Ulánbátor éjszaka, Ulánbátor nappal: vásárlás és szórakozás



Mongol parlament éjszaka

Megint keverednek bennem a napok, de mintha kedden lett volna, hogy találkoztunk Tungával, akit Kriszta kerített elő, és a dolog lényege annyi, hogy Erasmus mundussal fog Budapesten tanulni. Végre valaki, aki tud angolul. A főtér (Сүхбаатарын талбай) mellett ültünk be egy elengáns helyre, ahol tényleg jó volt a kávé, ahogy az egyik itt lévő magyar lány mondta, csak éppen kegyetlenül drága volt minden. Ulánbátor nem a legszebb város, vagy a legélhetőbb, de ha valakinek van pénze, akkor azért itt is megvan nagyából minden. Jó lakás, szép kilátással, elegáns éttermek és szállodák, stb. A kajálás után még elmentem éjszakai fényképezni a térre, ahol letámadott egy kínai család, akikkel kínai-mongol-angol vegyes nyelven beszélgettem, amíg fotóztam. Vannak erre érdekes emberek tényleg. Ami biztos, hogy kedden volt, az az, hogy átkérettem magamat a kezdőből a középhaladó csoportba, így szerdán már a szemben lévő terembe mentem, ugyanúgy 9 és 12 közöttre. Napi 2x90 perc mongol van, ami nem túl sok egyébként. Mellesleg magyar idő szerint hajnali három és reggel 6 között vagyok a suliban. Akkor megyek ebédelni, amikor ti felkeltek. Az új csoportra visszatérve, az első nap sokkoló volt, mivel egy szót se értettem, de másnapra javult a helyzet. Sokkal gyorsabban haladok most, bár azt nem egészen értem, hogy miért tartanak nekünk alsós biológia órát, a fás- illetve lágyszárú növényekről. Angolul se tudok ilyeneket, mégis elvagyok. A kezdő csoportnak egyébként a héten végig maradtak el órái, és szerdán például összesen két, számomra új szót, valamint nulla nyelvtant vettek át. Na ezért akartam eljönni onnan...

Szintén kedden volt, hogy megérkezett Balázs, szóval szerda délután bevágódtunk egy koreai kajáldába, majd egy fagyizó szerűségbe, ahol pizzát is lehet kapni. A dolog érdekessége az, hogy miután az egyik pincér kijött és közölte, hogy 4-5 féle shake-ből csak egy van, kijött egy másik, majd sajnálattal közölte, hogy csak egy másik van... Ezek után szokás szerint nem boldogultak a kártyámmal, majd pedig kihoztak dobozban még egy-egy adagot abból, amit korábban ettünk. Mivel nem igazán emlékeztünk rá, hogy kértünk volna ilyet, Balázs elkezdte a pincér tálcájára visszapakolni a cuccokat, aki meg rakosgatta újra az asztalra. Végül kénytelenek voltunk ezt is kifizetni, ez Mongólia. Néha elgondolkozok rajta, hogy tényleg ennyire szerencsétlenek tudnak-e lenni, vagy megint direkt csinálták, ugyanis a számlán gyanús sűrűséggel szokott rajta lenni olyan dolog, amit mégse tudtak felszolgáni, és végül mást kellett helyette kérni.

 

Egyenruhás mongol diákokkal

Csütörtökön szintén Krisztának köszönhetően átmentem a szemközti kolostorba (Dashchoilin khiid), ahol a hónap legnagyobb, egész napos szertartása volt, a haragvó isteneknek. Az Anna-Viki páros főztek estére, így magyar-lengyel-mongol vacsi volt, többek között Nandinbaatar, és Kriszta jelenlétével, akik a korábban közölttel ellentétben, egészen pontosan 14 éve ismerkedtek meg egymással, amikor már mindketten hajszál híján felfedezett, még a mianál is sokkal fiatalabb kutatók/lámák voltak, a sikeres karrier kapujában.

A hét elején még mindenki Tereljbe akart menni, de most senkinek se volt jó különböző okok miatt, ezért ezt a jövő hétre halasztottuk, és szombaton múzeumlátogattunk. Illetve csak látogattunk volna, ha az egyikben nem valami tv riport van, a másik pedig nemes egyszerűséggel hétvégenként zárva van.
Irány a nemrég említett főtér, éppen valami sportnap volt. Nézegettem a táncoló csajokat, röhögtem a bádibildingeseken és fényképezkedtem katonákkal, vagy legalábbis valami hasonló egyetem egyenruhás hallgatóival.
A következő állomás a Gandantegchinlen kolostor volt, mivel a kolostorokról külön bejegyzés van készülőben, és rendesen le is akartam fotózni az egészet. Korábban is jártam már itt kétszer, többek között egy thaiföldi szerzetessel, de akkor erre nem volt időm. Most viszont a legnagyobb épületbe, az arany Buddha szoborhoz ingyen bejutottam. Ezután még bementem egy másik kolostorba, ami elég kicsi volt, de csandes, és hangulatos, még egy ottani lámával is beszélgettem egy kicsit.

