A három hetes isztambuli átszállás első fejezete: perverz görögög, és napi nyolc whiskey

Hogyan lehet egy átszállást jól kihasználni? Ha három hétig tart. Így kezdődött, és a végére könnyen alkoholba fulladhat a törökországi utazás, úton Mongóliába.

Kirakatot rendező árus az Isztambuli bazárban

Néhány napja úgy kerültem Törökországba, hogy egy rövid magyarországi karácsonyi látogatás után Ulánbátorba menet három hetesre nyúlt az isztambuli átszállás. Ha már ide kell jönnöm, hogy átszálljak, és még időm is van, nem fogok rögtön továbbmen… Utazok!Mivel az első két nap végig szakadt az eső, túl sok érdekeset nem lehetett csinálni a városban. Megnéztem ugyan a fedett bazárt, ami hangulatos volt, és még az utcára is kimentem, de hamar beláttam, hogy a vízálló kabát fogalmának megalkotásakor a feltaláló nem feltétlenül arra gondolt, hogy a kérdéses ruhadarab vízben állva sem ázik át.

Élet a bazárban - Isztanbul

Az esőnél is súlyosabb akadályt jelentett viszont az a 24 kilós bőrönd, amit Mongóliába költözve magammal kellett cipelnem, és aminek Törökországban nem akartam országjáró túrát szervezni. Ha választanom kellene, inkább egy gyapjas orrszarvút vinnék magammal, de mivel az meg már kihalt, maradt annak a lehetősége, hogy valahova lepasszolom a bőröndöt.

Több szálat is megmozgatva (köszi Sára), végül a Couchsurfingen sikerült találni valakit, aki megbízhatónak tűnt, és kellő referenciákkal rendelkezett mint csomagmegőrző. Szépen keresztül is tömegközlekedtem a városon, hogy odaadjam neki, illetve a lányának a bőröndöt, akivel utána még egy bő órát dumáltunk. Az elég hamar kiderült, hogy nem egy konzervatív iszlamista családról van szó, amit a 15 éves lány orrpiercingje is ékesen bizonyított, de a karácsonyfa is nem várt meglepetés volt a szoba sarkában. Sezinen kívül a többiek csak elég keveset beszéltek angolul, ő viszont elég vagány csajnak tűnt, és dőlt belőle a szó. Feltehetőleg fogok még velük találkozni, ameddig itt vagyok.

A Trója c. film falova, a törökországi Canakkale városában

Az isztambuli nap után a még mindig kitartó eső elől menekülve busszal jöttem az egykori Trójához közel lévő, Canakkale városába, ahol este még megnéztem a filmben szereplő falovat, majd kihasználva azt, hogy én vagyok az egyetlen vendég a hostelszobában, megvacsiztam és jól bewhiskeyztem az ágyon.

Nem arról van szó, hogy nem nem finom a török kaja, csak attól félek, hogy összefosom magamat, ami semmilyen körülmények között nem előnyös, de az ókori romok között modern fényképezőkkel mászkáló japán turistacsoportok gyűrűjében kifejezetten kínos tud lenni. Amennyiben alkoholista lennék, úgy páratlan kifogás lehetne, hogy csak gyomorfertőtlenítő a napi nyolcszori ivászat, meg a folyton magamnál hordott laposüveg. De sajnos nem szeretek inni… Így tehát a dolog olyan mint amikor régen a csoki előtt meg kellett enni a tökfőzeléket, azzal az apró különbséggel, hogy itt a csoki után még egy tökfőzelék jön.

Furcsán normális, ötlábú faló Trója romjai mellett

Ma reggel kihasználva a száraz időjárást megnéztem a vadiúj trójai múzeumot, meg mellette a város romjait, ami elég érdekes volt, azonban meglepően kicsi, de a változatosság kedvéért ott is van egy faló. Elméletileg a ló nem az eredeti darab másolata, de amennyiben mégis az lenne, úgy biztosra vehetnénk, hogy annak megépítésekor az ácsok már 10 éve nem láttak nőt a háború miatt, ami viszont meglehetősen perverzzé tette őket...

Trója romjai mellett nemrég nyílt meg a várost és környékét bemutató múzeum

Trója romjai

Trója romjai

Kínai, szent, hegy, mászás...

