Napsütötte Ulánbátor, kollégiumi idill

Kérdeztétek, hogy milyen itt a hétköznapi élet, iskola, koli, stb.

Hát következzék egy rövid beszámoló a mindennapokról, na meg a szokásos heti eseményekről.

 

Hogy hány magyar van itt azt pontosan nem tudom, de gyanítom, hogy jelentős részüket ismerem, és velünk együtt jelenleg 8 a minimum.

A külföldiek száma összesen 2000 körül mozog a városban, na meg persze a turisták, de ez még így is elenyészően kevés százalék,  a 2 millióhoz közelítő Ulánbátorban. Ennek ellenére mégis aránylag sok fehérrel találkozunk, mivel hasonló helyekre járunk étterembe, és vásárolni is. Sok a francia (kb. 200) de akad ausztrál önkéntes is szép számmal, illetve amerikaiak is élnek itt.

 

A koliban itt van Balázs, aki igen jól rá tud mutatni, hogy ezen az országon csak röhögni lehet. Annyi furcsa dolog van, és annyi hülyeség, hogy mindenképpen ironikusan kell látni a világot, különben csak dühongeni fog az ember. Ezen kívül jó taktika, ha úgy gondolunk Ázsiára, mintha a Marson lennénk, űrlények között, és akkor nem érhet semmi váratlan dolog. Néha bosszankodok, de aztán mindig jön egy határ, amit átlépve már csak röhögök az egészen. Ilyen volt az is, amikor egy elegánsabb étteremben a szomszéd asztaltól csak akkor dobták ki a merev részeg embereket, amikor az egyik harmadszorra akarta az asztalon áthajolva megütni  a másikat, az asztalt feldöntve, és a poharakat összetörve. Már a mi asztalunkon is majdnem elfeküdt, úgy lökdöstük vissza. Ezen már tényleg csak röhögni lehet.

 

A koli sokat fejlődött a korábbi évekhez képest, ezt mindenki aláírja, aki hosszabb ideje van itt, de azért még nem az igazi a dolog. Az utóbbi 1-2 hétben viccesebb lett a helyzet, úgy látszik a fűtés bekapcsolása mellett más luxus, mint például az áram már nem fér bele a költségvetésbe, de az is lehet, hogy az a meleg víz ami eddig többnyire a zuhanyban volt, most a fűtőtestekbe megy. Tény mindenesetre, hogy tegnap durván egy hete először sikerült normálisan lezuhanyoznom, harmadik próbálkozásra, kihasználva a pár percre visszatért meleg vízet. Többnyire cicamosdás van, mert meleg víz az ma se volt. Internet hol van, hol nincs, ha van, akkor nem túl gyors, bár most pont jól működik. Viszont rengeteg időm elmegy csak azzal, hogy frissítgetem a honlapokat. Se tanulni, se dolgozni, se semmit nem lehet itt rendesen. Ehhez jön a rendszeres, és egyre hosszabb ideig tartó áramszünet. Ma is volt kettő, és múlt pénteken is elment éjjel az áram, és a koli felében másnap estig nem is jött vissza.

 

Ami az időt illeti, a mongoloknak van bőven. Nem a pontosságról híresek, és nem idegeskednek ezen annyit, mint mi. Ők elvannak Dzsingisz kánnal, és büszkék rá, hogy egyszer az övék volt a fél világ. Önellátásra képesek még talán ma is, nem függenek semmitől se annyira. Szénnel fűtenek, ami büdös ugyan, de legalább van bőven. Nyelveket nem beszélnek, de úgyse mennek sehová, minek. Kicsit úgy érzem, hogy boldog tudatlanságban élnek, és ezért is tudnak olyan gyermetegek lenni néha. Viszont az érme másik fele, hogy ha a kocsi a puszta közepén romlik el, akkor is meg fogják javítani, legfeljebb előzetesen 2 napig szobroznak mellette. Egyébként utak sok helyen nincsenek, csak földút, de mennek rajta hetvennel. Szerintem a mai japán gazdaság alapját, a Mongóliába exportált új lengéscsillapítók teszik ki.

Szerdán a szomszéd szobában lakó lányok előadták, hogy vegyünk együtt takarító cuccokat, és a közös fürdőt tartsuk tisztán, mert elég undorítóan nézett ki előtte. Másnap meg is vették az ipari mennyíségű fertőtlenítőt, gumikesztyűt, és mindent, amit egy magára valamit adó profi takarítónő beszerezne. A dolog vicces oldala akkor következett, mikor a koreai lány bekopogott hozzám, hogy akkor ő most megmutatja, hogyan kell takarítani. Oké, menjünk. Fél órán keresztül röhögtem rajta, hogy mongolul, de rendkívül lelkesen magyarázza, hogy fertőtlenítő, aztán mosóporral mossuk ki a wc-t. Javasoltam, hogy a wc deszkát és a padlót nem ugyanazzal a ronggyal  kéne pucolni, mire hálából elmagyarázta, hogy mi az a rövid bot, amiből fehér szőrök lógnak ki mindenhol. Megnyugtattam, hogy bár Európából jöttem, én is láttam már wc kefét. :D Szóval végigasszisztáltam a teljes folyamatot, mindezt abban a farmeromban, aminek le van szakadva a gombja, és a slicce akkor sem tudott volna jobban lecsúszni, ha ha rákötök egy zongorát. Most vagy megerőszakol ma éjszaka, vagy ő is nagyon röhögött magában. :D

A történetet hétvégével folytatva, tulajdonképpen semmi sem történt. Szombatra lebetegedtem, és még az angol órámat is le kellett mondanom. Mikor később hívtam a főnököt, hogy mikor tartsak másik órát közölte, hogy pont az én tanítványaim nagyon elfoglaltak és nem akarnak órát a hónapban. Most vagy igazat mondott, vagy mégis be kellett volna menjek szombaton, hogy végighányjam az iskoláját. A tökéletestől még kicsit távol áll a gyomrom, de azért már vasárnapra is sokkal jobb lett. Jó lett volna kicsit netezni, és beszélni az otthoniakkal, de mintha hétvégére direkt lekapcsolnák a netet. Halálra idegesít. A fészbúk tegnap is használhatatlan volt, ami külön jót tett az amúgyis remek kedvemnek. Néha kezd elegem lenni mindenből.
Irigylem az otthoniakat, mert ott legalább az idő jó. Na de majd jól elmegyek én is a piacra, és veszek egy kabátot. Ha lesz rá pénzem. Az oktatási miniszter ugyanis éppen Németországban van negyedikéig, és neki kéne aláírnia elvben az ösztöndíjas papírokat.  Talán 2 hét múlva lesz valami, és egyszer még diákigazolványt is kapok.

Az idő miatt egyébként nagyon irigylem most az otthoniakat, ami a meleget illeti. Ebből itt túl sok nincsen, és hamár idő, itt az óráátállítás sem létezik, így most már 7 óra a különbség a két ország között. Na és akkor újabb panaszkodás. A kártyám már megint nem működik. Lecsekkoltam van rajta pénz, de az automata mégis azt dobja ki, hogy nincs fedezet, még akkor is, ha jóval kevesebbet akarok kivenni. Fogalmam sincs mi van vele, de kezd ez is bosszantó lenni, pláne hogy az automaták többségét a Maestro kártyámmal alapból nem tudom használni...