Dzsingisz kán szobra tisztálkodik

Vasárnap felkeltem hajnali 11:50-kor, mivel délben akartunk indulni a piacra mosógépet venni, mert már mindenkinek halálosan elege van a kézzel mosásból, és állítólag már 30 ezer forintnak megfelelő tugrikért is lehet kapni. Ennek a feléért is volt gagyi, gyerek méretű, így végül durván 23-25 körül vettünk meg egy itt divatos, felül töltős kínai darabot. Ezeknek a hosszúkás gépeknek két tartálya van, és alapvetően fogalmunk sem volt, hogy kell használni, de rájöttünk. A nagy részében alul van egy tárcsa, ami forgatja a ruhát, és egy vékony csövön át lehet vízzel megtölteni, kézzel. Meleg víz a csapból nem jön, az emeleten meg a zuhanyzóban sincs meleg víz, így egy emelettel lejjebb kell menni, a női zuhanyzóba, megtölteni a lavort, és beleönteni a gépbe. Mindezt minimum ötször. A következő lépés, az öblítés, hasonló módszerrel. Ha ez az egész megvan, akkor át kell pakolni a ruhákat a kisebbik lyukba, ami a centirfuga. Ja és a fürdőben nincs áram, ami külön jó a kézzel töltés, és leeresztés mellé. Kalandos mosóparty volt ma a lengyelekkel.
Korábbban azt írtam, hogy nekem még nem volt gondom a piacon, de most egy elég részegnek látszó (nappal is vannak ilyenek) figura elkezdett tolakodni, ami aztán a kabátom sarkába (zsebébe) kapaszkodással ért véget. Valahogy leraktam a mosógép elejét, és levakartam magamról, ezután már gyorsan lelépett, így a térdem csak a levegőt érte, pedig örültem volna ha valamelyik alkatrészét találom el. A kabátom zsebén a cipzárt háromnegyedéig sikerült lehúznia, ott ahol a pénztárcám volt, de tovább nem jutott. Amíg nem volt foglalt mindkét kezem, nem próbálkozott senki. Egyébként ez a fajta rablás, amikor ténylegesen megfogják az embert és megpróbálják tőle elszedni a cuccot állítólag nem divat. Mindenesetre ezúttal én voltam az erősebb, így jól jöttem ki a dologból.

Dzsingisz kán szobra a mongol parlament előtt, éjszaka



Сүхбаатарын талбай

Sportnap Ulánbátorban

Gandantegchinlen kolostor kapuja, itt fizetni kellene, de
jobbra, az oldalsó bejárat ingyenes

Imamalmok a Gandantegchinlen kolostorban

Gandantegchinlen kolostor és az olvasó



Sportnap Ulánbátorban



A Gandantegchinlen kolostor 26,5
méteres arany Buddha szobra

Eskűvői autó a Dashchoilin kolostor előtt

Mobil rendőrség, sok ilyet látni a városban, és azon kívül
is akad



Nyilatkozat a múzeumban





Kínai mosógép a koliban



Kínai mosógép belülről: balra a mosó rész,
jobbra a centrifuga

Shargamor't, mongol sasok, és egy újabb Ulánbátori hétvége



Csalódottan távozó szarka, a Zaisan melletti madárfotózáson

Ha jól emlékszem, már írtam itt a mongol sasokról, amikből tényleg elég sok van, és igen kedvelt állatok a farkas mellett, hogy a medvékről és a rőtes szarvasünőről ne is beszéljünk, melyekből utóbbi például Dzsingisz egyik őse, a mongolok totemállata. A sas nevét viseli egy mongol tv csatorna, vadásznak vele, és az Ulánbátortól nem messze lévő Terelj Nemzeti Parkban is híresen sok van belőlük. Erről most nem írok többet, mivel jövő hétvégén oda készülünk, tehát ez a rész folyt. köv., mivel akkor fogok tudni róla rendesen mesélni.

Az ég a városon kívül tele van ezzel a madárral, számos varjú és szarka mellett, így a Bumbugur piacon beszerzett néhány állatalkatrésszel és nem kevés fotós cuccal felszerelkezve elindultam délre a már ismert Zaisan fele. Már rutinosan néztem a hetes és negyvenhármas buszt dél felé, de ha valakit érdekel az ulánbátori tömegközlekedés, akkor íme egy kis segítség: UB buszok. Az arany Buddha szobron és az emlékművön túl találtam egy jó nagy hegyet, arra másztam fel röpke egy óra alatt, és a madarak előtt még jól körbefotóztam a tetején lévő három obót, és a szmogot a város felett, mely jól megfigyelhetően kissé a szél irányának megfelelően eltolódva lógott az épületek felett. Hatalmas, barnásszürke felhő, a kék ég alatt. Na ezt szívom én nap, mint nap, bár egyenlőre még nem vészes a dolog. Alkalmas hely kerersése, áldozat bemutatás, és kényelmesen elhelyezkedés után fél órát kellett várnom, mire a második varjú végre nem repült tovább, hanem nagy kört leírva leszállt a húsra. Ezután már nagyon sok követte az első, korai madarat, de a három birkaszívből - vagy mi a fene volt az - kettőt fogtak és elvittek. Legközelebb fel fogom vágni, vagy minimum leszögelem... A harmadikra egy szarka csapott le, akinek volt annyi jóérzése, hogy ott kezdte el enni, nem pedig ellopta, de hamarosan ennek is vége szakadt, mivel a varjak voltak többen, és ők voltak az erősebbek is. Jó kép nem igazán született, és sast se láttam, de ez is érdekes volt, és tanulságos is egyben. Remélem hamar lesz időm visszatérni, és újra próbálkozni. Erre egyébként minden esély megvan, mert az idő szép, és a tanárok is kitartóan betegek, ezért a második óra megint elmaradt. Mellesleg itt az ázsiaiak közül sokan hordanak maszkot, ha betegek, én pedig nem győzöm vigyorogva közölni velük, hogy mennyire tetszik a mosolyuk. Ilyenkor tényleg elmosolyodnak a sebészmaszk alatt.

