Mongol vidék: Bureghangai és az angol oktatás

Hol is kezdjem, hosszú volt az elmúlt egy hét, amit Bureghangaiban töltöttünk, Nandinbaatarral, vagyis Nándival. Ha jól emlékszem akkor még Teleki Krisztáék találkoztak vele száz évvel ezelőtt, amikor még nem volt a maihoz hasonló magas rangban, és Kriszta sem kutatóként volt itt jelen.

Azóta  a magyarok nagy barátja lett, mi pedig a tavlyi, első kör után boldogan mentünk vele vidékre angolt tanítani a helyi általános iskolában, és a kolostorban.

Miután a dél körül helyett, mongolosan elindultunk délutám három órakor, bőven éjszaka lett mire durván 6 óra alatt megtettük a 260 km-es utat Ulánbátorból, mivel itt az aszfalton is csak lassan lehet haladni, nem is beszélve az utak azon többségéről, ami aszfaltot még csak hírből se látott soha. A táj egyébként tipikus mongol, illetve amerikai, amikor az ember a sivatagban megy, előtte az út, ameddig a csak ellát, és ugyan néha jön egy-egy autó, de ezen kívül sehol semmi, legfeljebb néhány csorda az úton, amik ledudálása legalább a kátyúk kerülgetése mellé egy kis változatosságot jelent a zöld puszta egyhangúságában.

Láttunk rókát, rengeteg sast, éjjel aktív, ugráló egérfélét, na meg annyi csillagot, amennyit még Erdélyben se láttam soha.

 

Az iskolai angoltanítás elég érdekes volt, főleg, hogy az angoltanároknak is adtunk órákat, akiket egy átlagos magyarországi középfokú nyelvvizsgára, már be se engednének, és azon túl, hogy tök hülyék a nyelvből, még kifejezetten rossz dolgokat is tanítanak. Nálam leginkább a "go at home" verte ki a biztosítékot, ne meg, hogy egy értelmes mondatot nem bírnak összerakni rendesen. Szintén kevésbé pozitív, hogy a gyerekekkel ellentétben a felnőttek nem hajlandóak írni, így néha kissé feleslegesnek éreztem az órákat. Előbbiek viszont szabályosan belénk voltak esve, és minden nappal egyre többen jöttek a szobánkba. Volt éneklés, mongol tánc, és megszámlálhatatlan levél tőlük. Nagyon aranyosak voltak. Rajtuk kívül végiglátogattuk a fél falut beleértve az összes tisztviselőtt, vagy más fontosnak látszó embert. Nándival elég jó dolgunk volt, így láttuk a helyi könyvtár tekintélyes méretű Lenin gyűjteményét, valamint zártkörűnek nevezhető karaoken is részt vehettünk, ami errefelé igen nagy népszerűségnek örvend.

 

A fészbúkon már írtam pár részletet, a suli udvarán történő röpiről, vagy a hagyományos mongol birkózást gyakorló gyerekekről ugyanitt, de most leírom mégegyszer, hátha valaki nem olvasta volna. Szóval sok minden változott, és rengeteg dolog történt mióta elhatároztam, hogy ELTE-s leszek. Nem gondoltam volna, hogy évek múlva, sok ezer km-re, Mongólia egy eldugott szegletében fogok a tanítványaimal röpizni az udvaron, akikkel csak mongolul lehet beszélni, és a maga módján rendesen el van vágva a külvilágtól, vagy a számomra ismerős kultúrától. Láttátok a "Kutyákat lelövik, ugye?" c. filmet? Az elején van egy jelenet, mikor az udvaron fut egy helyi afrikai lány, és egy fehér tanára van még vele. Hát engem kicsit erre emlékeztetett a dolog. Sajnálom, hogy japánra nem vettek fel, de és furcsa belegondolni, hogy lehetnék most akár egy ultramodern és ultranagy szigetországbéli metropoliszban is, de azért ezt az élményt sem szívesen hagynám ki, így csak remélem, hogy mind Kínában, mind Japánban lesz alkalmam legalább fél-fél évet eltölteni.

A falu egyébként érdekes, mert elég nomádok a körülmények, de mégis hozzá lehet szokni, és annyira azért nem vészes, mint ahogyan hangzik. Ha az ember nem vár sokat, és tisztában van vele, hogy ez nem Európa, akkor nem érheti meglepetés. A telkeket deszkakerítés veszi körül, a sulit, szálodát, bankot, stb. intézményeket egy nagy, így mi is ezen belül voltunk. Fürdőszoba nem létezik, csak a sarokban egy kis szekrényke, amin van egy tartály, amit meg lehet tölteni vítzzel, rajta csap, alatta egy kis mosdó, ahonnét pedig egy vödörbe csurog a víz. Pottyantós budi a kerítésen kívül.

Zuhanyozni összesen egyszer sikerült, mivel a fodrászattal egyben van több kis fülke, zuhannyal. Szóval 300 forintért itt lehet lezuhanyozni, ezt viszont teljesen kultúrált körülmények között.

Az életmód egyébként itt is változik ami a jurtákban is szembetűnő. Napelem és egyéb tartozékai átszámítva 50 ezer forinttól kapható, és minden jurta mellé fel van szerelve, a parabolaantennával egyetemben, amivel 14 csatornát tudnak fogni műholdról, és szintén mindenhol megtalálható, a puszta közepén is működő, ránézésre vonalas telefon, aminek szintén antennája van és állítólag nem drága. Ugyanebben az időben, a mobilomon nulla volt a térerő, és a mobilinternet is nagyon lassú volt, a torony közvetlen közelében. Persze ez még így is luxusnak számított, mert a faluban alapvetően nincs internet, sehogyan sem, a tanároknak e-mail címük sincsen. A jurtához visszatérve, bal oldalon hátul lapos tv van, a tetőről pedig energiatakarékos égő lóg le. A tűz már régen vaskályhába költözött, a kumiszt bőrtömlő helyett műanyag hordóban készítik, és a régi tabukat sem igazán tartják már be. a Két tartóoszlop között lazás át lehet sétálni, és a küszöböt is vidáman rúgdossák, amiért pedig régen még elvileg ki is végezhették az embert.

