Nyugat-mongóliai kitérő, egyéni expedíció és a népdalgyűjtés



Simára csiszolt, fehér kövekkel tarkított folyó mellett visz az
út a Nyugat-mongóliai Hovd mellett.

Mivel az ország nyugati felén rengeteg mongol népcsoport él, a terület különösen érdekes és színes folt Mongólia térképén. A mongolok mellett itt laknak még a helyi kazahok - akiket a hadseregben még a mongoloknál is jobban megszivatnak -  akiknek a kultúrája sokak szerint magánál a kazahsztáninál is sokszínűbb. Viseletük kicsit arabos, ahogy gyakran a vallásuk is ehhez igazodik, jurtáik teteje pedig magasított, a mongoltól látványosan elüt.A megyében él még az egykor határőrzéssel megbízott dzahcsin népcsoport is, akik közül a jelenlegi államfő és a miniszterelnök is kikerült, de nem ez volt az oka annak, hogy Tungával elhatároztuk, hogy a tanszéki expedíció előtt elmegyünk egy rövidebb, kétszemélyesre is.

Reggel hétre beszéltünk meg találkozót egy kocsival, ami a pár száz kilométerre lévő, tisztán dzahcsinok lakta kis faluba vitt minket, de a viszonylag pontos találkozás után még hosszas bevásárlás következett, és amint elhagytuk a város határát, az autó is lerobbant. Valahogy sikerült vele elvergődni a szerelőig, ami persze be volt zárva, de végül csak meglett az emberünk. Itt mindenki bagoly, mert a boltok nyolc vagy kilenc előtt nem nyitnak ki, de utána a piac is sokáig nyitva tart, ellentétben a magyarországiakkal. A szerelő miután ránézett a kocsira, közölte, hogy menjünk a piacra alkatrészt venni, ami persze még mindig csak készülődött a nyitáshoz, de egy óra múlva ez is meglett, és újabb két órával később, délben végre el is indultunk. Egy gyönyörű szurdokban vezetett az út egy része, jó minőségű aszfaltúton, melyet végig egy nagyobb patak kísért, egy-egy kisebb facsoporttal és nagy fehér kövekkel tarkítva. Mellette irreálisan zöld fű, és néhány kínai útépítő. Láttunk egy magányos fát is, aminek az egyik ágán egy beszakított sámándob lógott, de az eredetéről sajnos nem sikerült információt gyűjtenünk.
 

A faluba érve bementünk a városházára bejelentkezni mint kutató, és némi segítséget kérni a helyiség öregeinek felkutatásában. A legfőbb célunk a népmesék és a népdalok gyűjtése volt, ami elég jól sikerült is. A városháza egyik dolgozóját adták mellénk, akinek az apját úgy harangozták be, hogy még sapkája is van. Találkoztunk tehát a nagyon kedves, és rendkívül segítőkész népdalénekessel bácsival, akinek tényleg elég szép dzahcsin ruhája volt, és még egy régi tűzlábat, is mutatott nekünk, amiről én eddig szintén csak az egyetemen láttam fotókat, mivel ma már inkább tömör vaskáályhát használnak a jurtában, nem pedig nyílt tüzet. A bácsi egyébként maga is gyűjtött dzahcsin dalokat és 92-ben egy könyvecskét is kiadott erről, amit mi is megkaptunk tőle. Óriási lelkesedéssel mesélt, és énekelt is néhány dalt. Sajnos nagyon nem voltunk felkészülve a dokumentálásra, és Hovdban se lehetett egy rendes diktafont kapni, ezért a fényképezővel és a telefonnal oldottuk meg a dolgot, több-kevesebb sikerrel. A 2-3 ezer lelkes faluban előttünk még állítólag nem járt senki kutatni, így remélem, hogy tényleg sok új információt sikerült összegyűjteni, nem csak a népköltészetről. A népdalénekes egyébként később még adott egy telefonszámot egy Ulánbátorba költözött kollégájához is, akivel később tervezünk interjút készíteni, és a lefordított dalokat Magyarországon kiadni. A faluban még egy nénivel, a legidősebb lakóval tudtunk beszélgetni, aki kilencvenöt éves és sajnos kicsit nagyothall, ezért nem volt könnyű vele beszélgetni, de a lánya mindig készségesen, és igen magas hangerőn megismételte neki a kérdéseinket. Kiderült, hogy ennél a népcsoportnál szinte egyáltalán nincs már buddhista oltár a jurtában, és magas kora miatt a néni sem tudja többé gyakorolni a vallást, így inkább elajándékozta a buddhista istenséget ábrázoló, Zöld Tára szobrát. Kérdeztünk még ezen kívül a jurtáról és a helyi ételekről is, ami leginkább onnan jutott eszünkbe, hogy a minden háztartás alapjai közé tartozó kínálótálban volt pár furcsa fehér gombóc, ami az áról nevű szárított túró dzahcsin változata, és a fő előnye, hogy nem törik bele az ember foga, ellentétben a tényleg alaposan kiszárított egyéb verziókkal.