Shargamor't-nál figyelő takintet

Kicsit összefolynak a napok, de asszem pénteken volt, vagy talán csütörtökön, hogy éppen félig éhen halva nyomtam a fejembe a pár nappal korábbról felmelegített csirkelevest, mikor hívott Kriszta, hogy nem érek-e rá, mert éppen az egyetemre megy. Szóval legyűrtem a szárnyast, és megcéloztam az egyetemet, ahonnét nemsokára, némi buszos dugónézést követően kikötöttünk egy jurtanegyedben. Tipikus régi rész, ahol nincs víz, de jelképes összegért egy-egy benzinkútnak tűnő háznál lehet vizet venni, és van mosdó is, meg a vidékről már ismert meleg vizes zuhanyzó. Szóval lehet, hogy kevébé kényelmes a dolog, de meg lehet oldani mindent, és otthon is volt hasonló, nem is olyan régen. A jurták mellé egyébként sok ház épült fel, kék, piros, és zöld tetővel, a telkeket pedig deszka kerítés veszi körül. Állítólag a várost körülölelő (a városban már nem, de máshol bárhol le lehet táborozni, jurtázni, sátrazni. Hátizsákosok előre!) jurtanegyedek a piachoz hasonlóan nem túl biztonságosak, de engem még semmilyen rossz tapasztalat nem ért. A többiek mesélték, hogy néhányszor megpróbálták kihalászni a táskájuk tartalmát a piacon, de eddig még mindig sikertelenül. Vigyázni kell, és akkor nem lesz baj, szerintem ez sem rosszabb, mint egy pesti kínai piac. Este Katához mentünk át, majd péntek este megérkezett Anna és Viki is a koliba, akik a Góbi sivatagban voltak a héten.
Péntek este egyébként a szokásosnak megfelelően beindult a piálás, és az újabb hét túlélésének megünneplése, ahol teljesen józan én sem voltam, de rajtam kívül még jópár kolléga itta magát tökéletesen csillámpónivá.

Shargamor't, Ulánbátor: sztúpák

Szombaton délre sikerült kikecmeregnem az ágyból, és ismét örömmel konstatálni, hogy akármennyit is iszok, nem leszek tőle másnapos. Tíz perccel később, beállítottak Vikiék, hogy menjünk kajálni, és vásárolni. Ebből az lett, hogy elmentünk a koli melletti kis étterembe, aztán a szomszéd kolostorba, mert Kata hívott, hogy Ganbolddal mennek egy 100 Thousand Poets for Change  nevet viselő irodalmi felolvasásra, és gyorsan csatlakozzunk mi is, mert mindjárt vége van az egésznek.
Ganbold egyébként magyar irodalommal foglalkozik, és van is egy könyve, amiben magyar versek vannak mongolra fordítva. Ebből olvasott most fel mongolul, majd mi hárman magyarul.

Vasárnap szintén Katával és Krisztával voltunk, méghozzá a címben említett Shargamor't nevű helyen, a város északi peremén, ahol sok régi, és újabb nyaraló van, amik néha Dobogókőre emlékeztettek. Ide valami XO jelzésű sárga busz vitt ki, 500 tugrikos, filléres áron, a "7 boodal" (7 megálló) érintésével, ami elég jó tájékozódási, és fontosabb közlekedési csomópont is egyben. A japán katonai temetőt távolról megcsdálva érkeztünk meg a hangulatos kis völgybe, ahol az utolsó mongol uralkodó Bogd Khan, (akinek korábban a palotájából kialakított múzeumáról már írtam) feleségének voltak kedvenc sárga lovai. Innen a hely neve is. A hegyoldalon fehér sztúpák, fallal összekötött gyűrűjében (jellemzően ez van a kolostorok körül, 108 sztúpával) áll az épülő kolostor, és néhány sztúpa, két kőoroszlánnal megtámogatva. Mindez egy gyönyörű szép, és nem elhanyagolható módon lombhullató fenyőerdő közepén. A fák puha tűlevele arany színű a napsütésben, és a föld is hasonlóan pompázik alattuk, a falevelek pedig olyan sűrűn hullanak a szélben mint télen a nagy pelyhekben szakadó hó, csak itt nem kellett kabát sem.


Shargamor't, Ulánbátor: nyaralók

Este Katáékhoz mentünk át, ahol pörkölt volt a menü. Nem véletlen, hogy aki ide kijön, annak ő lesz a pótanyukája. Bő négy órán keresztül voltunk náluk, és idő közben Ganbold is befutott. A koliba végül pont zárás előtt estünk haza, és fogtunk neki a másnapi leckének, illetve én a blog írásnak.

A hétre éjszakai fényképezés van betervezve, majd a hétvégére Terelj felkeresése, de gyűjtöm az anyagot egyéb, Mongóliáról és az ulánbátori hétköznapokról szóló bejegyzéshez is.




Shargamor't, Ulánbátor: sztúpák a falon belül



Shargamor't, Ulánbátor: kilátás a hegytetőről



Shargamor't, Ulánbátor: dobogókői látvány, sárguló fenyőkkel

 

Mozaik

A repülőgépmérnök

 

Lassan megszokom, hogy random emberek szólítanak le az utcán azzal, hogy honnan jöttem, ki vagyok, stb. Ha kattantnak néz ki az ürge, akkor nem mindig foglalkozok vele, néha jobb továbbállni, de ezúttal kultúrált, európai kinézetű bácsi szólított meg, kifejezetten jól érthető mongol kiejtéssel.

