lőn internet befizettük a számlát.
    Ezzel az eljárással szemben az internet maga sokkal barátibb, ott ugyanis sms-ben érkezik a számla, azzal a bátorító szöveggel, hogy ha a határidő előtt befizeted, 5% kedvezményt kapsz a következő hónapba. Lássuk be, ezt kicsit szívesebben csengeti ki bármelyik mongóliai lakos.



Kínai mosógép az ulánbátori lakásunkban.

     A víz viszont szintén jó sztorikat tud szülni, és ezt nem csak az időnkénti hiánya okozza, hanem a több sebből szivárgó kínai mosógépünk is. Némi kreativitással, vagy a Mongóliában szentként tisztelt
celluxal azonban nincs olyan akadály, amit ne lehetne megoldani.
    A kínai műanyagdobozba rejtett mosógép-centrifuga kombó egy darabig remekül működött, de azóta letört a teteje, kilykadt a leeresztő csöve, és ha megy a centrifuga, akkor a szivattyú is bekapcsol, hogy tuti ne maradjon egy csepp víz se a kínai ipar e remekében. Jelenleg tehát úgy lehet megoldani a ruhákkal gondosan kiegyensúlyozott - különben egyáltalán nem működő - centrifuga használatát, hogy a cső végét vissza kell rakni a mosógép másik felébe, ahol maga a mosás zajlik, és így lehet benne keringetni a vizet. Csak így lehet ugyanis megoldani, hogy ne levegővel menjen tönkre a szivattyú, és még csak ne is tiszta vizet kelljen folyamatosan utántölteni bele. Persze mindeközben a csövön lévő lyukon spriccel ki a víz, de mit nekünk gejzír! A fürdőkád mellé megfelelően elhelyezve pont abban landol minden felesleg, és így a fürdőszobában is csak két centis víz áll a mosás végére, mert ugyebár egy lyuk nem lyuk.

     Melegvíz persze ugyancsak nem lesz a gépben magától. Azzal meg kell ám tölteni, méghozzá a zuhanyból, ami viszont a központi fűtésre, és vízhálózatra csatlakozik mindenhol. Amennyiben tehát az erőműben valami probléma támadna - márpedig problémák vannak - akkor se forró víz, se zuhany. A hétvégén például pont ez történt, mire közölték, hogy nincs nyomás, mert elromlott a pumpa.
Lehet, hogy fel kéne nekik ajánlani a mosógépben lévőt. Az úgyis mindig túl aktív...

Ulánbátori kilátások. Csekély összegért dolgozó munkás
tart pihenőt egy ulánbátori építkezésen. A panoráma, és a
sanyarú sors szintén a lakásunkból látható.

     Kis otthonunk luxusszolgáltatásainak sora ezzel azonban nem ér véget, a lakáshoz, és a házhoz ugyanis szervíz szolgáltatás is tartozik, nem kevés pénzért, azonban a minőségnek ára van. Na meg a jól záródó ajtóknak is...
     A vadonatúj, és rendkívül jól szellőző erkélyajtónkat meg se próbálták megcsinálni, ezért nekem kellett körbe telenyomni sziloplaszttal, hogy ne az utcát fűtsük, de ha a lépcsőház ajtajáról van szó, akkor már mindjárt más a helyzet. Néhány tényleg jó vízszerelőtől - akik persze mosógépet nem javítanak - eltekintve van azonban néhány olyan eset is, amire nem képesek mit lépni a szakemberek. Ilyen volt például a naponta megjavított, majd minden egyes kinyitásnál csavarkupacokat hullajtó kapu is, amit annyira nem voltak képesek megcsinálni, hogy egy idő után inkább lecserélték az egészet egy másikra.
     Így esett meg, hogy az egykori, szép üvegajtó helyett, most egy szocializmus elejéről ránk maradt, sötétbarna vasajtó fogadja az ottlakót, melyet a szomszédos lépcsőház hasonló, bár tökéletesen üzemelő üvegajtajával egyiőben cseréltek le, ami ugyan ronda, de legalább működik. Egyenlőre.