 

A gyűjtés után megvacsoráztunk a helyi étteremben, az elérhető egyetlen féle salátából és főételből, ami a hagyományos bóc volt, vagyis apróra vágott húsdarabok tésztában megpárolva. Az éjszakát a víz nélküli kis hotelben töltöttük, majd másnap megpróbáltuk továbbállni, ami nem is volt olyan egyszerű, mint amilyenek elsőre tűnt volna. A hirdetőtáblán csak a már elment autók cetlijei voltak, a következő pedig öt nappal később indult volna valahova, az üres főúton stoppolni pedig szintén esélytelen volt, mivel a néhány elhaladó kocsi mindegyike tele szokott lenni. Mivel buszjárat sem létezik, vonat pedig az egész országban alig, kénytelenek voltunk lemenni valakivel a kínai határon lévő kisvárosba, vagyis az ellenkező irányba, hogy onnan aztán visszamenve eljussunk Hovdba. Ez az utazás egy teljes napott vett igénybe, és jelentősen szaporította a magunk mögött hagyott kilométereket, de legalább láttunk egy hófehér sóstavat, és azt a helyet, ahonnét a falu is elköltözött néhány éve, mivel a terület elmocsarasodott. A házakat állítólag lebontották, és arrébb vitték egy kicsivel. Utasokkal és a legkülönbözőbb egyéb holmikkal roskadásig telepakolt koreai kisbusszal jutottunk vissza Hovdba, megint nulla helyre préselődve össze, de legalább élményekkel gazdagon. Szerettünk volna több emberrel is találkozni, de ők borzasztó messze vannak ilyenkor a központtól, a nyári szálláson, ami autó és sofőr bérlést jelentene, meg néhány száz kilométer plusz utazást a pusztában. Na erre se időnk, se energiánk, s epénzünk nem volt. Mindenkit felkeresni úgyse lehetne, és a legjobb forrást így is megtaláltuk az öreg bácsi személyében.

Az utazás közben bosszút álltam az országon, amiért még mindig nincs vízumom, és ettem pár mormotából, amiket elvben tilos vadászni, mégis mindenki megteszi. Szóval illegális mormotafogyasztó lettem, és ha lehetőségem lesz rá, továbbra is az leszek, mert a fűszer és só nélkül megfőzött hús a legfinomabb falatok közé tartozik itt Mongóliában. Amíg főtt a hús, addig én végigkérdeztem az összes jelenlévőt az elkészítés módjáról, a mormota vadászatáról és a hozzá kapcsolódó tabukról. Szeretném ezt az információt is felhasználni, és írni valami tudományosat. Mindenképpen ki akarom használni az itt töltött időt, és a lehetőséget, hogy testközelben van minden kutatási téma. A hideg téli napokon úgyis bőven lesz időm ezzel foglalkozni, és lesz mit feldolgozni bőven.

Nyugat-mongóliai kitérő, Hovd

Milyen lehet az élet egy viéki mongol városban? Na és a hadseregben? Mindegyiket sikerült megnézni, esetleg kipróbálni, na meg persze lefényképezni.
Ulánbátortól egy buddhista "csám" tánccal búcsúztam el, hogy felkerekedjek a másfél napos, zötyögős buszozásra, keresztül az úttalan monmgol pusztákon.

 



Cam tánc az ulánbátori Dashchoilin kolostor udvarán.

Július végén, a nagy út előtt még egy kicsit élveztem az ulánbátori jurta életét, fagyasztott joghurtot szürcsölgetve, és az udvarokon égő ruhák szagától köhögve. A használt ruhákat inkább elégetik, mert ez személyes holmi, ezért más nem viselheti. A szagát csak a frissen kipucolt szennyvízcsatorna múlhatta felül. Eközben majdnem az esküvői tanuja lettem valakinek, de sajnos mégse jött össze a dolog, úgyhogy most egy következő esküvőig várnom kell.

Láttam viszont csám táncot a Dashchoilin kolostor udvarán, amiről korábban már tanultam, de eddig még csak fotókon sikerült látni a rengeteg maszkos szerzetes táncát, aminek a hagyományát a rendszerváltás után élesztették fel újra. Többen voltunk ott magyarok, és nem is néztük végig, mert nagyon hosszú lett volna, és nagyon meleg volt, de azért érdekes volt a sok buddhista isten, és egyéb alakok megjelenése. Jó hangulatban telt a nap, egy koreai étteremben befejezve, magyarok között.

 

A nyugati Hovd megye azonos nevű központjába harminchat órás volt az út, és a legkevésbé sem kényelmes. A durván 1500 kilométeres útnak legalább a fele földút, amit egy régi orosz PAZ buszon kell végigszenvedni, úgy, hogy a térdemnek nincs elég hely a két sor ülés között, és a mongolok által szállított nem kevés csomag is az utastérben van, amikre ráadásul gond nélkül rálépnek. Nem volt egyszerű megóvni a fotós cuccot, se a csizmáktól, se a portól, ami ellen mindent nejlonba kell csomagolni. A busz minősége persze olyan mint az úté, vagyis folyamatos szerelést igényel, hogy még tíz kilométert meg tudjon tenni, ami még tovább nyújta az utazás örömét.

 



A mongóliai Hovd városát örző Ulaangobcs hegy,
a mindenhol ott köröző kányával.