A legelső körben örömmel konstatáltam, hogy tudok mongolul beszélgetni, ha nem is túl változaztosan. A második meglepetést az okozta, hogy kiderült róla, hogy van egy magyar barátja, mert 5 évig Ukrajnában tanult repülőmérnöknek. Aztán arra is rájöttem, hogy még németül is ki tudok nyögni 1-2 szót, mivel erre váltottunk át, mikor az is kiderült róla, hogy volt Berlinben, és valamennyire tud németül, de azért a magyar csókolom se maradt ki a szótárából.

 

 

Klasszikus mongol

 

Nem, szerencsére ilyen óránk nincsen, de a mongolok úgy látszik imádnak fölösleges dolgokat tanítani. Már a könyv legelején is tökéletesen használhatatlan szavak vannak, mint például az arga, ami a szótáram szerint ritkán fonott, háti vesszőkosár, vagy puttony. Valahogy ez errefelé népbetegség, de a másik oldalról már tudom azt is, hogy mi az a feketemunkás, és az illegális bevándorlás: fekete ember, és feketézés. Állítólag Koreában sok van.

 

 

Szobatárs

 

Belső-mongol srác, tud kínaiul, és mongolul, na meg egy kicsit angolul. Néha a távol-keletieknek mindenre telik, és elég jól berendezett szobákban laknak, ő is kicsit hasonló, így ha valamit lusta elmagyarázni, csak beírja az iPhoneba a teljes kínai mondatot, és az orrom alá tolja. Én erre néha értetlenkedő fejet vágok, vagy elkezdek hangosan röhögni, mert az eseteknek mintegy negyedében, teljesen agyament hülyeségeket fordít a telefon.

Múlt héten vett egy router, mert elég rossz a net. Fél órát magyaráztam neki, hogy kellene egy hely ahová be lehet dugni, mert ettől még önmagában nem lesz net, se lassú, se gyors. A végén Fidával, az afgán sráccal kooperálva magyaráztuk el neki, egy másik szobában mutogatva a netet, és hogy minimum egy kábel is kéne a kütyüjéhez. Ma egyébként be lett szerelve a doboz, így egy kicsit jobb a net. Amúgy jófej és segítőkész a srác, csak néha szeret szerencsétlenkedni.

 

 

Szomszéd

 

Tegnap este majdnem elejtettem a tányért, mikor a szomszéd szobából kirobbant a mellettünk lakó lány. Napok óta keresett, kopogott az ajtón, de most végre elkapott. Beslő-mongol lány, és angolt szeretne tőlem tanulni, szóval megbeszéltük, hogy majd tanítom, ő pedig talán tanít engem kínaiul, ami nagyon jó lenne, mert máshol erre nincs lehetőség. Az egyetemen nem engedik, a nyelviskola pedig megfizethetetlen. Mindezt megbeszéltük mongolul, még a végén tényleg viszem vele valamire.

Ma egyébként sikerült beszélnem vele, hogy mégis mikor akarja az angolt, de kicsit meglepődött, h tényleg benne vagyok a dologban, és nem tudta kitalálni, hogy mikor, majd sms-ezzünk. A mongolok szeretnek szerencsétlenkedni...

 

 

A szoba

 

A folyosóról kis előszoba nyílik, onnan pedig a fürdő, és két darab, két személyes szoba. A fürdőt így négyen használjuk, de csak a wc van benne, mert a zuhanyt leszerelték, így marad a folyosón lévő. Mostanában többnyire meleg víz is van benne. A szoba kisebb, mint a belgiumi volt, és nincs egy derékszögű pontja se. Az egész középre lejt, szerintem a koliban régen kecskéket boncoltak élve, és az agyuk folyt le középen. Fűtés még nincs, pedig kint éjjelente bőven fagy, hétvégén megjött az első hó is. A berendezés arányleg szegényes, és messze nem egységes a szobákban. Van egy jó de kicsi, zárható fémszekrény, egy nagyobb, szétrohadt polcos szekrény, és egy még jobban szétrohadt íróasztal, szakadt székkel. Na meg az emeleteságy, olyan matraccal, amiben jó arasznyi csíkokba van tömve az anyag. A kettő között levarrva, ott nincs semmi, szóval meg kell találni a helyet, ahol aludni lehet a hullámok között, mert nem egyszerű. Hűtő szintén négy emberre van az előszobában, a szobatársam a cuccait a mélyhűtő részében tárolja, egyszer majd csak rájön, miért mindig kőkemény a kaja.

 

 

Kis mongol hülyeséggyűjtemény I.

 

Jó ötlet, rosszul megvalósítva: a konnektor.
Az ötlet nyilván az volt, hogy itt a világ minden tájáról behozott elektronikus kütyüt be lehessen dugni a falba, ami önmagában jó elgondolás, csak egy dupla, teljesen torz műanyag valamit szült. A konnektorba valóban bármi belemegy, csak azzal a lendülettel ki is esik belőle, mert akkora nagy a lyuk. Sokáig kell játszani tehát a dugókkal, és ha tölt a telefon, akkor még csak lehelni sem szabad.
 

Az alsó ágy az enyém, az asztal és a színes izé nem.

A szekrényeket közösen használjuk, a bal oldali az én asztalom

Az íróasztolomat csak a szentlélek tartja, az egyik ajtó már kiesett, és a fiók is mindjárt ki fog.

