Itália és egyéb kalandok: Mongol vízum Kínából, erliani látogatás

Ulánbátorból elmenni Kínába azért, hogy az ember mongol vízumot kaphasson már eleve kicsit furcsának tűnhet, de az iróniát nem ismerő országban semmi sem lehetetlen.
Három és fél hónapos, könyörgés, balhézás és levelezés után már csak egy határőrrel való üvöltözés választott el a mongol tanulmányi vízumomtól, de a végén mindkettő jól sikerült.

Boltok a kínai Erlianban.

A kínai vízumot hétfőn kaptam meg, és szerdán még egyszer, utoljára egyeztettem a Köztársasági Elnöki Hivatal vezetőjével, hogy minden rendben lesz a határon, csak lépjek ki az országból, Kínába be, majd vissza ide. Már ekkor tudtam, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű.

Csütörtökön este kilenckor indult a vonat, amin rögtön meg is ismerkedtem a velem egy kupéban utazó családdal, akiknek a fia megy vissza a shanghai-i egyetemre, de az anyja és a nővére kísérték el a nem túl rövid utazásra. Délelőtt együtt szálltunk le a mongol határon lévő Kínai városban, Erlian-ban, az egyre erősebb esőben. Mivel a vonatom este hat órakor indult a határ túloldalán lévő Zaminudból, túl sok időt nem tölthettem itt, bármennyire is szerettem volna. A pályaudvar mellett vettem egy majdnem két kilós zacskónyi, kínai datolyát, egy kínai sakkot, meg pár üvegcse pálinkát ajándékba, meg még néhány apróságot. A boltban sikerült mongolul beszélni az eladóval, így a kínai túlélő nyelvtudásomat ráertem csak később elővenni, amikor kicsit jobban bementem a városba, és találtam egy hangulatos kis bevásárló részt. Itt sikerült beszerezni még pár dolgot, mint például halat, meg egy másik, nagyon szép sakkot, amiben a figurákon bőr borítás van, és a rendesen műanyagból készülő pálya is bőr, vagy legalábbis ahhoz hasonlít. Persze ez utóbbit csak azután, hogy lealkudtam az árát a felére. A belső udvarokon lévő boltok előtt néha zene hallattszott az emeleti erkélyekről, aminek az ereszről csordogáló víz hangja adta meg a ritmust. A városnak ez a kis szeglete számomra tipikus kínai volt, széles és tiszta utcákkal, elektromos robogókkal, és nagy épületekkel. Megnéztem még néhány kis boltot, amelyek közül sok mongol szuvenírt kínál, néhány pedig gyönyörű, fa alapra helyezett köveket, a kicsitől a legnagyobbig, majd visszabballagtam a pályaudvar elé, ahol a biztonság kedvéért beszereztem még két sakkot, szintén ajándék gyanánt, és ezzel, meg az útra bevásárolt kajával meg is telt a hátizsákom. Legfeljebb egy órát töltöttem el a városban összesen, és ellenálltam a helyi bordélyban szólongató nőnek is, bár ez utóbbit nem csak és kizárólag az idő hiánya miatt.

Tökéletesre sikerült kép a
mongol vízumhoz.

Fogtam inkább egy taxit, amit később egy mongol UAZ-ra cseréltem, és elmentem a határhoz. Útközben találkoztam egy amerikai fickóval, aki hasonló helyzetben járt mint én, és csak egy pecsét kellett az útlevelébe, az viszont Mongóliából. A kínai határon mindketten simán átmentünk, de miután segítettem neki eligazodni az általa nem beszélt nyelvek között, nekem mégis adódott egy kis gondom a mongol határőrökkel. Szerencsére még mindig volt vagy öt órám a vonat indulásáig, és számítottam rá, hogy Elnöki Hivatal ide vagy oda, ez az idő bizony kelleni fog a vízumhoz.

A probléma ott kezdődött, hogy kitlálták, hogy mégis fizetni kell érte, mégpedig nem is keveset, így nem meglepő, hogy nem volt nálam elég pénz, a három ott lévő automata közül pedig egyiket se tudtam használni, pedig két kártyával is megpróbáltam. Később az is kiderült, hogy nincs nálam útlevél kép, de miután bejártam a fél átkelőt, megtaláltam azt a nőt, akinek az asztalán volt egy színes nyomtató, és még fotópapír is hozzá. Amikor elővette a telefont, hogy akkor most lefényképez, elkezdtem szakadni a röhögéstől... Ott álltam a határon, a senki földjén, csurom vizesen, és próbáltam visszafolytani a nevetést. El tudjátok képzelni, milyen fotó lett ebből... Felrakom ide!

Mire ezzel a műalkotással visszamentem az előző épületbe már mindenki ismert, és gond nélkül sétáltam keresztbe a kordonokon, a táskámat ekkorra már úgyis leraktam az átvilágítós ember széke mellé, hogy ne akarja lecsekkolni, elég ha csak vigyáz rá. Közben telefonálgatás az Elnöki Hivatallal, és erős idegeskedés a pénz miatt, amit majd ugyan visszakapok, de attól még nekem most kellene. A végén még az ügyintézőnek is odaadtam a telefont, aki kicsit megszeppent, amikor rájött, hogy kivel beszél éppen, de attól még nem adott ingyen vízumot. Közben a mellette ülő határőr kezdett egyre bunkóbb lenni, hogy ha nincs pénzem, akkor menjek vissza Kínába. Először csak közöltem vele, hogy a vízumom csak egyszeri belépésre szólt, és ha akarna se tudna visszaküldeni, de amikor tíz perccel később még mindig ott álltam, és egyre bunkóbb kezdett lenni, elkezdtem vele ordítani. Szerencsére ez hatott, mert a harmadik határőr beültetett a kocsijába, és elvitt a mongol városban lévő bankba, ahol minden gond nélkül ki tudtam venni a pénzt, és befizetni a határon lévő banknak.

Persze rossz címen... Elszúrta a bank, ami még egy kör szervezést igényelt a határőrök részéről, de végül néhány óra veszekedés után megkaptam a vízumot, és egy buszt is lestoppoltam a városba.

A mongóliai Zaminud vasútállomása, immár a határ túloldalán.

A mongol város sokkal kevésbé érdekes, nagy, vagy tiszta, de ettem egy finomat, kicsit sétáltam, és nem sokkal később már az ulánbátori vonaton ülltem, ami szombat reggel ért ide. Az itt fogott taxis azonnal többet kért az utazásért, mint ami a tényleges ár lett volna, de nem álltam le vele balhézni, pár száz forintért, csak megállapítottam, hogy Kína azért tényleg más volt. Mindenesetre amikor Tunga félálomban ajtót nyitott, nem bántam meg, hogy visszajöttem, és kihagytam a kínai bordélyt. Szép volt Kína, és most már a sakk helyes kiejtését is tudom, de azért mindig jó hazatérni, főleg egy rendes tanulmányi vízummal, három és fél hónap ügyintézést követően.