     Nem működik viszont minden tökéletesen a szomszéd boltban, csakhogy ezt a vásárló mindig megoldja, újabb felejthetetlen élményekkel gazdagítva ulánbátori tartózkodását.

Bolt, és mellette az ulánbátori lépcsőházunk ajtaja.

  Néhány napja még boldogan húztam le magamnak az uzsonnára szánt csokit, és ásványvizet, mert az eladó még a reggeli felmosást csinálta gumikesztyűben, azonban tegnap már neki se sikerült működésre bírni a vonalkódolvasót. A vásárlók lassan kezdtek feltorlódni, a kis üzletben, aminek egyszem alkalmazottja telefonos segítséget kérve próbálta újraindítani a rendszert, és közben jobb ötlete nem lévén papírra írta fel az eladott termékeket. Már amikor a vevő tudta az árát, ez azonban nem mindig volt elmondható a dolgokról, ami további fejtörést okozott az unokának csokit vásárló nagymama esetében, aki végül durván féláron kapta meg az áhított nyalánkságot.
Várakozás közben megismerkedtem a házban lakó egyik külföldivel is, akinek még némi fordítással is a segítségére voltam, majd mire már pont bemagoltam én is a paprika és a tej árát, váratlanul megjavult a gép, és véget ért az utánozhatatlan kaland.

A blogon korábban már többször is írtam a mongóliai ösztöndíjas diákélet kisebb és nagyobb örömeiről, mint például itt és itt, azonban ezek az esetek nem csak tanulóként érhetnek bárkit, rendkívül feldobva az ember napját. És, hogy mi ebből a tanulság? Gyertek Mongóliába, és fogadjátok el, hogy igenis lehet élvezni ezt is, ha pedig már van saját tapasztalatotok, ti se tartasátok sokáig magatokban.

És ha az új kapuhoz ti se kapnátok kódot ne aggódjatok, nem egyedül lesztek kizárva...

Mongóliai ösztöndíjas program és, ami a lógás előtt történt

Különböző bulik, különböző módon tudnak csúnya, vagy vicces véget érni. Nem írtam még például arról az estéről, amikor decemberben közös vacsorát rendeztünk a mongol koliban, de a kínai étterem vodkakészletének megcsappanásáról sem esett még szó.



Nezetközi vacsora, koreai, orosz, és japán kajákkal az
Ulánbátorban tanuló külföldi diákok kollégiumában.



     Történt tehát, hogy az előző heti magyar kaján felbuzdulva, ezúttal az osztályunkat képező összes cserediák összeszedte magát, hogy viszonozhassa a gulyáslevest, aminek komoly lakoma lett a vége, több féle koreai, japán, és orosz kajával. Mi ketten magyarok újra hősnek lettünk nyilvánítva, amiért képesek voltunk többször is enni a csípős koreai kajából, de ugyanez az egyik orosz lányról nem volt elmondható, ő ugyanis a második kanál után nem csak az ajtóval együtt, de a fal egy részével egyetemben robbant ki a szobából egy üres pohárral, majd a következő fél órát az ágyon vörös fejjel lihegve töltötte el. Szegény koreaiak anyira megijedtek, hogy egy közepes méretű tejcsarnokot töltöttek bele, mire kicsit magához tért, miután boldogan folytatódhatott a vacsora, ekkor azonban már leginkább alkohollal.

 

     Valamivel később jött csak el az április eleje, amikor Mongóliában életbe lép a minden hónap elsején érvényes törvény, nevezetesen az alkoholtilalom. Ezúttal pont péntekre esett, ami hihetetlen pangást eredményezett a kocsmákban, de nekünk azért ennek ellenére is sikerült reggel nyolcig házibulizni. Fű alatt mindig lehet egy kis sört, vagy vodkát szerezni.

 

Mongol népviselteben (dél) lépnek fel a koreai
csoporttársak az ulánbátori egyetem táncversenyén.