A vidék leginkább a western filmek sivatagi városaira emlékeztetett. Apró, néha egy főutcából álló települések, egy hotellel, egy bolttal, és egy bankkal. A folyton poros főutca mindkét végét látni lehet, azon túl a sivatag és a hegyek, rajta pedig egy-egy ló és motor, felettük töméntelen kánya köröz.

Hovd, régi nagy központként ennél valamivel nagyobb, de még mindig nagyon apró.

Van viszont egy szép nagy kolostora, ahová sajnos nem sikerült eljutni, és egy régi kínai erőd romja is itt található, a város mellett magasodó Ulaanbogcs hegy alatt, amellyel ellenkező irányban hófödte csúcsok vehetőek ki a távolban. A nap úgy sütött, mintha egy kályhában lenne az ember, a híres helyi dinnye azonban ezt szereti, és a mezőgazdaság más ágazatai is a nyugati országrészen koncentrálódnak. Állatkert nincs az országban, de az ulánbátori vidámpark után a hovdi a második legnagyobb. Az este nyitó játékok fényeit a távolból is látni lehet, de köztük járva az igazi a hangulat. Nagy területen van úgy 15-20 darab szétszórva, köztük pedig célbadobás, és persze az enyhén kivilágított utak, na meg a csillagok az ember feje fölött, melyeknek az egyetlen működő, és néhány száraz szökőkút adja meg az utánozhatatlan hangulatot. Ezt már csak betetőzni tudták a Budapest egykori Pirátjának kicsinyített változatán a fülembe sikoltozó srác "Állj! Állj! Elég!" kiáltásai.

 

Zöldellő mongóliai tájkép, a Hovd folyó látképe.

Az élet itt is lassú, vidékies volt, így nem csak a táj, de az emberek viselkedése is több magyart Erdély vidékeire emlékeztet, mivel a sivatag mellett olykor meglepően zöld, felhőbe vesző, helyenként sziklás hegyeket és legelőket látni erre, amiket sajnos a szúnyogok is eléggé szeretnek és rajokban szállják meg az óvatlan bámészkodót.
 

A csendes, nyugodt életritmusba azért egy-két dolog mégis belefért. Elmentünk például meglátogatni valakit egy közeli falucska téglagyárában, ahol a Rejtő által ábrázolt légiós szállás pontos mását lehet megtalálni, és ahol a sorkatonák egy része is dolgozik. A körülmények minden várakozásomat alulmúlták. Nappal a semmi közepén, tűző napon pakolnak téglát ócska kocsikkal a feketére barnult, megviselt katonák, majd éjszaka téglákra pakolt deszkákra terített takarókon alszanak összezsúfolódva.

A további részleteket most nem írom le, különös tekintettel arra, hogy maguk a katonák sem szívesen beszélnek róla, így legyen annyi elég, hogy itt a magyarországinál kevesebb vicces történet születik, de a közelben lévő folyó látképe egy kis változatosságot nyújt a sivár tájban. Persze lehet, hogy ez a katonákat nem vígasztalja, én viszont csináltam néhány érdekes képet, ami a szúnyogok mellett nem is volt olyan egyszerű.

A kaland itt nem ér véget, a folytatásért látogass el a következő Hovdról szóló bejegyzéshez, melyben többek között arról is beszámolok, hogyan lehet több órás autószerelés után, Mongóliában teljesen megszokott módon jutni el egy kis faluba és ott helyi népdalokat gyűjteni, öreg énekesektől.




Cam tánc az ulánbátori Dashchoilin kolostor udvarán.

Cam tánc az ulánbátori Dashchoilin kolostor udvarán.

Cam tánc résztvevője az ulánbátori Dashchoilin kolostor udvarán.

Cam tánc résztvevői az ulánbátori Dashchoilin kolostor udvarán.

Cukorkát oszt a Cam tánc egyik figurája az ulánbátori Dashchoilin kolostor udvarán.

Olvasójával áldást osztó buddhista szerzetes az ulánbátori
Cam táncon, a Dashchoilin kolostor udvarán. 

A temető őre jelenik meg az elsők között, az ulánbátori Dashchoilin
kolostor udvarán megrendezett buddhista Cam tánc során.



Zöldellő mongóliai tájkép, a Hovd folyó látképe.

A mongóliai Hovd városát örző Ulaangobcs hegy a lemenő nap sugarai előtt. 

A mongol jurta végnapjai

Vajon te hogy élnél túl egy ulánbátori jurtát? Nos a legősibb mongol szállás még ma sem luxus, de van az utcán wifi, és a vízért is csak a szomszédba kell átugrani.
Ennek ellenére a vidéki utazás és az expedíció utáni életünket ősztől már egy belvárosi lakásban fogjuk megkezdeni, amit viszint addig még meg is kell találni...