 

A mongolul "ájrág"-nak ejtendő kumisz hagyománya viszont sajnos töretlen. Asszem lassan elkezdem megírni a kis mongol túlélőlönyvet. A kumiszról szóló fejezet valahogy így nézne ki:
Nyugati gyomor számára az alkoholtartalma elhanyagolható, azonban az ízével és a mennyiségével már meggyűlhet a baj. Amennyiben régi italról beszélünk, úgy az íze elég savanyú, nem túl jó, amit csak az idő közben beledöglött legyek látványa tud még jobban feldobni. Ezzel ellentétben a frissen készített változat kifejezetten jól tuid esni, legalábbis ha az embert nem ezzel akarják halálra itatni. Csakhogy pontosan ezt akarják... A legkisebb csésze, amit kis szerencsével az ember kezébe nyomnak, az hozzávetőlegesen 2,5 dl lehet, amit illik majdnem teljesen kiinni, majd visszaadni, hogy színültig töltve a következő áldozatnak nyújthassák át. A negyedik kör környékén már bizalomgerjesztően kezd fogyni az akkora már se nem jó, se nem finom ital, de ekkor jön csak a dolog legrosszabb része, amikor a nagy fehér utazó ráeszmél, hogy az ajtó mellett álló, gigantikus kék műanyag hordóban, még legalább 80 liter van. Mivel az utolsó napra eléggé rámjött a gyomorrontás valamiért, több kumiszt nem ittam, de ha az ember láthatóan rosszul van, akkor is a kezébe nyomják a csészét, még ötödszörre is.

A kumisz mellett még a szintén körbekínálandó "áról"-ról kell szólni, ami frissen szintén finom, és nem is olyan kemény szárított túró, de ha régi, akkor az ember nyugodtan mellékelhet hozzá egy protézist is. A kumisszal szemben, ennek az az előnye, hogy suttyomban zsebre dugva, később nagyon messzire lehet elhajítani a pusztában.

 

A kumisszal ellentétben a vodkától igen hamar be lehet rúgni, főleg ha valaki mongolból van, és nem bírja úgy az alkoholt, mint mi. További probléma, hogy eddigi (egyetlen alkalmas) tapasztalatom szerint hajlamosak határozottan erősre inni magukat, és agresszívvá válni.

Ez történt a Naadomon, illetve az odorlogon, ami előbbi kicsinyitett változata volt. A hagyományosan nyáron megrendezett mongol játékokon lovaglás, íjászat, és birkózás van, ami ezúttal röplabdával és kötélhúzással egészült ki, melyeket este máglya, és tánc zárt le, valami rettenetesen rossz vodkával megspékelve, amitől szerintem csak azért nem tudnak összeverekedni a részegek, mert előbb vakultak meg tőle, minthogy letehették volna az üres poharat. Szerencsére nekünk ott volt védelemként Nándi, és a az idő közben egyre jobban megismert "országos elefánt", aki egy kétajtós szekrény termetű, aránylag sikeres birkózó. Ez utóbbi az ájrághoz volt hasonló; először jófej, aztán egyre kevésbé szimpatikus figura.

A Naadamon még elég jófej volt, meg is próbáltam magam meghívatni egy birkózásra, de nem jött össze. Nem mintha az 1500 Ft-os belépő olyan sok lenne, de azért mégiscsak jól hangzik elmesélni, hogy egy rangos birkózó hívjon el rá. :D
Na nálam nagyobbra már csak ő volt magával, mert legalább százszor elmesélte, hogy hol járt eddig, és milyen fotók vannak róla a telefonján. Az este csúcspontjaként, az éjszaka közepén beállított hozzánk, és elég nehéz volt rábeszélni, hogy most már aludni szeretnénk, nem pedig őt isteníteni.

 

Rajta kívül, még egy embert ismertem meg, az új szobatársamat, mivel még a vidéki út előtt, elköltöztem. A hideg, rosszul berendezett, sötét szobából egy napos, szebbe jöttem át, nem az áhított negyedik emeletre, hanem csak a földszintre, de ez is sokkal jobb, mint az előző. A lengyel szobatársam nem volt az igazi, így a jobb szoba mellett a társaság is kelllett, így beállítottam a menedzserhez, hogy költöztessen át. Helyi szinten nézve, egész jól tud angolul, és beszélgetés közben elkezdtem neki a dél és az éjfél szavakat magyarázni, ami hamarosan abba a kérdésbe torkollott, hogy most én őt tulajdonkjéppen angolra tanítom? - Háát, őő, tulajdonképpen igen, szeretek tanítani, és én is azt várom másoktól, hogy tanítsanak ha hibázok, mivel csak így lehetünk egyre jobbak. Sokat erre nem reagált, de láthatóan kedvesebb és segítőkészebb lett, mint előtte, amit sikernek könyveltem el. A szoba üres volt, amikor beköltöztem, most egy belső mongol szobatársam van, aki beszél kínaiul és mongolul is. Tökéletes párosítás.

Lassan, de biztosan alakulgat a társaság, így remélem, hogy Genthez hasonlóan itt is lesznek tényleg jó barátaim, akikkelbármit  meg lehet beszélni, és a ennek még a nyelv sem lehet akadálya.