 

 

 

 

 

 

 

Küzdelmes hétvége

A dolog úgy kezdődött, hogy kollégium lakói, már lassan több hete éltek összezárva, az esti 11 órás zárásnak köszönhetően éjszakánként néha szó szerint értelmezve is, és akkor a már évek óta itt lévő, állandó lakókról még csak nem is szóltunk. Egyeseknek csupán a kollégiumban van komoly hírneve, másoknak külön helye az épület raktárában, míg megint más valakit egyenesen az egész egyetem felismer az utcán. Az új bentlakók közül még ugyan senki sem látta őt, de a híre megelőzte, az Európában utazó, élő legendát. Péntek este, az immár többé-kevésbé összeszokott társaság, legalábbis annak angolul tudó, és nagy többségében negyedik emeleten fellelhető része az egyetem rendkívüli módon nem megterhelő súlya alól mély sóhajt hallatván felszabadulva, a folyosó beugrójába kezdett szállingózni, először csak egyesével, de az idő előrehaladtával egyre nagyobb létszámban vélték látni és hallani őket a környéken élő őslakók.

A már sokat megélt, orvosi rendelőkből ismerős műanyagszékeket tartó vas tákolmány (egyesek halványan emlékezni vélnek rá, hogy egykor széknek nevezték volna) lassan nyöszörögve, majd hirtelen hangos halálsikolyt hallatva terült el a földön, mikor a kissé megkésve érkezett mandulaszemű japán szépség helyet foglalt rajta, az ázsiai kislányt úgy vágva hanyat, hogy az bármelyik tapasztalt szívtiprónak becsületére vált volna. A folyton cserélődő, színes közönségnek ő lehetett a tizensokadik tagja, akik közül ekkorra már többen is a megszokottnál feltűnően élénkebben köszöntötték a jövevényt, és kísérőjét a repülőről elhozott alumíniumszürke, műanyag bögrét. A nevetve feltápászkodó gazdájához hasonlóan ennek szintén nem kellett sokat várnia az üdvözlésre, csakhogy ezúttal a megszokott, langyosra hűlt zöldtea után vodkával töltötték csurig. A bögre meglepődést színlelt, mikor az első kör után a második is lecsúszott, majd a második után a harmadik, egymást igen kis időeltolódással követve, de hamarosan megszokta sorsát, és az égető, de mégis jeges érzést ott belül, a hófehér falán. Másnap többen beszámoltak róla, hogy sorstársaival egyetemben a bögrét még többször látták megborzongani ettől az érzéstől, majd az alkohollal együtt ismét megszabadulni tőle, helyet engedve egy következő féldeci, mélyhűtött, mégis cseppfolyós májrémnek.

A harmadik emeleti, belső-mongol akár Afrikából is jöhetett volna, oly magabiztos oroszlánszaggal kísérve érkezett meg, hóna alatt néhány kacifántos, vagy éppen fura, szögletes írással gazdagon tarkított, és nem elhanyagolható méretű üveggel, éppen időben. Ekkorra ugyanis a korábban érkezett vendégek jelentős része már fél szemmel kukucskált le, a többségében üres, vagy jó esetben is utolsókat rúgó palackok aljára, azokat esetenként reménytelenül rázogatva, vagy fejjel lefelé tartva, az aljukat ütemesen paskolgatva.

Éjjel két óra magasságában a hó szállingózni kezdett, amit kora őszről lévén szó, az erkélyen beszélgető 2-3 fős társaság keserű beletörődéssel nyugtázott, de ezt a pillanatot a folyosó beugrójában, már csak körülbelül öten élhették át, a még talpon lévők közül. Az időjárás szeszélyes, olyakor hirtelen haragú, alkalmanként kiszámíthatatlan, de mégsem meglepő eredményt produkáló kedvének éppoly mélyen, és megváltoztathatatlanul voltak alávetve, mint az ekkorra már aludni térők, a késői órának, és az üresen tátongó üvegek egykori tartalmának.

A megmaradt kis társaság, lassan csak a tisztítottvizescsapnak kezdett nyakára hágni. A lassan végét járó éjszakában a zene hangereje emelkedett, a beszélgetésé fokozatosan halkult.

Másnap reggel a kiérkező takarítók a kollégium minden lakóját a helyén találták, de a csatatéren több liter, ismeretlen eredetű, és személyazonosságú áldozatot eltűntnek nyilvánítottak.

Mongol vidék: Bureghangai és az angol oktatás

Hol is kezdjem, hosszú volt az elmúlt egy hét, amit Bureghangaiban töltöttünk, Nandinbaatarral, vagyis Nándival. Ha jól emlékszem akkor még Teleki Krisztáék találkoztak vele száz évvel ezelőtt, amikor még nem volt a maihoz hasonló magas rangban, és Kriszta sem kutatóként volt itt jelen.

Azóta  a magyarok nagy barátja lett, mi pedig a tavlyi, első kör után boldogan mentünk vele vidékre angolt tanítani a helyi általános iskolában, és a kolostorban.

Miután a dél körül helyett, mongolosan elindultunk délutám három órakor, bőven éjszaka lett mire durván 6 óra alatt megtettük a 260 km-es utat Ulánbátorból, mivel itt az aszfalton is csak lassan lehet haladni, nem is beszélve az utak azon többségéről, ami aszfaltot még csak hírből se látott soha. A táj egyébként tipikus mongol, illetve amerikai, amikor az ember a sivatagban megy, előtte az út, ameddig a csak ellát, és ugyan néha jön egy-egy autó, de ezen kívül sehol semmi, legfeljebb néhány csorda az úton, amik ledudálása legalább a kátyúk kerülgetése mellé egy kis változatosságot jelent a zöld puszta egyhangúságában.

