Itália és egyéb kalandok: Zaisan

2013. szeptember 30., hétfő

Shargamor't, mongol sasok, és egy újabb Ulánbátori hétvége

Csalódottan távozó szarka, a Zaisan melletti madárfotózáson

Ha jól emlékszem, már írtam itt a mongol sasokról, amikből tényleg elég sok van, és igen kedvelt állatok a farkas mellett, hogy a medvékről és a rőtes szarvasünőről ne is beszéljünk, melyekből utóbbi például Dzsingisz egyik őse, a mongolok totemállata. A sas nevét viseli egy mongol tv csatorna, vadásznak vele, és az Ulánbátortól nem messze lévő Terelj Nemzeti Parkban is híresen sok van belőlük. Erről most nem írok többet, mivel jövő hétvégén oda készülünk, tehát ez a rész folyt. köv., mivel akkor fogok tudni róla rendesen mesélni.

Az ég a városon kívül tele van ezzel a madárral, számos varjú és szarka mellett, így a Bumbugur piacon beszerzett néhány állatalkatrésszel és nem kevés fotós cuccal felszerelkezve elindultam délre a már ismert Zaisan fele. Már rutinosan néztem a hetes és negyvenhármas buszt dél felé, de ha valakit érdekel az ulánbátori tömegközlekedés, akkor íme egy kis segítség: UB buszok. Az arany Buddha szobron és az emlékművön túl találtam egy jó nagy hegyet, arra másztam fel röpke egy óra alatt, és a madarak előtt még jól körbefotóztam a tetején lévő három obót, és a szmogot a város felett, mely jól megfigyelhetően kissé a szél irányának megfelelően eltolódva lógott az épületek felett. Hatalmas, barnásszürke felhő, a kék ég alatt. Na ezt szívom én nap, mint nap, bár egyenlőre még nem vészes a dolog. Alkalmas hely kerersése, áldozat bemutatás, és kényelmesen elhelyezkedés után fél órát kellett várnom, mire a második varjú végre nem repült tovább, hanem nagy kört leírva leszállt a húsra. Ezután már nagyon sok követte az első, korai madarat, de a három birkaszívből - vagy mi a fene volt az - kettőt fogtak és elvittek. Legközelebb fel fogom vágni, vagy minimum leszögelem... A harmadikra egy szarka csapott le, akinek volt annyi jóérzése, hogy ott kezdte el enni, nem pedig ellopta, de hamarosan ennek is vége szakadt, mivel a varjak voltak többen, és ők voltak az erősebbek is. Jó kép nem igazán született, és sast se láttam, de ez is érdekes volt, és tanulságos is egyben. Remélem hamar lesz időm visszatérni, és újra próbálkozni. Erre egyébként minden esély megvan, mert az idő szép, és a tanárok is kitartóan betegek, ezért a második óra megint elmaradt. Mellesleg itt az ázsiaiak közül sokan hordanak maszkot, ha betegek, én pedig nem győzöm vigyorogva közölni velük, hogy mennyire tetszik a mosolyuk. Ilyenkor tényleg elmosolyodnak a sebészmaszk alatt.

Shargamor't-nál figyelő takintet

Kicsit összefolynak a napok, de asszem pénteken volt, vagy talán csütörtökön, hogy éppen félig éhen halva nyomtam a fejembe a pár nappal korábbról felmelegített csirkelevest, mikor hívott Kriszta, hogy nem érek-e rá, mert éppen az egyetemre megy. Szóval legyűrtem a szárnyast, és megcéloztam az egyetemet, ahonnét nemsokára, némi buszos dugónézést követően kikötöttünk egy jurtanegyedben. Tipikus régi rész, ahol nincs víz, de jelképes összegért egy-egy benzinkútnak tűnő háznál lehet vizet venni, és van mosdó is, meg a vidékről már ismert meleg vizes zuhanyzó. Szóval lehet, hogy kevébé kényelmes a dolog, de meg lehet oldani mindent, és otthon is volt hasonló, nem is olyan régen. A jurták mellé egyébként sok ház épült fel, kék, piros, és zöld tetővel, a telkeket pedig deszka kerítés veszi körül. Állítólag a várost körülölelő (a városban már nem, de máshol bárhol le lehet táborozni, jurtázni, sátrazni. Hátizsákosok előre!) jurtanegyedek a piachoz hasonlóan nem túl biztonságosak, de engem még semmilyen rossz tapasztalat nem ért. A többiek mesélték, hogy néhányszor megpróbálták kihalászni a táskájuk tartalmát a piacon, de eddig még mindig sikertelenül. Vigyázni kell, és akkor nem lesz baj, szerintem ez sem rosszabb, mint egy pesti kínai piac. Este Katához mentünk át, majd péntek este megérkezett Anna és Viki is a koliba, akik a Góbi sivatagban voltak a héten.
Péntek este egyébként a szokásosnak megfelelően beindult a piálás, és az újabb hét túlélésének megünneplése, ahol teljesen józan én sem voltam, de rajtam kívül még jópár kolléga itta magát tökéletesen csillámpónivá.