 

Ulánbátori jurtanegyed

Ugyan már nem sokáig, de még mindig egy kellemes kis mongol jurtából írok. Ulánbátorban van nyilvános wifi, és a szomszédtól az előbbinél jóval gyorsabb kábel is, így ha előre megveszem a kódot, akkor van net. A sámándobok továbbra is szólnak, most amikor írok és végre hallani is lehet őket, mert egyrészt egyedül vagyok, másrészt pedig elromlott a tv. Remélem, hogy nem én kívántam túl jól, hogy menjen tönkre, de amennyiben kiderül, hogy igen, akkor elkezdek más után is vágyakozni. Mondjuk az esős idő vége után. Kezdem irigyelni a jelenlegi magyar kánikulát, különösen a Balatonnál... Az előbb átjött a szomszéd lánya beszélgetni, úgyhogy mutattam neki pár magyarországi képet.

 

Pár napja egy hostelben töltöttem egy éjszakát a városban, és végre tudtam beszélni egy kicsit az otthoniak egy részével, és egy mongol sráccal is megismerkedtem. Másnap már megint a jurtában voltam, ahol lassan kezd elfogyni a család. Ketten már elmentek Hovdba, ahol Tunga anyja lakik, és vasárnap mi is követjük őket. 40-42 órás buszos utazás vár ránk a végtelen mongol pusztákon, részben földutakon, mivel sok más egyéb mellett az ország infrastruktúrája sem az igazi még. Tunga nővére pár nappal később fog utánunk jönni, így nemsokára teljesen kiürül a jurta, egészen márciusig, így addig a mi dolgunk lesz őrizni azt, és pár hetente ránézni.

Előtte még azonban fel kell készíteni a télre, vagyis a körülötte lévő árkot ki kell mélyíteni, és a fal tövébe is kell egy nemezt raknunk, ami nyárra a meleg miatt le lett szedve. Most tehát alul jön be a levegő, meg néha a bogarak is. Ezen kívül ügyeletes férfiként most én hordom a kútról a vizet, mivel Tunga nővérének a barátja sincs már itt. Amikor elmentek spricceltünk utánuk egy kis teát, áldozatként, a szerencsés úthoz. Valószínűleg jól fogadták valahol, mert egy darabban és elég hamar odaértek. Azóta részben kaját is mi főzünk, ami szintén érdekes dolog. Ma például ravioliohoz hasonló, mélyhűtött, bans nevű húsos táskákat gőzölem magamnak, amikor egyedül voltam ittthon.

 

Vidékről hazatérve viszont már a saját lakásunkat kezdjük majd el berendezni, mivel hosszas szenvedés után tegnap végre kibéreltünk egyet. Illetve Tunga, mivel az én számlám már megint zárolva van Ázsiában, és most próbálom elintézni, hogy ne csak Európában használhassam. A lakáskeresés úgy kezdődött, hogy a megbeszélt időpontra a tulajdonosok és az ingatlanosok fele nem ért oda, vagy egyszerűen közölte, hogy vidékre ment, így túl sok helyet nem tudtunk megnézni, de végül mégis leszerződtünk egyel, a központban, közel az egyetemhez.

Errefelé a bútorozott, gépesített lakás nem igazán divatos, és még egy tűzhely sincsen beépítve szinnte sehol, bár egy régi orosz rezsót néha beraknak elrettentésként. A mi lakásunk is üres volt, de a tulaj megígérte, hogy a konyhát berendezi. Mire az irodába értünk, kitalálta, hogy hűtőt és sütét mégse rak bele, majd a szerződés aláírása után azt is, hogy nem három, hanem a teljes tíz havi bérleti díjat fizessük ki előre, vagy nem lesz semmiféle konyha. Itt sokan szeretnék előre elkérni a pézt, ami a budapestinél magasabb lakásárak, és alacsonyabb fizetések mellett kicsit furcsának tűnik, de havi bérleti díj alig akad. Mivel három hónapnál többet elvből nem vagyok hajlandó kifizetni senkinek, borult a szerződés.
 

Jó a rosszban, hogy másnap hívott az ingatlanos, aki ugyanabban a házban talált egy másik, ugyanolyan lakást, kicsit drágábban, de részben bútorozottan, értelmes tulajjal, és észak helyett délre néző ablakokkal. Egy szép új, alig egy éves toronyház hetedik emeletén leszünk, az itt hétköznapinak számító szobakonyhában, durván hatvan ezer forintért, mintegy harminc négyzetméteren. Van pár bútor, de azért lesz mit venni. Szerencsére a rezsi, a bútorok, meg a gépek itt olcsóbbak tudnak lenni, mint Magyarországon, szóval megengedhetjük magunknak, és a végén úgyis eladjuk az összeset, bár a jurtából is kölcsönzünk majd néhány dolgot.

 

Úgy számoltam, hogy a mongol elnöktől kapott ösztöndíjam elég jó lesz, bár a pontos összegeket nem írnám ide le. Vízumom viszont még mindig nincsen, és pénzt is csak később kapok, ami viszont kezd egyre idegesítőbbé válni. Az egyetem minden nap megígéri, hogy aznap intézik a vízumot, de sose történik semmi, pedig ma már egy kicsit hamis papírt is leadtam nekik, hogy hol fogok a nyáron lakni. Elvben egy koliban, amiről valójában azt se tudom, hogy hol van, a gyakorlatban meg vidéken egy sátorban, meg nagy valószínűséggel jurtában leszek. Szerencsére ilyen papírt könnyen tudtam szerezni, mivel a bürokrácia mellett a korrupció, meg a nemtörődömség is elég jól működik, így semmi sem lehetetlen, még akkor sem, ha naponta új igazolásokat kérnek.