Láttunk rókát, rengeteg sast, éjjel aktív, ugráló egérfélét, na meg annyi csillagot, amennyit még Erdélyben se láttam soha.

 

Az iskolai angoltanítás elég érdekes volt, főleg, hogy az angoltanároknak is adtunk órákat, akiket egy átlagos magyarországi középfokú nyelvvizsgára, már be se engednének, és azon túl, hogy tök hülyék a nyelvből, még kifejezetten rossz dolgokat is tanítanak. Nálam leginkább a "go at home" verte ki a biztosítékot, ne meg, hogy egy értelmes mondatot nem bírnak összerakni rendesen. Szintén kevésbé pozitív, hogy a gyerekekkel ellentétben a felnőttek nem hajlandóak írni, így néha kissé feleslegesnek éreztem az órákat. Előbbiek viszont szabályosan belénk voltak esve, és minden nappal egyre többen jöttek a szobánkba. Volt éneklés, mongol tánc, és megszámlálhatatlan levél tőlük. Nagyon aranyosak voltak. Rajtuk kívül végiglátogattuk a fél falut beleértve az összes tisztviselőtt, vagy más fontosnak látszó embert. Nándival elég jó dolgunk volt, így láttuk a helyi könyvtár tekintélyes méretű Lenin gyűjteményét, valamint zártkörűnek nevezhető karaoken is részt vehettünk, ami errefelé igen nagy népszerűségnek örvend.

 

A fészbúkon már írtam pár részletet, a suli udvarán történő röpiről, vagy a hagyományos mongol birkózást gyakorló gyerekekről ugyanitt, de most leírom mégegyszer, hátha valaki nem olvasta volna. Szóval sok minden változott, és rengeteg dolog történt mióta elhatároztam, hogy ELTE-s leszek. Nem gondoltam volna, hogy évek múlva, sok ezer km-re, Mongólia egy eldugott szegletében fogok a tanítványaimal röpizni az udvaron, akikkel csak mongolul lehet beszélni, és a maga módján rendesen el van vágva a külvilágtól, vagy a számomra ismerős kultúrától. Láttátok a "Kutyákat lelövik, ugye?" c. filmet? Az elején van egy jelenet, mikor az udvaron fut egy helyi afrikai lány, és egy fehér tanára van még vele. Hát engem kicsit erre emlékeztetett a dolog. Sajnálom, hogy japánra nem vettek fel, de és furcsa belegondolni, hogy lehetnék most akár egy ultramodern és ultranagy szigetországbéli metropoliszban is, de azért ezt az élményt sem szívesen hagynám ki, így csak remélem, hogy mind Kínában, mind Japánban lesz alkalmam legalább fél-fél évet eltölteni.

A falu egyébként érdekes, mert elég nomádok a körülmények, de mégis hozzá lehet szokni, és annyira azért nem vészes, mint ahogyan hangzik. Ha az ember nem vár sokat, és tisztában van vele, hogy ez nem Európa, akkor nem érheti meglepetés. A telkeket deszkakerítés veszi körül, a sulit, szálodát, bankot, stb. intézményeket egy nagy, így mi is ezen belül voltunk. Fürdőszoba nem létezik, csak a sarokban egy kis szekrényke, amin van egy tartály, amit meg lehet tölteni vítzzel, rajta csap, alatta egy kis mosdó, ahonnét pedig egy vödörbe csurog a víz. Pottyantós budi a kerítésen kívül.

Zuhanyozni összesen egyszer sikerült, mivel a fodrászattal egyben van több kis fülke, zuhannyal. Szóval 300 forintért itt lehet lezuhanyozni, ezt viszont teljesen kultúrált körülmények között.

Az életmód egyébként itt is változik ami a jurtákban is szembetűnő. Napelem és egyéb tartozékai átszámítva 50 ezer forinttól kapható, és minden jurta mellé fel van szerelve, a parabolaantennával egyetemben, amivel 14 csatornát tudnak fogni műholdról, és szintén mindenhol megtalálható, a puszta közepén is működő, ránézésre vonalas telefon, aminek szintén antennája van és állítólag nem drága. Ugyanebben az időben, a mobilomon nulla volt a térerő, és a mobilinternet is nagyon lassú volt, a torony közvetlen közelében. Persze ez még így is luxusnak számított, mert a faluban alapvetően nincs internet, sehogyan sem, a tanároknak e-mail címük sincsen. A jurtához visszatérve, bal oldalon hátul lapos tv van, a tetőről pedig energiatakarékos égő lóg le. A tűz már régen vaskályhába költözött, a kumiszt bőrtömlő helyett műanyag hordóban készítik, és a régi tabukat sem igazán tartják már be. a Két tartóoszlop között lazás át lehet sétálni, és a küszöböt is vidáman rúgdossák, amiért pedig régen még elvileg ki is végezhették az embert.