Zaisan, Naran Tuul

Nincs ihletem sokat, vagy vicceset írni, de tudom, hogy ha most nem teszem meg, akkor mindent elfelejtek a következő egy hét alatt, amit valahol vidéken fogunk eltölteni, Nandinbaatarral, a helyi kolostor főapátjával, aki nem mellesleg a koli mellett lévő kolostor főapátjának titkára is egyben. Aki járt már itt, az ismeri, aki meg nem, annak annyit árulok el előljáróban, hogy még a múlt évezredben találkoztak vele Krisztáék, és azóta mindenki ismeri. A kommunizmus alatt lerombolt kolostort néhány éve élesztette újjá, itt voltak tavaly Dóriék, és ide megyünk most mi is tanítani. Angol órákat fogunk tartani a kolostorban, az iskolában, és a helyi angoltanárokkal is beszélgetni fogunk, mivel hozzájuk képest mi európaiak, anyanyelvként beszéljük ezt.

 

Erről fog szólni tehát a következő bejegyzés, úgy egy bő hét múlva, amikor újra netközelben leszek, de előtte se hagylak titeket beszámoló nélkül, mivel a szorgos hétköznapokat, fárasztó hétvégék követik, és ez most sem volt máshogy. Szombaton a lányokkal, és Fidával, az afgán sráccal megcéloztuk Ulánbátor közkedvelt kilátópontját, a helyi János-hegyet, vagyis a Zaisant. Elvileg Fida tudja az utat, és ez a gyakorlatban is igazolódott, de csak miután megkerültük a fél várost, a buszmegállót keresve, amire a teljes fotóscuccommal felszállni újabb kihívás volt, de azért sikerült, és rövidesen eljutottunk a város szélén épülő luxus negyedbe, ahol a Zaisan domb lábánál álló 16 m magas, arany Buddha szobrot, lassan teljesen körbenövik a láthatóan méregdrága, és egyre magasabb felhőkarcolók. Amolyan mini felhőkarcolók, de kétségtelenül azok, amennyiben hinni lehet annak a nem is olyan távol-keleti srácnak aki szerint Mongóliában közelebb van az ég, mint otthon.

 

Ha már felmászunk a dombra, akkor ne felejtsem el leírni, hogy mi ez. A Zaisan egy szovjetek által emelt emlékmű, ami a különböző háborúk hőseinek állít emléket, míg a domb aljában, a felfelé vezető lépcsősor elején egy T-34-es tank áll, ami elvileg Berlinig is eljutott.
A szovjet építészet remeke mellől, szépen látszik az egész város, a főtérrel, és a határon lévő gyárral egyetemben. Ez utóbbi mellett, az a sok tonnányi szén fog minket nemsokára megfullasztani, amit a vasúti kocsikon láttunk, a buszról. Nálunk szebb kilátásban egyébként csak a sasoknak volt része, amikkel rendszerint tele van az ég. Egyik nap majd meg is próbálom lefotózni őket, mert ez állítólag némi véres hússal megtámogatva nem egy túl bonyolult művelet, hús pedig van itt dögivel.
Alattunk a Tuul folyó,  kanyarog, a sok kis ágával, a parton és az apró szigeteken sárgulnak a ritkán álló fák. Filmbe illő látvány. Néhány kerítésen, és patakocskán át, ide ereszkedtünk le ebédelni, aludni, na meg mindeközben jól leégni. Kezdek hozzászokni, hogy egyszer félmeztelenül szaladgálok, másnap pedig megfagyok a kabátban. Ami az időjárást illeti rohadt hideg tud lenni, és ma elvileg már havas eső is volt, de én pont lemaradtam róla, mindenesetre itt nemsokára tényleg megjön majd az első hó, szóval a fehér karácsony itt nem is lehet kérdéses.
Hazafelé átrohantunk Ulánbátor legnagyobb kolostorán, ahol éppen szertartottak, szóval nagyon sokat nem is fényképeztem és nem is írok róla, mivel ide még szeretnék visszatérni, rendesen lefotózni mindent.

Vasárnap piac volt a program, ahová el is jutottunk egy busszal, a helyiek lelkes kalauzolása révén, csak éppen nem arra a piacra, amire akartunk menni. Miután már hülyére vásároltuk magunkat, én egyedül és telepakolt hátizsákkal megcéloztam a nagy piacot, ami a következőképpen nézett ki.
Megáll egy busz

-Naran tuul piac?
-Persze, oda megy.

Felszállok. - Hányadik megálló?

-Ezzel a busszal nem lehet odamenni...
Na ennyit  a mongol idiotizmusról. Még szerencse, hogy pár csajból sikerült kihúznom, hogy 14 megállón át kell végigdugóznom a fél várost. De megérte! A kajás rész ugyan a gépem landolása környékén porig égett (mi van, megjöttem...?), de azért még így is volt sok látnivaló, amiknek kapcsán csak azt nem értem, hogy a ketrecben lévő kismacskák és kölyök kutyák, miért pont a horgászcsali mellett kaptak helyet. Rakhatták volna őket akár a henteshez is.

 

Kicsit visszatérve a buszra, egész jó kis koreai buszok járnak errefelé, a jegy 60 forint (trolibuszon csak 30) és minden járaton helyben kell kifizetni a néninek. Ha az ember jót fog ki, akkor még mongol zene is van, ami tényleg rendesen megadja a dolog hangulatát. Ilyennel mentünk Dórival is, amikor a Bogd Khan Múzeumba mentünk, a mongol uralkodó és vallási vezető egykori palotájába, ahol éppen felújítás zajlott, és fényképezni sem lehetett, de azért egy kép mégis megszületett, a mára kicsit kopott, de mégis láthatóan szép épületegyüttesről.

 

 

 

 Zaisan

 

 T-34, háttérben az új építésű toronyházak, gyönyörű kilátással

 

 Zaisan belülről

 

 Tuul folyó partja

 Évszázados sziklarajz, a Zaisan közelében

 

 

Thiaföldi szerzetes csoporttárs, és az osztály. Jó módszer a nevek memorizálására. :)

Ázsiai hétköznapok, II. rész

Mióta utoljára írtam, olyan sok érdekes nem történt, lévén hétköznapokról beszélünk, azonban az előző bejegyzés után kijelenthetem, itt a hétköznapok sem telnek unalmasan, bár a világrengető dolgok, vagy a vidéki kiruccanások némileg ritkábbak.