 

Tegnap egyébként találkoztam pár magyar kollégával, meg egy régi ismerős, afgán sráccal, bár csak futólag, mert az utolsó busz kilenckor indul a városból a jurtanegyedbe. Remélem az új lakásban egyszerűbb lesz az élet, habár a természethez közeli életmód hiányozni fog. Közvilágítás itt ugyan nincsen, de az autók fényszórója, és a jurták kerek tetőgyűrűjén kiszűrődő fehér fény különös hangulatot teremt. Ez azonban már egy következő bejegyzés témája lesz.

A sámánok nem alszanak

Ha valaha felmerült benned, hogy felszállj a Transzszibériai vasútra, vagy meglátogasd Moszkvát, elárulom, néha nem egyszerű, máskor kalandos, de minden megoldható, még akkor is, ha történetesen az utazó nem orosz szakos nyelvtanár. Némi kreativitással és kitartással még Mongólia is elérhető, ahol sámándobtoktól hangos az éjszaka.



Itália és egyéb kalandok, ezúttal a moszkvai Vörös téren.

Legalábbis esténként lefekvéskor szinte minden nap hallani a dobjaikat a jurtában, ahol lakok. Hetedikén este érkeztem meg Ulánbátorba, hat napos utazás után, ezért bőven lenne mit írnom, de próbálom visszafogni magam. Ha valakit csak Mongólia érdekel, és nem izgatja a transz-szibériai vasút, az most nyugodtan hagyjon ki pár bekezdést.

Egy másik mellett tehát alapvetően a tavaly ősszel, személyesen a mongol államfőtől kapott egy éves tanulmányi ösztöndíjnak köszönhetően vagyok ismét Mongóliában. Pénzt persze csak később kapok majd, így az izgalmakkal teli hosszú út reménye mellett a spórolás is szerepet játszott abban a döntésben, hogy ne a repülőt, hanem inkább a vonatot válasszam. A mongol vízumot a budapesti nagykövetség másfél hónap alatt sem volt képes kiállítani, de az oroszt beszereztem egy irodán keresztül, és némi kezdeti fennakadás után oroszországi vonatjegyem is lett, így bátran megvettem a Wizzair moszkvai járatára is a jegyet. A nagy kézipoggyásznak számító hátizsákomat üresen begyömöszöltem a feladott bőröndbe, és a kis kézipoggyász méretű zacskóból csak Moszkvában pakoltam át a hátizsákba a cuccokat, így megspórolva a nagyobb kézipoggyászért fizetendő 4700 forintot.

Nyári hangulat a moszkvai Megváltó
Krisztus-székesegyház előtt.

Az orosz fővárosba kora délelőtt érkeztünk meg egy orosz ismerősömmel, aki a vonatot is intézte, majd felrakott az első metróra, ami a pályaudvarra vitt. Mivel ekkor még volt egy fél napom a szerelvény éjszakai indulásáig, leraktam a holmimat és visszametróztam a Vörös térre. Megörökítettem a legkülönbözőbb, lehetetlen pózokban fényképezkedő turistákat, majd elkezdtem egy véletlenszerű irányba sétálni a folyóparton, kissé álmosan, és kellőképpen izzadva a kánikulában. Később kicsit aludtam egy padon, meg üldögéltem egy híd széles kőkorlátján, néhány orosz mellett, és a bevásárlás meg a pályaudvar előtt még bementem a gyerekáruházba, ahol gyereket ugyan nem lehet kapni, de az ottani, több szintes játékboltban látottak felérnek egy kisebb vidámparkkal.



A transz-szibériai vasút egyik megállója

A vonat éjfél után futott ki a pályaudvarról négynapos útjára, a Bajkál-tó partján fekvő Ulan-Ude irányába. Moszkvai tapasztalataimat megerősítve, itt se tudott senki angolul, kivéve egy lányt, aki viszont másfél nap után leszállt. Ettől függetlenül néha elég jól elbeszélgettem a körülöttem lévőkkel, akik az út során folyamatosan cserélődtek, kivéve egy szpecnazos katonát, aki különösebb erőfeszítés nélkül rakta fel a harminc kilós bőröndömet a két méter magasan lévő polcra.

Bármilyen érdekes is a szibériai ligetes erdő képe, és az útitársak is, napokat utazni mégiscsak unalmas egy olyan vagonban, ami még csak kupékra sincs osztva rendesen, és bő ötven ember utazik együtt, igen kis helyre húzva magát össze. Nem csoda hát, hogy mindenki háromszor annyit alszik, mint egy átlagos mormota, ráadásul az időzónákon lassan áthaladó vasút mindenhol a moszkvai időt használja, és a lámpákat is többé-kevésbé e szerint kapcsolják a kalauzok, ami a fővárostól néhány ezer kilométerre egy sajátos időszámítást eredményez. Délután ötkor már bőven lehet naplementét fényképezni, de éjjel egy órakor már tök világos van, pedig addigra alszik csak el a teljes kocsi.