    Sajnos nem elsejére raktuk az osztállyal az egyetemi tánc, és énekverseny utáni ünneplést, ekkor ugyanis már volt Dzsingisz vodka... Kínában élő, belső-mongol csoporttársak hívtak meg minket egy tényleg kínai kajákat főző étterembe. A kaja tényleg baromi jó volt, de ami utána következett... Néhány óra alatt a teljes osztály csatak részeg volt, a tanárok jelenlétével súlyosbítva, abba pedig bele se merek gondolni, hogy mennyi lehetett a terülj-terülj asztalkám számlája, a tekintélyes mennyiségű alkohollal megtoldva. Szerencsére a szervező volt annyira előrelátó, hogy ebédet rendezzen inkább vacsora helyett, így kora estére mindnekit hazavittek valahogy.
    Nálam azonban a kocsmázás nem ért ezzel véget, nemsokára ugyanis hívott Tunga, aki éppen szintén egy barátnőjével sörözött, ekkorra már kissé illuminált állapotban, pénz azonban nem volt náluk elég, hogy kifizessék a számlát. Egy óra múlva sikerült beesnem a nem túl messze lévő, de ekkorra rendkívül távolinak tűnő helyre, ahol még üldögéltünk egy darabig, mielőtt véget vetettünk volna az este izgalmainak.

 

    Ezzel a néhány kis kalanddal ért véget az említésre méltó történetek sora az iskolalátogatási időszakban, ezt követően ugyanis szinte alig mentem be a mongol nyelvórákra, hogy be tudjam fejezni a diplomámat. Volt viszont elég élmény ezután a vízválasztó után is, mint például az, hogy a helyi szolgáltató még ahhoz is tökhülye, hogy kikapcsolja  a lakásban az áramot. Ilyen, és ehhez hasonló dolgok pedig csak egy ázsiai kiruccanás során történhetnek meg akalandvágyó utazóval, de a részleteket már csak a következő bejegyzésben mesélem el.

Újrakezdés Ulánbátorban

Aki költözött már új lakásba, az tudja milyen a földön aludni, mert még nincsen ágy, vagy hűtő és mosógép nélkül élni.
Mindezt egy heveny ázsiai gyomorrontás után, néhány kiló súlytól megszabadulva véghezvinni még nagyobb öröm volt, de jelenleg mégis teljes a komfort. Az ulánbátori lakást berendezni nem volt egyszerű, de megkűzdöttünk vele.



Kilátás az ulánbátori lakásunkból.

Az expedíción összeszedett betegségnek köszönhetően modelleket megszégyenítően lapos hassal, és olyan beesett, szürke szemekkel értem haza az éjszaka közepén, hogy azokkal bármelyik hororfilmben főszerepet vállalhattam volna. Tunga, aki egy nappal korábban, repülővel érkezett, alig akart megismerni...

Mivel ekkor még ulánbátori  lakásunk szinte teljesen üres volt, a földön, a hálózsákomon aludtunk, ami nem volt túl kényelmes, de másnap elmentünk a piacra bevásárolni. Matracból csak drága és rossz minőségű, rugósat találtunk, ezért a sokkal olcsóbb műnemez mellett döntöttünk, aminek kevésbé van szaga, és három réteget egymásra hajtogatva, tökéletes ágyat lehet belőle csinálni. Most tehát ezt terítjük ki éjszakára a nem túl nagy szobánkban, és hagyományos, mongol módon a földön alszunk. Illetve csak aludánk, ha a beköltözésünkkel egy időben nem kezdődött volna el melettünk az éjjel-nappal zajló építkezés.