 

Ami említésre méltó, hogy kitoloncolni még ugyan nem akarnak az országból, de kezdem egyre jobban rühellni az egyes törvényeket. Korábban már említettem a Gentben megszokot igen jó - és masszív alkoholszagú - éjszakai élet hiányát. Ez még mindig így van, de couchsurfingen írtam két korombeli mongol srácnak, hogy nincs-e kedvük kicsit kimozdulni velem,  és mostt úgy néz ki, hogy összejön a dolog, mert a koliban sok jó barátom még nincsen, ami részben az angoltudás hiányén is alapul.

A sztori másik fele, hogy pár napja este vacsizni mentünk Katához és Ganboldhoz (a korábban már említett magyar-mongol házaspárhoz), ahol végre sikerült többet beszélni hallani Ganboldot, aki valóban keni-vágja a magyart, minden apró szólással és káromkodással egyetemben, amiből elég nagy adag ízelítőt is kaptunk, a vodkával és pálinkával egyetemben. Éjfél körül sikerült is hazaesnünk a koliba, miután egy velünk együtt vendégeskedő magyar sráccal hazataxiztunk. A taxi itt a már szintén leírt leintős módon működik, főleg, hogy hivatalos taxit nem is láttam még. Szóval újabb rekordot döntve egy elég kis kocsiba bepréselődtünk hatan, hogy aztán még mindig röhögve kezdjük püfölni a kollégium zárt ajtaját. Eredménytelenül. Végül a hosszas próbálkozást feladva felhívtunk valakit a koliban, hogy keresse már meg a portást, és nyittassa ki vele az ajtót, mert kezd hideg lenni. Még jó, hogy pont aznap adtam az ürgének egy marék cukrot. :D

 

Gentben sokat nem tudtam mozogni, de itt jó lenne ezt megtenni, amire részben a nyugati luxus (értsd lift) hiányában részben rá is leszek kényszerítve. Szóval fogtam magam és elmentem az úszodába, a neten kiszúrt útvonalon, ahol a végére tökéletesen el is tévedtem, és akiket megkérdeztem, hogy merre van a Peking sugárút, azoknak rendre fogalma sem volt róla, így visszafordultam a belváros felé. Hamarosan szembejött a suli és a kínai követtség, ahol közölték a rendőrök, hogy ez az az út, amit keresek... Így sikerüt rájönnöm, hogy teljesen jó helyen voltam, az úszodától kb. 100 méterre... Mondjuk ez utóbbit nem túl egyszerű megtalálni, mert az ócska földút itt rendes útnak számít, nem úgy, mint otthon, ahol az ember el se indulna rajta.

A következő meglepetést az 1200 forintos belépő okozta, mivel ez baromi drága, különös tekintettel arra, hogy ez a rosszabbik hely, és egyben az olcsóbb is.

Láttatok már kőkorszaki, rohadó gyárcsarnokot, ahol a tető fém szerkezete, és az azt tartó vasgerendákról mállik le a festék és a rozsda? Na kb. így kell elképzelni az úszodát is. Kicsi, talán csak 12 méteres medence, sávok sehol, kerszetbe úsznak ketten, egy pedig hosszábba. 10 percenként egy hosszt, szivacs úszógumikkal gondosan felszerelve, de profinak tűnő sapkában és szemüvegben. A kis érdeklődés (a mongolok nem sok hasznát látják az úszástudásnak, márpedig ami nem hasznos, az minek...) pozitívumnak számít, ahogy a műugró deszkák is, bár most nem próbáltam ki őket. A falon képek, egész jók, és az is le van írva, hogy az ember hogyan ugorjon a rajtkőről, illetve a deszkáról, méghozzá egész jól. (Reklám helye) mindkét sportágban kipróbáltam magam, így elég ismerős képsorok voltak ezek, lehet, hogy legközelebb ugrok is párat a deszkáról, hátha nem töröm magam teljesen össze.
A 22 fokos víz egyébként a mongolok számára nagyon hideg volt, és nekem is pont elég volt az az egy óra, amire a belépő szól. Legalább ennyi időt töltöttem a meleg zuhany alatt is, ami a forrótól még messze volt, de legalább nem jéghideg, mint itt a koliban általában. Aki nem múlt még el 18, az ugorja át a következő pár sort. Vicces, de muszáj leírnom, hogy a méret a lényeg. Amennyiben ezt azok a pasik találták ki, akiknek kicsi, akkor itt ezzel tuti mindenki egyetért, ugyanis nem tudtam nem meglátni (pedig nehéz volt :P ) a velem egyszerre öltöző 2 mongol esetében, azt ami alig látható. Majdnem kiröhögtem őket... Lehet, hogy hideg volt a víz, na de nem ennyire, ráadásul én is ugyanabban voltam egy órát. :D

Perverz bekezdés vége.

 

Fehérnek születni nem csak a fenti okok miatt előnyös, de talán jobban felvesznek angolt tanítani is.

Így történt, hogy hála Teleki Krisztának, aki egy másik koliban tengeti mongóliai napjait, sikerült eljutnom az egyetemre, ahol én is tanulok, méghozzá azért, hogy angol tanítsak ott. Nem mondom, hogy nem félek tőle, és remélem, hogy nem egy túl jó csoportba akarnának berakni, mert ciki lenne, ha a diákok jobbak lennének, mint én, de a lényeg az, hogy ma nagyon tetszettem a tanszéken, csak hát egy új törvény miatt (és ez nem az ami szerint a szórakozóhelyek éjfélkor bezárnak), tanuló vízummal nem lehet munkát vállalni. Szóval most az egyetem hívogatja a minisztériumot, hogy engedélyezzék a dolgot, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Utálom a törvényeket, főleg az újakat... A történethez egyébként még hozzátartozik, hogy az egyetemen sikerült megint teljesen eltévedni, mikor a tanszéket kerestem, így elő is adtam, hogy ebből a labirintusból nekem már csak a minotaurusz hiányzik. :) Remélem, hogy késébb se találkozok vele.