A monotonságot a napi 2-3 alkalommal, durván negyven percre megejtett megállások enyhítik csak egy kicsit, amikor mindenki kirajzik az állomáson lévő enyhén túlárazott trafikokba kaját venni, majd úgy rohannak vissza a vonathoz mintha mágnes húzná őket. Én ehelyett körbejártam a pályaudvarok környékét a fényképezővel, és kicsit távolabb sokkal jobb boltokban, olcsón vettem meg a zacskós levest, ami a vonaton elkészíthető egyetlen meleg kaja. Forró víz van, más meg semmi, így mindenki ugyanazt eszi. A nagyobb városokban wifi is volt, ezért tudtam kicsit beszélni az otthoniakkal, és Tungát is megnyugtathattam, hogy még élek, és közeledek.

A vonatra 5-10 perccel az indulás előtt szálltam csak vissza, ami az oroszoknak ugyebár nem szokása, vagyis rendszerint a fél vagon értem aggódott és keresett halálra mindenhol, az indulás előtt fél órával. Ulan-Ude környékén már kezdett ismerős lenni a táj, és az arcok is, az átszállás után pedig már a beszélgetéseket is kezdtem érteni. A vonaton megismerkedtem egy mongol egyetemista párral, és hozzájuk csapódva, különböző autókkal, estére eljutottam Ulánbátorba. Egyes mongolokhoz híven megpróbálták velem fizettetni az út nagyobb részét, de a lényeg az, hogy néhány, a csomagtartóból teljesen kilógó gigantikus bőrönddel átjutottunk a határon, és annak mind az öt ellenőrzésén.

Akik nem olvasták az eddigieket, azok lassan kezdjék el bemelegíteni a látóidegeiket, mert Ulánbátorban azonnal Tunga nővérének és a barátjának jurtában kötöttem ki, mongol családban, annak minden velejárójával együtt. Mivel egyszer szakad az eső, egyszer meg a meleg miatt nem lehet utcára menni, túl sokat nem megyünk sehova, az eredeti tervekkel ellentétben, de a jurtában lakás önmagában is elég érdekes. Kezdem felvenni az itteni lelassult életmódot, bár nagyon megszokni azért nem szeretném. Első két nap, a nemzeti ünnep, vagyis a naadam előtt sikerült bemenni a városba, hogy a vízumomat intézzem, persze elenyésző sikerrel. Mindenki lusta dolgozni, és a másikra mutogat, szóval működik a bürokrácia. Azon kívül viszont szinte semmi. Ha kifogáskeresés olimpiai sportág lenne, a mongolok több aranyat kapnának, mint a hazai aranybányák évi termelése összesen. Hihetetlenül jól meg tudják magyarázni, hogy miért nem kapok vízumot, ráadásul már ezt is három nyelven hallottam, de ezen kívül tényleg semmit nem csinálnak.

A város széli jurtanegyedben viszont ennél sokkal intenzívebben dolgozok én a nyelvtudásomon, mivel intenzívebb tanfolyamot nehezen tudnék elképzelni. Mindezt betetőzve a kultúrát és a mindennapi életet is testközelből látom, melynek a non-stop háttértévézés mellett azért jó oldalai is vannak. Egyik nap például birkavágásnál segítettem, és fotóztam is párat, amikor éppen nem úsztam a zsírban. Ezt itt mondjuk elég nehéz kivitelezni, mert csaknem az egész országnak birka szaga van. Remélem nem fog Magyarország felé fújni a szél…



Hagyományos mongol étel, a horhog.

Ami a birkát és a kaját illeti, csináltunk elég sok különböző ételt, az egyikhez, a hórághoz részben forró köveket kell pakolni a kajába, amit ezúttal nem túl hagyományosan tűzhelyen oldottunk meg, és a kéményét a kocsinak sikerült támasztani, ami csak az egyik hátsó lámpát olvasztotta le teljesen, bár annak az autónak ez már nem sokat árthat, úgyis mert megy a bontóba. A forró kövek fogdosása viszont állítólag jót tesz az ízületeknek, bár én ezt inkább kihagytam.



Szeméttelepen keresgélő emberek, Ulánbátor közelében

A mindennapi életnek egyébként része az ócska földúton való vízhordás is, mivel vezetékes víz nincs a közelben, kivéve azt a pár épületet, ahová zuhanyozni lehet járni, alkalmanként 300 forintért, ezért olyan nagyon gyakran senki sem megy oda. A jurta maga közepes méretű, durván 10 négyzetméter lehet, és jelenleg öten lakunk benne, bár hagyományosan ennél akár többen is lehetnének egyszerre. Túl sok hely és magánélet tehát nincsen, de nyaralásnak eléggé élvezhető.