A következő kétéves terv első szakaszának megvalósítási stádiumába lépve sikerült újra visszatérnem Kínába, ezúttel egy fél évre szóló tanulmányi ösztöndíj keretében, amit viszont megtoldottam egy kis utazással, hogy akklimatizálódjak, és utazzak egy kicsit.

Kína

Régen nem írtam már blogot, pedig korábban is lett volna még miről, most viszont olyan intenzív lett a kínai kaland kezdete, hogy vétek lenne nem leírni. Úgy átlag a negyedét, hogy ne unjatok rá a részletekre.

Napkelte a Taishan hegy tetejéről

Pekingben 22-én reggel szálltam le bő fél napos repülés után, amiből kb. két órát sikerült is alvással tölteni. A nap kb. azzal ment el, hogy pénzt kellett váltanom, meg szereznem egy kártyát a telefonba, de egyik sem ment olyan egyszerűen. Mindenhez útlevél kell, és annyi papír, hogy ha meggyújtanám az Antarktiszon, akkor egész Afrikában sósvízben főtt fókákkal lehetne megoldani a következő évszázad éhínségeit.

Este találkoztam egy mongol ismerőssel, akivel elég jót kajáltunk, segített az összes helyi alkalmazást felrakni a telefonomra, aztán elmentünk egy tök üres bárba, ahol még pont sikerült elcsípni a salsa óra végét, így volt mit néznünk, mielőtt teljesen kiürült a hely.

Éjszakai életkép a Taishan hegyre vezető úton

Az utazás akkor kezdett el érdekesebbé válni, amikor másnap Taishan felé a vonaton összefutottam egy belső-mongol csajszival, aki ugyan egy szót se tudott mongolul, de azért jól el lehetett vele beszélgetni. Brutálisan gyorsan jön vissza a nyáron elfelejtett kínaim. Este egy kínai kislánnyal (értsd 150 centi, amenyiben pont egy úthenger üti el a zebrán) sikerült folytatnom a nyelv gyakorlását, akire csak ráköszöntem a hostel folyosóján, de utána annyira megnézett, hogy vissza kellett mennem hozzá beszélgetni, és még vacsizni is elhívtam, ha már eredetileg is oda indultam. A kajálásba becsatlakozott egy barátnője is, akit hat éves koriág valószínűleg csak hideg zsíroldón tartotak, ugyanis egy szó nem jött ki a torkán.

A hegy

Reggeli fotózkodás a hegytetőn

A kislánnyal viszont sikerült annyira összebarátkozni, hogy éjjel együtt másztunk hegyet, összesen három kínai, meg egy ausztrál társaságában. Amikor megterveztem az utazást, csak nagyon sietősen néztem meg, hogy hova is fogok menni, így sok tervem nem volt. Azt tudtam, hogy sokan a hegyen alszanak, hogy onnan nézzék meg a napfelkeltét, de arról sehol nem írtak, hogy éjjel van a csúcsforgalom, hogy hajnalra mindenki a csúcson legyen.

A kb. 1300 méteres szintemelkedést magába foglaló túrát durván öt óra alatt lehetett megtenni Kínai egyik legfontosabb szakrális hegyének a csúcsára. Az út szinte csak lépcsőkből áll, a végén nagyon kicsi, de a biztos legurulást biztosítandó kifelé lejtő fokokkal, az amúgy is közel függőleges hegyen. Az út mellett mindenhol innivalót árultak, amit kézben visznek fel a lépcsőkön, vannak éttermek, szállodák, és nyilvános wc is akad, egyszóval baromira kiépült az egész. Ha majd egyszer Kínában fogok dolgozni, akkor figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne hordárnak menjek el kólát cipelni a hegyre...

Mászás

A hegy teteje felé egyre több helyen lehet hosszú katonai kabátot is bérelni, aminek a lehetőségét mi a tetőig nem vettük igénybe, ott viszont úgy fújt a szél, hogy beruháztunk rá 1200 forintot. Sokan ezekben a kabátokban aludtak a lépcsőkön, végig az út mellett, a legtetején meg már mindenki ezeket viselte, így a napkeltét már tulajdonképpen a kínai Népi Felszabadító Hadsereg egy elég vegyes képet alkotó kontingense szelfizte végig.

Amíg a napkelte után levonult a hegyről az összes turistacsorda mi aludtunk pár órát egy szélvédettebb helyen, ami a hegycsúcs sajátos divatját uraló kabát nélkül valószínűleg fagyhalálhoz vezetett volna.