Első tanítási nap, irodalom óra

Családom és egyéb állatfajták, Röhög az egész osztály, Az ember tragédiája.

Akár ezeket a címeket is adhatnám ennek a bejegyzésnek, időnként némi korrigálással, mint például "Bőg az egész osztály". Ez az írás tehát alapvetően A költészet hatalmáról fog szólni, és aki megszámolja, hogy hány cím van benne, az egy igazgatói kézfogásban részesül.

 

Ma megvolt az első két mongol! Tanóra. Kezdem érteni, hogy korábban a többiek miért nem jártak be rájuk. Az első éves vallástudomány vizsgánál ugyan egyik sem volt rosszabb, de azért vetekszenek egy tüdőgyulladásos operaénekesnő egész estés előadásának élményével. Először is, a kezdő csoportba soroltak, bármiféle teszt nélkül, de állítólag a többi sem jobb, így valószínűleg maradok, tanulni az abc-t. Ez volt ugyanis a mai napi program... Könyörgök, negyed éves vagyok, lehet, hogy mongolból hülye, na de azért nem ennyire! És ha már a hangoknál tartunk, ezeket is szépen végigvettük, betűről betűre, hangról hangra, ide értve mind a négy féle "o", "u" magánhangzót, a kissé molett tanerő irányítása alatt, melynek olyan tehénbőgés lett az eredménye, hogy Beszterce falai ostrom nélkül dőlnének le az első tanóra felénél.

A következő megmérettetés a mosás volt, ami alapvetően kézzel történik, a következőképpen:
Végy egy szegény magyar mongolistát, egy nagy adag szennyest, és egy kisebb mosóport. Utóbbi kettőt, előbbi egy által, add hozzá a még fel nem sorolt lavorhoz, ami valójában egy nagyobb méretű fém kutyakajás tál, majd töltsd fel olyan hideg vízzel, ami még egy edzett Vadkacsa számára is komoly kihívást jelentene. A bolonyai rendszerrel párhuzamosan egyre nagyobb divat a multidiszciplináris oktatáspolitika, ami itt a gyakorlatban is megmutatkozott, mivel a víz rövidesen olyan kék lett a benne mosott farmertől, hogy gyanútlan bölcsészünk, akár festő mázolónak is beállhatott volna vele a filológia mellé, és akkor a fekete zoknikról még nem is szóltam...
Mindezt súlyosbítva, miután a delikvens ráébred, hogy a lefolyó is rossz, a csap pedig úgy fröcsköl, mint egy toronyugró víziló becsapódáskor, válogatott káromkodások tömegét folyékonyan felvonultatva, a konyhába menekül a mosogató méreteiben bízva, hogy aztán negyed órán keresztül öblíthesse az immár egységesen hófehér ruhákat. Miután ez elkészül, már csak egy feladat van hátra, a teregetés, ami nem is olyan egyszerű egy olyan szobában, ahol még egy rendes szekrény sincsen sehol, és a néha nem is olyan apró háziállatokat, még egy gyakorlott Patkánybűvölő sem tudná a falakon belül tartani. A cseppnyi költői túlzással jellemzett szobában valóban nincs több hely teregetni, mint egy születésnapi ajándékként rosszul kiválasztott, ötödik barna nyakkendőn, így ebben az időben a zoknik, és - immár szó szerint - fehérneműk úgy lógnak minden görbe, vagy kampós ingóságról, mint Ágnes asszony leple egy alapos mosást követően.

Első napok, első vidéki kaland

Megfagyott a vodka! Basszus, hány fok van ebben a mélyhűtőben...?
Most értem haza vidékről, és lehet, hogy jól esett volna a jéghideg zuhany után egy kis jéghideg pia is, hogy ne kapjak el semmilyen fosókórt. Na de mindegy, azért van még egy kis folyékony része, éppen elég is lenne, ha ki tudnám nyitni az üveget. Csakhogy nem tudom, azt ugyanis olyan cselesen csinálták meg, hogy nem lehet kinyitni csak úgy simán és egyszerűen, kést előszedni pedig lusta vagyok, márpedig az az evőpálcika, amivel jelenleg a levest eszem gépelés közben, aligha lenne alkalmas erre a célra. Sebaj, ma úgyis alkoholmentes nap van, még a boltban sem árulnak piát, legalábbis elvileg.

 

Na de vissza az elejére. Szombaton, a megbeszélt hajnali kilenc órához képest, némi mongolos késéssel - habár lassan, de kezdünk beilleszkedni - sikerült elindulnunk a város túlfelére, ahonnan a mikrobuszok indultak. Stoppal. Mivel a tömegközlekedés elég ócska errefelé, a városon belül dívik a stoppolás, ami úgy néz ki, hogy az ember lefelé tartja a kezét, kicsit kifelé, és a tenyerével legyezget. Ha valaki megáll, durván kilóméterenként ezer tugrikért (1 forint kb. 6,5 tugrik) elvisz oda, ahová az ember akarja. Ha megvan az alku, akkor bezsúfolódunk a kocsiba, és már száguldunk is. Mi konkrétan öten, de a dísznek tartott biztonsági öv mellé ez már senkinek sem tűnik fel. A kocsik nagy része itt egyébként japán gyártmány, és jobb kormányos, annak ellenére, hogy a közlekedés is ezen az oldalon zajlik.