 

A mongolul "ájrág"-nak ejtendő kumisz hagyománya viszont sajnos töretlen. Asszem lassan elkezdem megírni a kis mongol túlélőlönyvet. A kumiszról szóló fejezet valahogy így nézne ki:
Nyugati gyomor számára az alkoholtartalma elhanyagolható, azonban az ízével és a mennyiségével már meggyűlhet a baj. Amennyiben régi italról beszélünk, úgy az íze elég savanyú, nem túl jó, amit csak az idő közben beledöglött legyek látványa tud még jobban feldobni. Ezzel ellentétben a frissen készített változat kifejezetten jól tuid esni, legalábbis ha az embert nem ezzel akarják halálra itatni. Csakhogy pontosan ezt akarják... A legkisebb csésze, amit kis szerencsével az ember kezébe nyomnak, az hozzávetőlegesen 2,5 dl lehet, amit illik majdnem teljesen kiinni, majd visszaadni, hogy színültig töltve a következő áldozatnak nyújthassák át. A negyedik kör környékén már bizalomgerjesztően kezd fogyni az akkora már se nem jó, se nem finom ital, de ekkor jön csak a dolog legrosszabb része, amikor a nagy fehér utazó ráeszmél, hogy az ajtó mellett álló, gigantikus kék műanyag hordóban, még legalább 80 liter van. Mivel az utolsó napra eléggé rámjött a gyomorrontás valamiért, több kumiszt nem ittam, de ha az ember láthatóan rosszul van, akkor is a kezébe nyomják a csészét, még ötödszörre is.

A kumisz mellett még a szintén körbekínálandó "áról"-ról kell szólni, ami frissen szintén finom, és nem is olyan kemény szárított túró, de ha régi, akkor az ember nyugodtan mellékelhet hozzá egy protézist is. A kumisszal szemben, ennek az az előnye, hogy suttyomban zsebre dugva, később nagyon messzire lehet elhajítani a pusztában.

 

A kumisszal ellentétben a vodkától igen hamar be lehet rúgni, főleg ha valaki mongolból van, és nem bírja úgy az alkoholt, mint mi. További probléma, hogy eddigi (egyetlen alkalmas) tapasztalatom szerint hajlamosak határozottan erősre inni magukat, és agresszívvá válni.

Ez történt a Naadomon, illetve az odorlogon, ami előbbi kicsinyitett változata volt. A hagyományosan nyáron megrendezett mongol játékokon lovaglás, íjászat, és birkózás van, ami ezúttal röplabdával és kötélhúzással egészült ki, melyeket este máglya, és tánc zárt le, valami rettenetesen rossz vodkával megspékelve, amitől szerintem csak azért nem tudnak összeverekedni a részegek, mert előbb vakultak meg tőle, minthogy letehették volna az üres poharat. Szerencsére nekünk ott volt védelemként Nándi, és a az idő közben egyre jobban megismert "országos elefánt", aki egy kétajtós szekrény termetű, aránylag sikeres birkózó. Ez utóbbi az ájrághoz volt hasonló; először jófej, aztán egyre kevésbé szimpatikus figura.

A Naadamon még elég jófej volt, meg is próbáltam magam meghívatni egy birkózásra, de nem jött össze. Nem mintha az 1500 Ft-os belépő olyan sok lenne, de azért mégiscsak jól hangzik elmesélni, hogy egy rangos birkózó hívjon el rá. :D
Na nálam nagyobbra már csak ő volt magával, mert legalább százszor elmesélte, hogy hol járt eddig, és milyen fotók vannak róla a telefonján. Az este csúcspontjaként, az éjszaka közepén beállított hozzánk, és elég nehéz volt rábeszélni, hogy most már aludni szeretnénk, nem pedig őt isteníteni.

 

Rajta kívül, még egy embert ismertem meg, az új szobatársamat, mivel még a vidéki út előtt, elköltöztem. A hideg, rosszul berendezett, sötét szobából egy napos, szebbe jöttem át, nem az áhított negyedik emeletre, hanem csak a földszintre, de ez is sokkal jobb, mint az előző. A lengyel szobatársam nem volt az igazi, így a jobb szoba mellett a társaság is kelllett, így beállítottam a menedzserhez, hogy költöztessen át. Helyi szinten nézve, egész jól tud angolul, és beszélgetés közben elkezdtem neki a dél és az éjfél szavakat magyarázni, ami hamarosan abba a kérdésbe torkollott, hogy most én őt tulajdonkjéppen angolra tanítom? - Háát, őő, tulajdonképpen igen, szeretek tanítani, és én is azt várom másoktól, hogy tanítsanak ha hibázok, mivel csak így lehetünk egyre jobbak. Sokat erre nem reagált, de láthatóan kedvesebb és segítőkészebb lett, mint előtte, amit sikernek könyveltem el. A szoba üres volt, amikor beköltöztem, most egy belső mongol szobatársam van, aki beszél kínaiul és mongolul is. Tökéletes párosítás.

Lassan, de biztosan alakulgat a társaság, így remélem, hogy Genthez hasonlóan itt is lesznek tényleg jó barátaim, akikkelbármit  meg lehet beszélni, és a ennek még a nyelv sem lehet akadálya.

Zaisan, Naran Tuul

Nincs ihletem sokat, vagy vicceset írni, de tudom, hogy ha most nem teszem meg, akkor mindent elfelejtek a következő egy hét alatt, amit valahol vidéken fogunk eltölteni, Nandinbaatarral, a helyi kolostor főapátjával, aki nem mellesleg a koli mellett lévő kolostor főapátjának titkára is egyben. Aki járt már itt, az ismeri, aki meg nem, annak annyit árulok el előljáróban, hogy még a múlt évezredben találkoztak vele Krisztáék, és azóta mindenki ismeri. A kommunizmus alatt lerombolt kolostort néhány éve élesztette újjá, itt voltak tavaly Dóriék, és ide megyünk most mi is tanítani. Angol órákat fogunk tartani a kolostorban, az iskolában, és a helyi angoltanárokkal is beszélgetni fogunk, mivel hozzájuk képest mi európaiak, anyanyelvként beszéljük ezt.