Szent...

Ki(nem)látás a Taishan hegy tetejéről a városra

...ségelés, amikor már marhára elfárad az ember, végre felér, de még le is kellene jutni valahogy...)

A hegyről lefelé menet csak az út feléig mentünk el, onnan inkább lementünk busszal, mert addigra az emberek többségével szolidaritást vállalva már nem nagyon bírtunk járni. Dél körülre értünk haza, és elég hamar beájultunk az ágyba. Másnap délelőtt vicces volt a félig halott embereket nézni, akik támolyogva érkeztek vissza a szállásra. Eddigre már asszem volt némi megértés az arcunkra írva.

Füstölő gyújtása a kínai Taishan hegyen

Üdítőt cipelő hordárok, útban a Taishan hegyre vezető lépcsőkön.
Egyre feljebb érve, egyre drágább minden.

A napkeltére várók tömege,
a Taishan hegy tetején

Vízesés a Taishan hegyre vezető
lépcsők mellett

Dániában se stoppolok még egyszer... II. rész

A svédországi stoppos szívás után Dániában se volt tőúl sok szerencsénk, de a végén csak odaértünk Ritához. Éjjel kettőkor... Régen látott húgocskámmal és persze Tungával rögtön ki is haszanáltuk az alkalmat egy magas hozamú kukázásra.

 

Ha nem olvastad volna az előzményeket, ezt a korábbi bejegyzésben ide kattintva pótolhatod!

 

Irány Vejle, újra stoppolunk



Helyi hippi Vejlében

Egy nap városnézés, és beszélgetés után azzal a boldog tudattal végtunk neki a Dániába vezető 260 kilométeres útnak, hogy könnyebb lesz, mint a stockholmi stoppolás. A svéd sráccal egyeztetve vettünk egy olcsó buszjegyet, és lementünk Malmö déli részére, ahol bő két órás szenvedés után végül egy iraki taxis mentett ki minket az országból, aki látta, hogy már két órával ezelőtt is ugyanott ácsorogtunk, és végül megsajnált. Vele jutottunk végül át a Malmöt Koppenhágával összekötő csaknem 8 kilométeres Øresund hídon.

Másodszorra keltem át a tekintélyt parancsoló építményen, és a koppenhágai reptér mellett ezúttal is szerencsénk volt az autópálya felhajtóján. Negyed óra alatt akadt valaki az első fél órás útra, ami egy forgalmas benzinkúton ért véget. Itt még mindig jó sebességgel, 20 perc alatt találtunk fuvart, ez azonban egy olyan helyre vitt minket ahol az aznapi szerencseadagunk ki is merült. Két stoppos is volt már ott rajtunk kívül, ami ezen a heyen nem volt sokkal kevesebb, mint az elhaladó autók száma. Mindenki mosolygott, de megállni senki se akart, bár mi még mindig jobb helyzetben voltunk, mint az a hazafelé tartó német hippi pár, akikkel később találkoztunk a benzinkút mellett, a maguk sokkal hosszabb útjával. Jó három óra után valaki egy kicsit tovább vitt, egy olyan helyre, ahol szintén nem volt semmi forgalom, de itt legalább hamar felvett valaki, újabb 20 kilométer erejéig. A következő üres csomópontban egy órát álltunk egy másik stoppossal mire mindhármunkat felvették.

Vejlei vakáció



Kukactorta a vejlei tudományos múzeum rovarok
fogyasztását bemutató kiállításán

Este 10 órakor értünk a következő hídhoz. Lassan sötétedett, és egy másik német stoppos is elég reménytelenül bóklászott mellettünk, ezért viszonylag hamar a Korsør vasútállomását jelző tábla útmutatását kezdtük követni, és kikötöttünk egy kihalt, apró állomáson. Csodával határos módon sikerült felhívunk Ritát, a húgomat, aki Vejlében lakik, és megbeszélni vele, hogy jussunk át vonattal a híd túlfelére, és értünk jön kocsival. 120 km volt még hátra a 260-ból,  na meg az autóval megfizethetetlen árú híd a két sziget között. 8500 forint volt kettőnknek túljutni ezen a szakaszon, de utána nem kellett sokat várni Ritára, akivel a sötétséget kihasználva gyorsan el is mentünk kukázni. Dánia drágább, mint Svédország, de ha a boltok melletti szelektív kukából gyűjt valaki többnyire friss kaját, akkor elég jól meg lehet úszni. Az előző kukázós túrám után most némi virslit, kenyeret, salátát, barackot és koktélrákot szedtünk össze egy vadiúj biciklis kosárba.