Miután találkoztunk a többiekkel - Katával és Krisztával -  bevágódtunk egy mikrobuszba, ami természetesen dugig volt emberekkel, minden helyet kihasználva, és megcéloztunk a közeli Zuunmod (Százfa) városát, ami az Ulánbátort körülölelő Töv aimag (kb. Központi megye) központja. Az út egész tűrhető volt, és nem is figyeltem az aszfalt minőségére, mert hamar beszállt mellém egy csaj, akivel végig beszélgettem az utat, és még telefonszámot is cseréltünk. Félig angolul, kisebb részben pedig mongolul, de megértettük egymást valahogy, így az is kiderült, hogy a megyeközpontban lakik, de most megy egyetemre, Ulánbátorba, ahol majd a tesójával fog együtt lakni.
A városba érve a lánytól való gyors búcsúzkodás, és a sofőrökkel történő lassú alkudozás után, sikerült keríteni egy kisbuszt, ami elvitt minket a pusztában, földutakon (hetvennel) az Eej Khad-hoz (anya szikla), és közben csak egyszer kellett megállni, hogy a kocsi alá bújva, az egyébként baromi rendes és segítőkész sofőrünk meghúzzon valamit. A kényszerpihenő után, viszont tényleg szélsebesen mentünk, az olykor egész jó földúton, és amikor kátyúba mentünk volna, alapvetően csak simán átrepültünk felette. Nem véletlen, hogy itt a porfelhőről lehet észrevenni a kocsikat. A messziről látható porral szemben az éneklés nem hallattszott ilyen távolra, pedig még ilyenben is részünk volt, amikor egy forráshoz érve, elkezdett, egész szépen énekelni róla nekünk.
A felkeresett kő maga, durván ember magasságú szikla, jól körbekerítve, és felöltöztetve, aminek áldozni szokás, és háromszor a fülébe (fiúknak a jobb, lányoknak a bal dukál) suttogva, majd körbejárva, az embernek teljesül a kívánsága, ami meglepő módon többnyire a minél hamarabbi gyermekáldás. Na én ilyet nem kértem, inkább jól körbefotóztam a súgdolódzókat, majd célba vettem a közeli obót, amin a hadagok (áldozati selyemkendő) mellett néhány jókedvű egér rohangált. A tejpálinkát követően, itt sikerült először kumiszt innom, valamint mongol kaját ennem, ami kevésbé volt újdonság. A tejpálinkának túl sok íze nem volt, de a kumisznak annál inkább, olyan jó savanyú tej íze. Olyan, amilyennek a szagát, már messziről lehet érezni a piacokon, ha arra jár az ember.
Visszafelé megnéztük a Kutya követ, amihez hozzá kell dörgölni a fájós testrészt, vagy akár rá is lehet feküdni, és ez gyógyító hatást hoz. megjegyzem ha valaki az első kőnek azt súgja, hogy jövőre visszatér, de mégse teszi meg, a feje kezd el fájni. Erre a visszatérés a megoldás, hacsak nincs a közelben egy, az utóbbihoz hasonló kő, bár erről a megoldásról már Olivér se szólt.

Még mielőtt Zuunmodba értünk volna, megálltunk egy kissé romos, és tökéletesen üres kolostornál, ahol a sofőr még felszedett egy 14 éves lányt, bevinni a városba, ahová két fényképezős pihenővel sikerült is beérnünk, hogy némi hús beszerzése után továbbmenjünk a Bogdkhan nevét viselő szigorúan védett területre. Mivel itt nem akarták elhinni, hogy mongolok vagyunk a 300 tugrikos jegy helyett kénytelenek voltunk megvenni az 5000 tugrikos külföldi jegyet, de szerencsére a hét helyett csak öt fő erejéig, amivel még mindig jól jártunk. A következő pofon a jurtakempingben ért minket, az árakat meghallva, így egy másikba mentünk át, ahol felfeszítettek nekünk egy kő falu jurtát, négy ággyal. A vacsit a helyiek főzték meg, és alapvetően birkahúsból állt, de azért finom volt, csak közben lement a nap, ami itt a hőmérséklet hirtelen és igen erős csökkenésével jár együtt. Kedves csillagunk ugyanis melegen süt, de a levegő önmagában egy cseppet sem az, pedig még csak szeptember elseje van. A fű alatt kiadott jurtában aztán helyére rúgtam az enyhén ferde tartó oszlopot, összetoltuk az ott lévő négy ágyat, megcsináltuk azt a kettőt amelyik ettől leszakadt, és hosszas röhögés után lefeküdtünk aludni. Heten.

Ismét Olivért idézve, vasárnap reggel megreggeliztünk az előző napon a fogaink közé ragadt húsból, és tisztálkodásra elhasználtunk egy tekercs wc papírt, víz az ugyanis nem volt. Ellentétben azzal a patakkal, amiben néha bokáig süllyedtünk, mikor a tábor melletti kolostor romjainak megnézése után, a Cecegun hegy csúcsára kapaszkodtunk fel. A környezet festői, a fű zöld, az ég kék, rajta néhány felhő, a ritka fenyőerdőben lévő kőtenger sziklái között pedig vörös áfonya várt minket. Később feltűnt maga a sziklás hegytető is, felette varjak seregével.
A hegytetőn több obó állt, és néha még az államelnök is ide jár, biztosítva az ország jó szerencséjét, ezen a szent helyen, ahol régen szintén kolostor állt, míg a szocializmus idejében le nem rombolták. Innen egyébként jól látszott Ulánbátor is, és a környék többi hegye, így itt megebédeltünk, fényképezkedtünk, és cipőt szárítottunk, végül pedig némi szerencsétlenkedés árán borókát füstöltünk, mint áldozat.
Hosszú lenne mindent leírni, ami történt, de végül leértünk a kempingbe, onnan a városba (heten egy taxival), onnan pedig Ulánbátorba, majd pedig haza. Nem számoltam hány helyen áldoztunk, egy alkalommal még lapockacsontot is, aminek különösen nagy jelentősége van, de nem egyszer történt meg az biztos. Hazafelé a buszon sajnos nem lány és nem is fiatal ült mellettem, így jól meg tudtam figyelni, hogy néha félig az aszfaltról lelógva megyünk, és a többi vicces dolgot, ami semmihez sem hasonlítható, se az régi erdélyi utakhoz, se más egyébhez Európában. Ez Ázsia, márpedig Ázsia az Ázsia. Ha kinyitom az ablakot, folytonos dudálást hallok, a közlekedésben káosz van, de mégse láttam balesetet, bár azon megdöbbentem, hogy mindenki járó motorral tankoltat a kutassal, akinek égő cigi lóg a szájából, míg a vállával a mobilt tartja éppen.