A második éjszakán elkezdtek betonozni, mi meg a hatóságokkal telefonálni, aminek persze semmilyen kézzelfogható eredménye nem lett. Azóta is minden este ugyanaz megy, és az épület csak nő, már lassan a kilátásba is belelóg. Ma megjelent a házban egy papír, hogy kilenctől, éjjel kettőig megint betonozni fognak, és kérik, hogy se üveggel, se műanyagflakonnal ne dobálják a munkásokat... Nem mondom, hogy nekem ilyesmi nem jutott még az eszembe, de a jelek szerint valaki az ötlet  megvalósításáig is eljutott. Pár napja volt csak csend, egy éjszaka erejéig, amikor nagy boldogan még a folyton zúgó hűtőt is kihúztam, ami aztán másnapra végleg elhallgatott. Tegnap este vitte el a szerelő, és mára elvben vagy megcsinálja, vagy ad egy másikat. Remélem, hogy utóbbi, hátha az csendesebb lesz, és akkor  végre a földszinten lévő kisbolt mélyhűtőjéből is visszakérhetjük a kajáinkat.

A hűtőt egyébként egy netes hirdetésen találtuk az említett szerelőnél, akinek az udvarán egy
mosógép is volt, úgyhogy egy füst alatt megvettük azt is. Lealkudtuk, majd rábeszéltük a szerelőt, hogy hozza is el nekünk kocsival. A dolog eddig jól is ment, ellentétben a lifttel, ami viszont nem ment se jól, se rosszul, se fel, se le... Pont akkorra romlott el, amikorra megérkeztünk, és a mosógépet a lépcsőn kellett felcipelni a hatodikra. A hűtőre már ezek után nem volt kapható a szerelő, de szerencsére megjavult a lift, és sikerült egyedül betornásznom a gépet, majd a nap csúcspontjaként még a lakás küszöbén is átráncigáltuk Tungával. Sütőt még korábban kaptunk a tulajtól, igaz, egy orosz ócskavas formájában, amin minimum egy óra felforralni másfél deci vizet, és ez alatt feltehetően egy kisebb falu számára elegendő áramot fogyaszt el, de legalább működik.



Mongóliai lakásunk Ulánbátorban

A nagy bevásárlás után úgy egy héttel, most már kezdünk egész ehető kajákat is főzni, bár ennek hosszas fűszer keresés, és edény vásárlás volt az ára. Megismerkedtem viszont a közeli indiai étterem hét éve itt élő séfjével, és tőle vettem egy fűszerkeveréket, ami azóta a konyhánk gyöngyévé lépett elő.Most már csak valami sport kéne a boldogsághoz, na meg egy tanulmányi vízum. Jelenleg három hónapja és egy hete intézem a dolgot, és most ott tart, hogy tegnap megvettem a vonatjegyet Kínába, szállást foglaltam, és beadtam a vízumkérelmet.Egyszerűen egy vicc az egész, de nincs más megoldás, a határ túloldalán lévő mongol követségre kell mennem vízumért, ami persze másfél napos utazást jelent, na meg egy rakás pénzt, nem beszélve arról, hogy a kínai vízumot is meg kell hozzá szereznem.

Remélem, hogy ott legalább fogok találni valami jó boltot, bár attól a kisvárostól ahová megyek nem várok túl sokat. Itt mindenesetre nem feltétlenül könnyű a bevásárlás, és társasjátékot például egyáltalán nem lehet kapni. Túl sok dolog nincs a városban, amit csinálni lehetne, ezért jó lenne beszerezni valami otthoni játékot az unalmas téli órákra. Remélhetőleg addig az építkezés befejeződik, és nem fogja elvenni a kilátásunkat sem. A lakás szép világos, délre néző, ráadásul a központban van, és az ott lévő néhány felhőkarcolóra látunk rá, na meg a mögöttük lévő hegyekre. Ablakot a zaj miatt nem sokat nyitunk, de a levegő minősége sem az igazi, ezért folyton figyelem a neten az aktuális állapotot. Ha túl szennyezett, bezárkózunk. Most még egyébként nem olyan vészes, de bele se merek gondolni, hogy mi lesz itt a fűtési szezon beindulása után. Megint maszkban fogunk utcára menni, és a lakásba is veszünk talán egy légtisztító gépet, bár ez utóbbi sajnos elég húzós áron érhető csak el.