Stockholm és Lund után itt végre két teljes napot maradhattunk, és kicsit összeszedtük magunkat, köszönhetően részben a másnapi esőnek, amiben túl sok dolgot nem tudtunk csinálni a bezárt múzeumok mellett. Rövid séta a városban, pár fénykép, este közös vacsi, majd irány az ágy. Másnap Rita szabadnapos volt, és az eső sem esett, úgyhogy megnéztünk pár ingyenes múzeumot. A tudományos érdekes volt, de nem győzött meg a bogarak megevéséről, se dánul, se angolul.

Utolsó este végre megnéztük a két hónapja letöltött Sual fiát, egyeztettünk egy telekocsis sofőrrel, és boldogan odaatuk Ritának a svéd farmról hozott, kézzel festett teáskannánkat. Egyszer majd hazajut Budapestre, de mi már nem szerettük volna tovább utaztatni. Másnap blablacar-os telekocsival indultunk el Németországba, és arra a farmra, ahol most is önkéntesek vagyunk egy ausztrál párral együtt, egy amerikai nyugdíjjasnál. A következő sztori erről fog szólni.

Előrelátás. Esernyők díszítenek
egy vejlei sétálóutcát

Svédországban se stoppolok még egyszer... I. RÉSZ

Általában arról írok, hogy hogyan stoppoljunk, de az itt leírtakat inkább senki ne kövesse. Amilyen jó volt ugyanis a svéd és dán városokban, olyan szívás az útjaikon. Sikerült viszont újra kukázni Dániában, biciklizni Lundban és családot látogatni Vejlében.

 

Stockholmi stoppolás

Stockholmi terecske

Nagy szerencsénk volt amikor több napos tanakodás után végre valaki lemondott két jegyet a Norwegian stockholmi járatára, így a felszabadult helyeket rögtön meg is vettük június 30-ára. A 900 kilométeres utat így durván egy óra alatt tudtuk magunk mögött, és a stoppolás is elég jól ment Arlanda repteréről, melynek köszönhetően fejenként 100 koronát megspórolva jutottunk el a központi pályaudvarra. Miután leraktuk a hátizsákot a csomagmegőrzőben megcéloztuk a belvárost és egész délután ott bóklásztunk. Leginkább a hely nyugalma, és az emberek segítőkészsége fogott meg minket, na meg a rengeteg kisebb nagyobb tó és csatorna.

Kora este indultunk csak el Lidingöbe, mely ugyan elvileg nem Stockholm, mégis a főváros külkerületének számító, egykori ipari terület, egy különálló szigeten. Hangulatos hely, rengeteg zöld területtel, és éppen csak befejezett házakkal. Ez utóbbi okozott is némi problémát, ugyanis a térképen rossz helyen szerepelt a házszám, és a nagy semmit találtuk csak meg a jelzett helyen, na meg a páros számú házakat. Szépen sorban, egymás mellett, a páratlan számok teljes mellőzésével, csakhogy nekünk pont egy ilyen kellett volna. A sokadik megkérdezett kutyasétáltató néni aztán leszólított egy másik szomszédot, akivel együtt találtak egy harmadik ott lakót, aki végre meg tudta találni egy másik téképen a helyet.

Stockholmi látkép

Mivel a mi telefonunk nem működött, ők hívták fel a hostunkat, és így sikerült rájönni, hogy a hely egy olyan rész közepén van, ahol kb. az ő házuk az egyetlen, ami elkészült, és az utcán mindenhol kerítések vannak szóval közlekedni azt nem lehet. Ennek köszönhetően nagy szükségünk is volt rá, hogy odakísérjenek, mert különben sose találtuk volna meg. Két napot töltöttünk el a korunkbeli ukrán párral, és ugyan nem voltak túl beszédesek, de még így is sikerült megtudni pár érdekes dolgot róluk, és az országról, ami leginkább az alacsony árai miatt szerepel az utazós listánkon.