Szintén érdekes, hogy az egyébként viszonylag helyes arcú mongol lányoknak nem csak a feje olyan lapos, mint akit pofán vágtak egy  tepsivel, de se a mellük, se a fenekük nem sokkal formásabb ennél. Hihetetlenül vékonyak, és nyilvánvalóan ennek tudható be, hogy a boltok polcain, a nálunk már ismert szivacsos melltartó mellett, az előbbinél nagyobb meglepetést okozó, szivacsos fenekű bugyit is szép számmal árusítanak.
Összességében ez egyébként még mindig egy érdekes hely, és a nap megkoronázásaként, még a negyediken lakók egy részével is sikerült megismerkedni, a hideg vizes zuhanyzás után, ami külön bekezdést érdemelne, mivel volt ma meleg víz, de percek alatt meg is szűnt, mire felértem a fürdőbe.

Holnap reggel a suliba megyünk, mert be leszünk osztva, hogy melyik csoporttal tanuljuk a mongolt. Hogy mi lesz még  a héten azt nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy lesz miről írnom, még akkor is, ha a mostanihoz hasonlóan a felét magamban tartom.
 
Obó 
Miután a sofőrünk észrevette, hogy az ablakon át fotózom a háttérben lévő sziklaalakzatokat, kitalálta, hogy az ő kezét fotózom. Innentől kezdve kezdtek megszületni a kezes képek.
 
 
 
 
 

 

 
 
 

A jurtaszállás, az összetolt ágyakkal

 

 

 
 

 

 

 
 

 

Filológus gyakorlati munkán: Olivér pacskolatot készít egy sziklarajzról.

 

 

 
 
 
 
 
 
 

 
 

Csúcsra értünk!

 

Mongóliai ösztöndíj - első napok / Mongolian scholarship - first days

Hogyan jussunk el ösztöndíjas hallgatóként Mongóliába, és hogyan éljük túl az első ázsiai napokat? Sikerült minden rosszat és jót átélnem a nomádok e távoli országában, és elmondhatom: hátizsákos turistaként, vagy máshogy, de gyertek Mongóliába! A következő fél év bejegyzései tehát mostantól az ulánbátori kalanddal fogják kitölteni a blogot.

 



A külföldi diákok kollégiuma, Ulánbátor.
The foreign students' dormitory, Ulaanbaatar.

Miután a genti Erasmust követően elnyertem egy újabb ösztöndíjat, büszkén jelenthetem, hogy Mongóliából írok.

Tegnap reggel érkeztem meg, ami a hat órás eltolódás révén Magyarországon még ejszaka volt. Az idő itt 6 órával jár később, de ez mit sem változtat azon, hogy január 30-án érek majd vissza Budapestre.

Az ösztöndíj részeként nem túlságosan elsietve küldött 220 ezer forintos utazási támogatás pont fedezte a Turkish Airlines járatát, ami tényleg elég színvonalas volt. Persze lehet, hogy csak a fapadosokon nem szoktam hozzá az üléstámlába épített monitorhoz, és a füstölt lazachoz... A kedvem tökéletes volt ezek mellé... Tökéletesen pocsék. Még mielőtt elkezdenétek örülni. :D

Így sikerült viszont, a luxust kihasználva, rögtön whiskeyt rendelnem a kaja mellé, amitől rövidesen el is kezdett forogni a repülőgép, bár gyanús, hogy ezt rajtam kívül senki sem vette észre, mert meglepően nyugalomban üldögéltek tovább a helyükön, amennyiben a folytonos ficánkolás és gyereksírás az alap nyugalomnak tekinthető.



...és környezete. / ...and it's neighbourhood.

Mindkét gép késett, így kevesebb időm volt megnézni az egyébként hihetetlenül színes isztambuli tranzitot, de Ulánbátorban nem hagyott ott az értem elküldött táblás srác, aki valami angol szakos hallgató az egyetemen. A remek minőségű földúton egyből meg is céloztuk a bevándorlásit, ahol már egy kisebb csapat koreai lány várt ránk. Némi vacakolással sikerült elintézni mindent, és az angolul erősen mérsékelten beszélő koreaiakkal is összeismerkedni, alapvetően mongolul, annak ellenére, hogy ebből sem tudtak sokkal többet. Amúgy a koreai aranyos, de kicsit félős fajta, akinek még egy fél fuck sem jön ki a száján, és még akkor sem közli, hogy shit, ha már fél órája aszalódunk a dugóban. Mindezt pulcsiban, mert náluk otthon meleg van. Mi lesz ezekkel télen...? A közlekedés egyébként ázsiai, járda van, de az úttesthez hasonlóan nincs csatornázva, így hatalmas tavak állnak rajta mindenhol, ami az aszfaltra kényszeríti a gyalogságot, de ezt már láthatóan mindenki megszokta, és rutinból kerülik az embereket, ahogyan az sem meglepő, hogy a jelzőlámpa nem számít. Akár le is szerelhetnék, akkor megyek, mikor épp nem jön autó, ha kell 1-1 sávval előrébb.