Ma pont csirkepörköltet főztünk, hogy ne csak mindig mi együk a mongol kaját, hanem csináljunk is valamit. A környék nem túl érdekes, de itt van nem messze az egyik nagy szeméttelep, amiről csináltam is pár képet. Nem kevesen laknak ott, bár lehetne rosszabb. Csütörtökön már munkanap lesz, ezért akkor fogom tudni folytatni a vízum beszerzését, és egyszer remélhetőleg ösztöndíjat is kapok, mert a vízum miatt vagy Kínába kell menni, vagy lefizetni valakit, és egyik se olcsó. Mivel turistaként vagyok itt, nem kaphatok itt másik, tanulmányi vízumot, ezért a törvény szerint külföldre kell mennem, amiről a magyarországi nagykövetségen elfelejtettek tájékoztatni. Amint rendeződik a helyzet, és az időjárás is jobbra fordul, szeretnék vidékre menni expedícióra, bár a betervezett fotókat nem fogom tudni elkészíteni a kék ég alatt elterülő végtelen zöld pusztáról, mert az idei év olyan száraz, hogy minden fű ki van égve. Nem kevés fejfájást fog ez hamarosan okozni a pásztoroknak. Remélem hamarosan sokukkal beszélhetek viszont, mert elég jó kutatási témát találtam ki, de erről majd csak egy jóval későbbi beszámolóban írok, mely után a blog történetében először, már tényleg szó lesz sámánokról is.

Nosztalgikus metróhuzat, valahol Moszkva alatt.

 

Moszkva, Vörös tér (részlet).

 

Moszkvai rendőr, Moszkva folyó, és a moszkvai nyár
egy végtelennek tűnő pillanata.

 

Bevásárlóközpont, és virágos utca a moszkvai Vörös tér közelében.

 

Ember és gép. A Transzszibériai vasútat éltető erő.

 

A modernizáció árnyoldala. Szemétben élelmet kereső
tehén a mongol főváros, Ulánbátor határában.

 

Waffel, sültkrumpli, Atomium. Vissza Gentbe

A belgiumi Gentben eltöltött fél éves Erasmus program után szerencsére nem kellett vészesen sokáig várni a nagy visszatérésre. Ezúttal viszont a barátnőmmel, stoppolva, és couchsurfingelve, hátizsákos turistaként, na meg persze néha fázva és álmosan.

 



Genti éjszaka

Január végén abban a boldog tudatban indultunk el egy rövid genti látogatásra, hogy hazaérkezve lesz még egy hét befejezni a vizsgákat. Nem volt... De megoldottam! Az ELTE-n semmi sem lehetetlen.

A dolog úgy indult, hogy az izraeli repülőjegy ára brutálisan felment, Belgiumban meg már régen voltam, így a hajnali, 4000 forintos járattal enyhén zombiként sikerült elérni Charleroira, ahonnan rövid stoppolás következet a kellemes mínuszokban, meg a metsző szélben és már Gentben is voltunk. Tekintve, hogy ha félúton lezuhan a gép, akkor se nézünk ki nyomottabban, az egyetlen nyitva lévő objektumot választottuk a pihenésre - ahol nem kell óránként meginni egy két eurós forró csokit, hogy ne dobjanak ki - méghozzá az egyetemet. Mivel ott is vizsgaidőszak volt, senkinek nem tűnt fel, hogy a rövid városnézés után közel öt órát aludtunk az egyik folyosón, a radiátorra dőlve.

Hét után jutottunk el a couchsurfinges szállásunkra, három csajhoz, akiknél sokat nem lehet unatkozni, ellenben minden nap minimum tízig aludni, és bekapcsolódni a ház életébe, minden hisztit, piálást és hűtőszállítást beleértve. Ezek után már csak hab volt a tortán, amikor az előző nap érkezett sütőt egy adag csigával próbáltuk ki.

Sajnos az egykori erasmusos barátok közül már senki nincs a városban, de így is akadt még ismerős a helyiek közül, egy éjszakába nyúló kocsmázás erejéig. Claire, akivel még négy éve találkoztam egy berlini hostelben ezúttal egy orosz barátnőjét is elhozta, aki még nálam is hülyébb tud lenni, ráadásul alkoholmentesen is.

Atomium

Jól körbenéztünk az ismerős városban, ettünk, ittunk, megnéztük a genti Design Múzeum új lámpáit, majd pár nap után kiálltunk az út szélére stoppolni. Szerencsére senki sem vett fel negyed órán keresztül, így még vissza tudtunk menni a házba az ottfelejtett cuccokért, ami után a második kör eredményesebb volt, és nemsokára már Brüsszel belvárosában ettük a sültkrumplit. Sok extrém dolgot nem sikerült csinálni, az alváson és a csökkentett ütemű városnézésen kívül, bár az Atomiumot így is láttuk vagy háromszor. Az első két alkalommal zárva volt, de legalább a metrón meleg volt odafele.

Hazafelé még kiszámoltam, hogy harmadszorra alszok a brüsszeli reptéren, majd egy utolsó waffellel, és némi olcsó füstölt lazaccal kísért lósonkával búcsúzva hazarepültünk, hogy itt folytassuk az alvást.

Genti éjszaka

Genti alagút

Kötéllámpák - Design Museum, Gent

Pózolj Atomiummal

Gent

Genti éjszaka

Atomium

Atomium

Atomium kitörés

Cseh kaland egy mongol lánnyal

Prága, Károly híd

Eredetileg az olasz tengerparton szerettük volna élvezni a meleget de tekintve, hoogy az emberek fele házhozmenős privát szexpartnerkeresőnek nézi a Couchsurfinget, a másik pedig szimplán nem válaszol, Csehország lett a cél.