A svéd főváros nagyon hangulatos hely, bár elég drága volt, amit szerencsére az ingyenes múzemok némileg ellensúlyoztak. Láttunk egy középkori múzeumot, életnagyságú makettekkel, hogy tényleg a korabeli utcán érezhessük magunkat, és egy másik, hasonló korból származó ruhákat és páncélokat bemutató kiállítást. Itt végre a dolgok történetét is elolvashattuk angolul, így a tárgyak megteltek élettel, és egykori királyok tetteivel. A legkülönösebb azonban nem ez volt. Két hete nem láttunk ugyanis sötétséget, és a lappföldi fehér éjszakák után utunkat dél felé folytatva ez a különös helyzet csak még furcsább kezdett lenni. Hamar meg lehet szokni, hogy bármikor is keljen fel az ember, mindig világos van. Európa többi részével valami nagyon nincs rendben...

Lundi látogatás

Társasjáték és vizipipa Lundban

Bármily rövid is volt az itteni látogatásunk, Stockholm nehezen akart elengedni minket. Három órát vártunk az autópálya melletti benzinkúton a nagy semmire. Páran ugyan felvettek volna, de csak olyan helyekre mentek ahonnan aztán se előre, se hátra. A végén meguntuk és vettünk egy helyi léptékben olcsónak, magyar zseb számára drágának számító vonatjegyet Lundba, ahol hosszas keresgélés után az előző este találtunk csak végül szállást. Eredetileg Malmöbe akartunk menni, de senki se tudott fogadni minket, a korábbi padon alvást pedig nem akartam megismételni, ezért a közeli egyetemváros, Lund lett a végső célpontunk.

 

Viharfelhők a lundi egyetem felett

Ezúttal egy iráni lány, és a svéd barátja fogadott be minket két éjszakára, akik mindketten diákok voltak, és a srác pár stoppos jótanáccsal is ellátott minket, amik később persze nem jöttek be. Mindenesetre velük, és egy másik, koreai utazóval rengeteget tudtunk társasozni. Ha egyszer valaki úgy dönt, hogy útra kel, elkerülhetetlenül találkozik a hasonszőrű utazókkal, akikkel töbnyire könnyű megtalálni a közös hangot. Ennek köszönhetően ezúttal is csak a lakás múlhatta felül város hangulatát. Utóbbi megismerésére egyébként kaptunk két öreg biciklit, ami életmentő volt a korábbi hosszas gyaloglások, és még hosszabb ébren töltött napok után. Végre pihenhettünk egy kicsit a park függőágyaiban, és egy rövid utcai lazulás után a botanikus kertben.

Lundból az ide vezető útnál nem sokkal több szerencsével kezdtünk el Dániába stoppolni, de ezt a kalandot csak a bejegyzés második részében olvashatjátok majd. A folytatás szombat este következik!
 

Lund egyeteme

Felirat hozzáadása

Középkori utcakép egy stockholmi múzeumban



Viking kő egy stockholmi múzeumban

Légtornászok gyakorolnak Stockholm egy parkjában.

Stockholmi utcakép

Stockholmi utcakép

Stockholmi látkép

 

Érkezik a stockholmi kompunk Lidingöbe



Stockholmi látkép

Stockholmi kilátás



Stockholmi látkép

Stockholmi sikátor

Mit csináljunk Svédországban, hogy tényleg megismerhessük

Sokat emlegetem a dániai, pénzmentes-kukázós utazást, eddig ugyanis Lappföldön is csak egy fogkrémre kellett a repjegyen túl beruházni.
A nyárközép ünnepén túl az önkéntes munka és a farm tulajdonosai és érdekes élményekkel gazdagítják az utazós kalandjaim sorát, a napforduló megünneplésével az élen, melyet ezúttal testközelből, egy svéd nyugdíjas párral töltöttünk el. 



Nyárközép ünnepe a svédországi Swensbylijda falucskában.

Nyári napforduló ünnepe
Az önkéntes munkának a couchsurfinghez és a stoppolához hasonlóan nem az ingyenes mivolta a legfonotsabb előnye, hanem az esély arra, hogy közelebb kerülj emberekhez és helyekhez.

Maga a napforduló ugyan ténylegesen június 20-án volt, de Sévdországban ezt a napot csak a következő pénteken kezdték megünnepelni, leszámítva az ezt megelőző maratoni bevásárlást. A midsommar ünnepe itt a nálunk ismert karácsonyhoz hasonlít a leginkább, azzal az apró különbséggel, hogy a boltokban nem vörös fejjel rohangálva ajándékot kereségő embereket, és agyérgörcsök sorozatát kell túlélni. A nagyitól kapott, kötött férfiharisnya problémáját áthidalva, Svédországban nem volt ajándékozás, csupán ünnepi ebéd, szombat délután pedig közös ünnepség, a faluban, majd a fiatalabb korosztály este bulival zárta a leghosszabb napot, melyen Lappföldön egyáltalán nem látni sötétséget.