 

Erről fog szólni tehát a következő bejegyzés, úgy egy bő hét múlva, amikor újra netközelben leszek, de előtte se hagylak titeket beszámoló nélkül, mivel a szorgos hétköznapokat, fárasztó hétvégék követik, és ez most sem volt máshogy. Szombaton a lányokkal, és Fidával, az afgán sráccal megcéloztuk Ulánbátor közkedvelt kilátópontját, a helyi János-hegyet, vagyis a Zaisant. Elvileg Fida tudja az utat, és ez a gyakorlatban is igazolódott, de csak miután megkerültük a fél várost, a buszmegállót keresve, amire a teljes fotóscuccommal felszállni újabb kihívás volt, de azért sikerült, és rövidesen eljutottunk a város szélén épülő luxus negyedbe, ahol a Zaisan domb lábánál álló 16 m magas, arany Buddha szobrot, lassan teljesen körbenövik a láthatóan méregdrága, és egyre magasabb felhőkarcolók. Amolyan mini felhőkarcolók, de kétségtelenül azok, amennyiben hinni lehet annak a nem is olyan távol-keleti srácnak aki szerint Mongóliában közelebb van az ég, mint otthon.

 

Ha már felmászunk a dombra, akkor ne felejtsem el leírni, hogy mi ez. A Zaisan egy szovjetek által emelt emlékmű, ami a különböző háborúk hőseinek állít emléket, míg a domb aljában, a felfelé vezető lépcsősor elején egy T-34-es tank áll, ami elvileg Berlinig is eljutott.
A szovjet építészet remeke mellől, szépen látszik az egész város, a főtérrel, és a határon lévő gyárral egyetemben. Ez utóbbi mellett, az a sok tonnányi szén fog minket nemsokára megfullasztani, amit a vasúti kocsikon láttunk, a buszról. Nálunk szebb kilátásban egyébként csak a sasoknak volt része, amikkel rendszerint tele van az ég. Egyik nap majd meg is próbálom lefotózni őket, mert ez állítólag némi véres hússal megtámogatva nem egy túl bonyolult művelet, hús pedig van itt dögivel.
Alattunk a Tuul folyó,  kanyarog, a sok kis ágával, a parton és az apró szigeteken sárgulnak a ritkán álló fák. Filmbe illő látvány. Néhány kerítésen, és patakocskán át, ide ereszkedtünk le ebédelni, aludni, na meg mindeközben jól leégni. Kezdek hozzászokni, hogy egyszer félmeztelenül szaladgálok, másnap pedig megfagyok a kabátban. Ami az időjárást illeti rohadt hideg tud lenni, és ma elvileg már havas eső is volt, de én pont lemaradtam róla, mindenesetre itt nemsokára tényleg megjön majd az első hó, szóval a fehér karácsony itt nem is lehet kérdéses.
Hazafelé átrohantunk Ulánbátor legnagyobb kolostorán, ahol éppen szertartottak, szóval nagyon sokat nem is fényképeztem és nem is írok róla, mivel ide még szeretnék visszatérni, rendesen lefotózni mindent.

Vasárnap piac volt a program, ahová el is jutottunk egy busszal, a helyiek lelkes kalauzolása révén, csak éppen nem arra a piacra, amire akartunk menni. Miután már hülyére vásároltuk magunkat, én egyedül és telepakolt hátizsákkal megcéloztam a nagy piacot, ami a következőképpen nézett ki.
Megáll egy busz

-Naran tuul piac?
-Persze, oda megy.

Felszállok. - Hányadik megálló?

-Ezzel a busszal nem lehet odamenni...
Na ennyit  a mongol idiotizmusról. Még szerencse, hogy pár csajból sikerült kihúznom, hogy 14 megállón át kell végigdugóznom a fél várost. De megérte! A kajás rész ugyan a gépem landolása környékén porig égett (mi van, megjöttem...?), de azért még így is volt sok látnivaló, amiknek kapcsán csak azt nem értem, hogy a ketrecben lévő kismacskák és kölyök kutyák, miért pont a horgászcsali mellett kaptak helyet. Rakhatták volna őket akár a henteshez is.

 

Kicsit visszatérve a buszra, egész jó kis koreai buszok járnak errefelé, a jegy 60 forint (trolibuszon csak 30) és minden járaton helyben kell kifizetni a néninek. Ha az ember jót fog ki, akkor még mongol zene is van, ami tényleg rendesen megadja a dolog hangulatát. Ilyennel mentünk Dórival is, amikor a Bogd Khan Múzeumba mentünk, a mongol uralkodó és vallási vezető egykori palotájába, ahol éppen felújítás zajlott, és fényképezni sem lehetett, de azért egy kép mégis megszületett, a mára kicsit kopott, de mégis láthatóan szép épületegyüttesről.

 

 

 

 Zaisan

 

 T-34, háttérben az új építésű toronyházak, gyönyörű kilátással

 

 Zaisan belülről

 

 Tuul folyó partja

 Évszázados sziklarajz, a Zaisan közelében

 

 

Thiaföldi szerzetes csoporttárs, és az osztály. Jó módszer a nevek memorizálására. :)