Shargamor't, Ulánbátor: sztúpák

Szombaton délre sikerült kikecmeregnem az ágyból, és ismét örömmel konstatálni, hogy akármennyit is iszok, nem leszek tőle másnapos. Tíz perccel később, beállítottak Vikiék, hogy menjünk kajálni, és vásárolni. Ebből az lett, hogy elmentünk a koli melletti kis étterembe, aztán a szomszéd kolostorba, mert Kata hívott, hogy Ganbolddal mennek egy 100 Thousand Poets for Change nevet viselő irodalmi felolvasásra, és gyorsan csatlakozzunk mi is, mert mindjárt vége van az egésznek.
Ganbold egyébként magyar irodalommal foglalkozik, és van is egy könyve, amiben magyar versek vannak mongolra fordítva. Ebből olvasott most fel mongolul, majd mi hárman magyarul.

Vasárnap szintén Katával és Krisztával voltunk, méghozzá a címben említett Shargamor't nevű helyen, a város északi peremén, ahol sok régi, és újabb nyaraló van, amik néha Dobogókőre emlékeztettek. Ide valami XO jelzésű sárga busz vitt ki, 500 tugrikos, filléres áron, a "7 boodal" (7 megálló) érintésével, ami elég jó tájékozódási, és fontosabb közlekedési csomópont is egyben. A japán katonai temetőt távolról megcsdálva érkeztünk meg a hangulatos kis völgybe, ahol az utolsó mongol uralkodó Bogd Khan, (akinek korábban a palotájából kialakított múzeumáról már írtam) feleségének voltak kedvenc sárga lovai. Innen a hely neve is. A hegyoldalon fehér sztúpák, fallal összekötött gyűrűjében (jellemzően ez van a kolostorok körül, 108 sztúpával) áll az épülő kolostor, és néhány sztúpa, két kőoroszlánnal megtámogatva. Mindez egy gyönyörű szép, és nem elhanyagolható módon lombhullató fenyőerdő közepén. A fák puha tűlevele arany színű a napsütésben, és a föld is hasonlóan pompázik alattuk, a falevelek pedig olyan sűrűn hullanak a szélben mint télen a nagy pelyhekben szakadó hó, csak itt nem kellett kabát sem.

Shargamor't, Ulánbátor: nyaralók

Este Katáékhoz mentünk át, ahol pörkölt volt a menü. Nem véletlen, hogy aki ide kijön, annak ő lesz a pótanyukája. Bő négy órán keresztül voltunk náluk, és idő közben Ganbold is befutott. A koliba végül pont zárás előtt estünk haza, és fogtunk neki a másnapi leckének, illetve én a blog írásnak.

A hétre éjszakai fényképezés van betervezve, majd a hétvégére Terelj felkeresése, de gyűjtöm az anyagot egyéb, Mongóliáról és az ulánbátori hétköznapokról szóló bejegyzéshez is.

Shargamor't, Ulánbátor: sztúpák a falon belül

Shargamor't, Ulánbátor: kilátás a hegytetőről

Shargamor't, Ulánbátor: dobogókői látvány, sárguló fenyőkkel

2013. szeptember 9., hétfő

Zaisan, Naran Tuul

Nincs ihletem sokat, vagy vicceset írni, de tudom, hogy ha most nem teszem meg, akkor mindent elfelejtek a következő egy hét alatt, amit valahol vidéken fogunk eltölteni, Nandinbaatarral, a helyi kolostor főapátjával, aki nem mellesleg a koli mellett lévő kolostor főapátjának titkára is egyben. Aki járt már itt, az ismeri, aki meg nem, annak annyit árulok el előljáróban, hogy még a múlt évezredben találkoztak vele Krisztáék, és azóta mindenki ismeri. A kommunizmus alatt lerombolt kolostort néhány éve élesztette újjá, itt voltak tavaly Dóriék, és ide megyünk most mi is tanítani. Angol órákat fogunk tartani a kolostorban, az iskolában, és a helyi angoltanárokkal is beszélgetni fogunk, mivel hozzájuk képest mi európaiak, anyanyelvként beszéljük ezt.