A nyári napéjegyenlőség kétfogásos menüje első körben némi füstölt lazac, és a hozzá tartozó édes, zöld szósz tette ki, amit vékony, fehér és kemény kenyéren ettünk, melyet a magyar talán pászkaként, vagy kovásztalan kenyérként ismer. A második körben következett a lazac java, egyenesen a sütőből, méghozzá óriási mennyiségben, némi salátával, kaviáros mártással és különféle marinált heringekkel egyetemben. A szombatra megmaradt ételek ezen sorát aznap epertorta zárta, mely szintén helyi specialitásnak számít.

Ünnepi menü a lappföldi nyárközép ünnepségen.

A pénteki ebéd után autóba ültünk és csatlakoztunk a Swensbylijda nevű helyen gyülekező családokhoz. Nyárközép ünnepséget ugyan sokat lehet találni, itt azonban a falucskát az 1813-as állapotnak megfelelően rekonstruálták, és rendeztek be ezzel egy kisebb szabadtéri kiállítást, amolyan skanzent. Az itt álló vízimalom, és a gyerekek egykori, szekrényben kialakított emeletes ágya adta meg a dolog igazi hangulatát, melyet tovább erősített a helyi népviselet piros ruháiban éneklő és táncoló kis csapat rövid előadása.

Először egy magas, kereszt formájú fát állítottak fel a tér közepén, amirről két koszorú is lelógott, és körbe volt tekerve leveles nyárfa ágakkal, majd kezdődött az ének és a tánc, melyhez hamarosan a közönség is csatlakozott, beleértve farmunk gazdájának feleségét. A vicces kis gyerekdalokat szintén vicces tánc kísérte, melyet mindenki ismer gyerekkorától fogva, és táncolja is lelkesen ha elég fiatal, vagy éppen elég idős hozzá. A fordításról vendéglátónk gondoskodott, aminek köszönhetően megértettük, hogy most éppen fül és farok nélküli szegény kis békák ugrálnak körülöttünk vidáman brekegve, nem pedig a résztvevők kollektív őrületének vagyunk tanúi. Az esemény végén hamar szétszéledt a virágkoszorúval a fején ünneplő, főként magas, szőke svédek sokasága, és mi is visszamentünk a farmra, hogy aznap már csak vacsorázni kelljen a minden napos munka helyett.


Önkéntesként Svédországban
Ez a rész egy korábbi bejegyzés folytatása, melyet itt érhetsz el.

400 éves farmház alapjára mutat a terület jelenlegi
gazdája, farmunk tulajdonosa.

Rengeteget lehetne írni arról, hogy miket csináltunk a farmon, de még annál is többet tudnék mesélni a közös étkezéseknek köszönhető beszélgetéseinkről, a farmon élő, hatvanas éveinek közepén járó párral. Nemcsak, hogy mindketten itt élték le az életüket, de rendkívül tájékozottak voltak Svédországgal, és a világgal kapcsolatban is.

A minden nap 6:30-kor kezdődő reggeli közben megkóstolhattuk a svéd kenyeret, mely lapos, kerek, és keményre szárított barna étel, de a mi puha fajtánkhoz hasonlóan ők is vajjal és sajttal ették, amikor éppen nem kaviáros krémet nyomtak tubusból a tetejére.
Ebéd közben kiderült, hogy szeretnek belefolyni az ország, és a kisebb közösségek ügyeibe is, és konstruktívan részt venni ezekben, legyen szó bármiről. Vendéglátónk írásait például rendszeresen láthattuk a helyi újságban, és amikor kiderült, hogy a közös erővel megalapított benzinkút vezetői pofátlanul magas fizetést kapnak, másokhoz hasonlóan ő is azonnal kilépett belőle, pedig korábban tagdíjjat fizetett azért, hogy legyen alternatíva a profitorientált cégek mellett.