Az ügyintézést követően ma voltunk egy koreai étteremben, ami nem drágább, mint egy magyarországi lenne. Az árak úgy általában itt kicsit a magyar alatt vannak. A mongol ösztöndíjamból durván napi 2000 forintra jön ki a büdzsé, ami remélhetőleg elég lesz. Szeretnék úszni járni, vagy valahová, mert sok sportolási lehetőség nincsen, és nem utolsó sorban meleg víz se. A buddhista kolostor mellé épült koli keleti kényelmet nyújt: kis szoba, kissé lepukkant, és 11-kor zár. Hogy fogok így elmenni? Gentben megszoktam a reggelig tartó bulikat, de ott nem -40 fok volt az éjszaka, amiben viszonylag kellemetlen lenne az ajtó előtt éjszakázni.
 

Zöldséget árulnak az ulánbátori kollégium
szomszédságában. /
Vegetable is sold next to the dormitory
in Ulaanbaatar.

A koli felszereltsége egyébként szintén nem az igaz, legyen szó akár egy mezei villanykörtéről, vagy bármilyen egyéb, banális dologról, mint pl. a szemetes. Így történt, ogy a kaja után hamarosan a piacon kötöttünk ki, tányért, és lábost venni. Serpenyőt hoztam, az befért a zsákomba, és a nyelét is csak 3 felé törték el a repülőn. Még jó, hogy a fényképező a kézipoggyászban volt. Így legalább lesz alkalmuk a mongoloknak ellopni, erről ugyanis híres a város. Bár hozzá kell tegyem, eddig még mindig mindenki segítőkész volt. Van helyi számom, és a telefonomat is 10 perc alatt függetlenítették, pedig otthon ez napokba telt volna. Egy ürge végigkísért mindenhol, a telefonnal, az egyik szolgáltató üzletéből. Otthonra olcsóbban küldök sms-t, mint Magyarországon, belföldön, csak éppen a jelek szerint nem mindig megy át.

Ma este átmegyünk Katáékhoz, akit már Pesten megismertem, a mongol férjével egyetemben, aztán hétvégére vidéki út a program. Hétfőn be kell menni a suliba, mert elvben már kezdődni fog a tanítás. Remélem nem sok óránk lesz majd, és nem is túl korán.

Szóval egyenlőre minden jó, még a kedvem is a repülés után, remélem ez a suli és a tél mellett is így fog majd maradni.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

As I successfully earned another scholarship, after the Erasmus in Gent, I'm writing from Mongolia, Ulaanbaatar.

I've arrived yesterday morning which was still night in Hungary due to the different time zones. It means plus 6 hours, added to Central European Time, but in spite of it I'll get home on 30th January 2014.

 

I got 220.000 HUF (about 735€) for travelling what wasn't transferred so quickly by the state, but it was just enough to buy a ticket for the Turkish Airlines flight what was really great quality.

Or perhaps I just got to use low cost airlines, and this why the monitor in front of me, and smoked salmon were surprise for me. So my mood was perfect this way. Perfectly shity... So don't start to be happy yet.

Because of these and the luxury I ordered a whiskey without any hesitation so the plane started to rotate soon, but probably I was the only one who realized it, as the others were so quiet if I can say quiet to a crying baby, or an always moving Turkish guy, who was more fatty than a pig on the top of these.

Both of the two flight were delayed so I hadn't so much time to look around at the very colorful Ataturk Airport in Istanbul, but fortunately the guy who was send to wait for me in Ulaanbaatar didn't leave without me.

We got in the minivan and went on a perfect dust road to the Immigration Office next to the airport, where a smaller group of Korean girls were waiting for us.

After some problem, that is daily in Mongolia I got to know the girls what wasn't easy. They can speak in English just a little, and it's also true in connection with Mongolian, too.

By the way the Korean is a "species" what is a bit shy and never say fuck or shit don't even when we are sweating at the middle of the biggest traffic jam of Mongolia for half an hour.

In addition they were wearied sweater because it's hot in Korea. I don't know what they will do in winter...

The traffic is Asian... Although there is pavement but there is no canal, so enormous puddles are everywhere on it. So people need to walk on the road itself what can't cause any problem as drivers are got to used it.

Seat belt is also decoration only like the traffic light and the police in the middle of the bigger junctions.

It could be even unfixed, I go across the road when nothing comes, sometime just one lane.

Today we went to eat to a Korean restaurant close to the dormitory where the prices weren't higher than in Hungary. Prices here are similar to the Hungarian ones so I have about 2000HUF (7€) per day. I hope it will be enough.

I'd like to swim at least once a week because I really need some sport, and there is no warm water in the dormitory. So this way I could even take a shower.

The dormitory is situated next to a Buddhist monastery and not as good as in Gent was. Small room (double room of course), old desk, and it close at 11pm.

How can I go out this way? In Gent I liked parties so much, but unlike Mongolia, there was not -40°C when it's not so pleasure to spend the night in front of the door.

The dormitory has nothing. There is no trash or a simple bulb. Due to it we went to the market to buy some plates and a pot. I have got a pan on me what's grip was broken only into 3 pieces at the airport in my backpack.

It's good that my camera was in my hand luggage. This way Mongolian has chance to steal it, as the market is famous for it however I need to take the note until now everything was quite good and everyone was so helpful.

I've local phone number and my cellphone was unblocked within 10 minutes. At home it would have been more days... A man from Mobicom led on me to do it, and even to change money.

I have mobile internet now and I can send text to Hungary cheaper than within Hungary by a Hungarian service... The only problem that sometime it doesn’t reach Hungary... :D

 

This evening we'll go to Kata who live here with her Mongolian husband and whom I've already got to know in Budapest.

We are going to go to the country side for the weekend and I'll going to go to the university on Monday. I hope I won't need to follow too many classes, and won't need to get up too early.

So everything is good now, even my mood after the flight. I hope it will be at least the same during the winter and studying.