Erről fog szólni tehát a következő bejegyzés, úgy egy bő hét múlva, amikor újra netközelben leszek, de előtte se hagylak titeket beszámoló nélkül, mivel a szorgos hétköznapokat, fárasztó hétvégék követik, és ez most sem volt máshogy. Szombaton a lányokkal, és Fidával, az afgán sráccal megcéloztuk Ulánbátor közkedvelt kilátópontját, a helyi János-hegyet, vagyis a Zaisant. Elvileg Fida tudja az utat, és ez a gyakorlatban is igazolódott, de csak miután megkerültük a fél várost, a buszmegállót keresve, amire a teljes fotóscuccommal felszállni újabb kihívás volt, de azért sikerült, és rövidesen eljutottunk a város szélén épülő luxus negyedbe, ahol a Zaisan domb lábánál álló 16 m magas, arany Buddha szobrot, lassan teljesen körbenövik a láthatóan méregdrága, és egyre magasabb felhőkarcolók. Amolyan mini felhőkarcolók, de kétségtelenül azok, amennyiben hinni lehet annak a nem is olyan távol-keleti srácnak aki szerint Mongóliában közelebb van az ég, mint otthon.

Ha már felmászunk a dombra, akkor ne felejtsem el leírni, hogy mi ez. A Zaisan egy szovjetek által emelt emlékmű, ami a különböző háborúk hőseinek állít emléket, míg a domb aljában, a felfelé vezető lépcsősor elején egy T-34-es tank áll, ami elvileg Berlinig is eljutott.
A szovjet építészet remeke mellől, szépen látszik az egész város, a főtérrel, és a határon lévő gyárral egyetemben. Ez utóbbi mellett, az a sok tonnányi szén fog minket nemsokára megfullasztani, amit a vasúti kocsikon láttunk, a buszról. Nálunk szebb kilátásban egyébként csak a sasoknak volt része, amikkel rendszerint tele van az ég. Egyik nap majd meg is próbálom lefotózni őket, mert ez állítólag némi véres hússal megtámogatva nem egy túl bonyolult művelet, hús pedig van itt dögivel.
Alattunk a Tuul folyó, kanyarog, a sok kis ágával, a parton és az apró szigeteken sárgulnak a ritkán álló fák. Filmbe illő látvány. Néhány kerítésen, és patakocskán át, ide ereszkedtünk le ebédelni, aludni, na meg mindeközben jól leégni. Kezdek hozzászokni, hogy egyszer félmeztelenül szaladgálok, másnap pedig megfagyok a kabátban. Ami az időjárást illeti rohadt hideg tud lenni, és ma elvileg már havas eső is volt, de én pont lemaradtam róla, mindenesetre itt nemsokára tényleg megjön majd az első hó, szóval a fehér karácsony itt nem is lehet kérdéses.
Hazafelé átrohantunk Ulánbátor legnagyobb kolostorán, ahol éppen szertartottak, szóval nagyon sokat nem is fényképeztem és nem is írok róla, mivel ide még szeretnék visszatérni, rendesen lefotózni mindent.

Vasárnap piac volt a program, ahová el is jutottunk egy busszal, a helyiek lelkes kalauzolása révén, csak éppen nem arra a piacra, amire akartunk menni. Miután már hülyére vásároltuk magunkat, én egyedül és telepakolt hátizsákkal megcéloztam a nagy piacot, ami a következőképpen nézett ki.
Megáll egy busz

-Naran tuul piac?
-Persze, oda megy.

Felszállok. - Hányadik megálló?

-Ezzel a busszal nem lehet odamenni...
Na ennyit a mongol idiotizmusról. Még szerencse, hogy pár csajból sikerült kihúznom, hogy 14 megállón át kell végigdugóznom a fél várost. De megérte! A kajás rész ugyan a gépem landolása környékén porig égett (mi van, megjöttem...?), de azért még így is volt sok látnivaló, amiknek kapcsán csak azt nem értem, hogy a ketrecben lévő kismacskák és kölyök kutyák, miért pont a horgászcsali mellett kaptak helyet. Rakhatták volna őket akár a henteshez is.

Kicsit visszatérve a buszra, egész jó kis koreai buszok járnak errefelé, a jegy 60 forint (trolibuszon csak 30) és minden járaton helyben kell kifizetni a néninek. Ha az ember jót fog ki, akkor még mongol zene is van, ami tényleg rendesen megadja a dolog hangulatát. Ilyennel mentünk Dórival is, amikor a Bogd Khan Múzeumba mentünk, a mongol uralkodó és vallási vezető egykori palotájába, ahol éppen felújítás zajlott, és fényképezni sem lehetett, de azért egy kép mégis megszületett, a mára kicsit kopott, de mégis láthatóan szép épületegyüttesről.