Egy délutáni sétán megnéztük a kaszáló határában kanyargó kis folyó partját, a kertben szétszórtan rozsdásodó régi, mechanikus gépek sorát, melyek egykor a földművelés különböző lépéseit tették könnyebbé, illetve egy kis nyírfaliget közepén egy 400 éves farm alapját. Furcsa érzés volt ezután a konyhából kinézve tudni, hogy a legelőnk közepe egykor egy családnak adott otthont. A ház lakói minden bizonnyal néha felkeresték a helyi templomot, melynek viszont a településekhez hasonlóan külön története van.

Ennyire északon, ahol nyáron nem látni éjszakát, sűrű erdők úttalan rengetegében éltek egykor a farmerek, akiknek kötelező volt a templomtól mért távolság függvényében bizonyos időközönként, de évente legalább egyszer felkeresni azt. Mivel az út hosszú volt, a templomok köré egyszerű, kétszintes faházakat emeltek, hogy szállást nyújtsanak az utazóknak. Ezek a templomfalvak a mai települések jelenleg is látható eredete.

Vacsora közben sokszor esett szó a bevándorlásról, melyről leginkább az derült ki, hogy a helyiek még azzal is kiegyeznének ha az életszínvonaluk némileg csökkenne, azt viszont már igen rosszul viselik, hogy a menekültek még a rájuk szánt nem kevés pénz mellett is panaszkodnak, és nem hajlandóak megenni az éttermi minőségű kaját, vagy beköltözni a városon kívül felépített, kisebb településekre. Ennek tetejében a városban előbb kapnak lakást, mint maguk a svédek, akik viszont éveket várnak az ingatlanra. Ugyan nem sok hangot lehet hallani a menekültek ellen, azonban a bevándorást szigorítani hivatott törvényjavaslat körül is hasonlóan alacsony a tiltakozók hangja.

Utolsó munkánk utolsó lépése, a szauna padjának kipróbálása.

Az ilyen beszélgetések közben persze dolgoznunk is kellett, és, hogy mit csináltunk a farmon? Alapvetően sokat melóztunk, de élveztük a csempézés, a fűnyírás, vagy a gyomlálás minden egyes pillanatát. Többnyire senki se mondta, meg, hogy mit és, hogyan csináljunk így ránk volt bízva a szauna padjainak méretre vágása, gyalulása, csiszolása, és felszerelésének mikéntje is, nem beszélve a kémény helyének kivágásáról. Egy ilyen aprócska kis helyiség részleges felépítése ugyan nem tűnik sok munkának, ahogy néhány tucat csempe lerakása, vagy éppen egy istálló falának vörösre festése sem, de különösen tapasztalat nélkül mindegyik eltarthat pár napig amivel gyorsan elmegy az önkénteskedés két rövid hete.
Mikor visszarepültünk Stockholma, úgy éreztük, hogy tényleg tudunk valamit az országról, ahová remélhetőleg lesz még alkalmunk visszatérni, legyen az akár munka, akár baráti látogatás. Ezen a farmon a jövőben még mindkettőre lesz lehetőségünk.

 

Üdvözöl a svédországi Swensbylijda falucska szabadtéri múzeuma.



Vízimalom a svédországi Swensbylijda falucska szabadtéri múzeumában.

 

Nyárközép ünnepe a svédországi Swensbylijda falucskában.



Nyárközép ünnepe a svédországi Swensbylijda falucskában.

Nyárközép ünnepe a svédországi Swensbylijda falucskában.



Nyárközép ünnepe a svédországi
Swensbylijda falucskában.

Nyárközép ünnepe a svédországi Swensbylijda falucskában.

Nyárközép ünnepe a svédországi Swensbylijda falucskában.

 

Epertorta a lappföldi nyárközép ünnepségen.

 

A svédországi tanya kaszálója.

Hűvös patak csörgedezik a lappföldi tanya határán.

Szebb napokat látott gép rozsdásodik a lappföldi
farm egyik szénatárolója mellett.

Hódok lakják a lappföldi farm kaszálója melletti folyót.



Lappföldi látkép, a tehenek délutáni pihenőhelye.



Színben ugyan nem passzol a fehérhez, de
büszkékvagyunk a svédországi
vörös csempéinkre.

 

Svédországi szállásunk. Apró ház egyetlen szobával.

Templom a svédországi Piteå régi központjában.
A farmereknek kötelező volt ide járni, így az épületet
faházak vették körül a ott megszállók számára.

A farmerek szállása. Faházak a svédországi Piteå
egykori központjában, annak temploma mellett.