Amikor Tunga Magyarországra jött, valószínűleg nem gondolta, hogy az őszi szünet elején stoppolni fog velem Budapesten, majd pár órával később négy kamionsofőrrel fog török teát iszogatni egy pozsonyi parkolóban, útban Brünn felé.

Az olasz csizmához képest sokkal jobban jártunk az amorf Csehországgal host találás ügyben, akihez a belvárosból egy jakut cserediák segítségével sikerült végül kijutni a város széli erdő mellé.

Gyors fasírt evés, külön nekünk legyártva, házi ribizlibor kóstolás, majd nyomás az ágyba, hogy kialudhassuk az utazás fáradalmait, amellett annak kígyónak a társaságában, amely az ajtó melletti terráriumában állt őrt éjjel-nappal.

Mi mást is lehetne csinálni egy régi cseh városban, mint megnézni mind a nyolcvan templomot és a hatalmas gótikus katedrálist. Brnoban mindehhez fél nap bőven elég, főleg a nemzeti ünnepen, amikor minden zárva van és még a turisták is otthon maradnak. Amilyen gyorsan a város labirintusa és a pályaudvar személyzete (a pénztáros angol tudása mindössze az "informáciájá" volt, míg az információsé a "kásszá") engedte kimenekültünk a forgatagnak nem nevezhető pangásból, hogy megnézzük a festői Dolní Dunajovice melletti sziklákat és az azon épült várat. Persze csak jó távolról, de azt legalább a naplementében, a korai sötétedésnek köszönhetően másra már nem jutott idő.

Visszatérve a karácsonyra készülődő városba egy kocsmában kötöttünk ki, ahol sikerült egy egész jó cseh rumra böknöm rá teljesen véletlenszerűen az itallapon. Szállásadónkról kiderült, hogy Kínában nem járt ugyan, de Európán belül még nálam is extrémebben utazik. Nagyon irigykedek érte, főleg, hogy a legelső tervem nekem is Skandinávia lett volna, de be kellett látnom, hogy 11 nap erre most nem elég.

Szerda hosszú ideje a legelső reggel volt, amikor emberi időben sikerült felkelni, és kellemes kis fagyban kimenni az autópálya mellé, némi helyi péksütivel és kofolával jól felszerelkezve.

Tíz percnél nem kellett tovább várni, máris megállt valaki, és két órával később, már kétszáz kilométerrel arrébb, Prágában is voltunk.
 

Az izgalmakat fokozandó, szállásunk este nyolcig nem akadt, ezért igazi hátizsákos turistaként, sűrűn lihegve a cuccok alatt másztuk meg véletlenül a folyó túlpartján lévő dombot, ahonnan a várba, és az elmaradhatatlan katedrálisba jutottunk, közben reménykedve, hogy valaki majd csak válaszol és nem az utcán fogunk aludni. Innen leérve már erősen kezdett szürkülni, ezért sok jó képem nem született a tényleg nagyon romantikus Károly hídról. Megnéztük viszont a várost sötétben is legalább, majd vettünk még egy adag péksütit, még egy üveg kofolát, és beültünk egy kajáldába netezni.

Na itt végre lett szállásunk Toddnál, aki egy kisebb méretű couchsurfinges hostelt üzemeltet.

A társaság jó volt, de az éjszakai hőmérséklet nem, amit csak tovább fokozott az a lepukkant trabant, ami éjjel a fejünk felé parkolt, majd hirtelen (amennyiben egy trabant tud ilyet) jó hangosan elindult, és a következő fél órában csak túráztatta a motort. Na ez volt a hűtőszekrény...

A következő napon a város szélére, egy parkba mentünk el, ami tulajdonképpen inkább egy nagy, és jól karbantartott erdőre hasonlít, patakkal, sziklákkal és mindennel, amit egy magára valamit is adó erdő magában foglal. Innen is sötétben, de annál szebb időben mentünk el egy hostelbe, aminek a nem teljesen tele lévő 8 ágyas szobájáért fejenként négy eurót kértek el. Mivel hétfőn mongol vizsgára számíthattam, nem mászkáltunk már a városban, ehelyett gyorsan úsztunk egyet a négy euróban szintén benne lévő medencében, majd elkezdtünk mongolt fordítani.

Brünn még csendes főtere

Pénteken reggel, végül fájó szívvel hazafelé vettük az irányt, sokadszorra is megváltoztatva a tervet, és az Ulánbátorban megismert Júlia meglátogatása helyett este nem Berlinben, hanem Budapesten kötöttünk ki.

A stoppolás ezúttal kicsit lassabban ment, és Pozsonyban este be is ragadtunk, ahol végül a vonatozás mellett döntöttünk, részben Tunga unszolására. A vasúthoz - mely durván két és fél órát késett - egy kutyával stoppoló helyi lány vezetett el minket, és így éjjeli fél kettőkor már el is fordítottuk a kulcsot Tungánál a zárban.

Illetve tettük volna mindezt, ha a főbérlő nem felejti benne a sajátját a túloldalon... Fél órás csengetés és dörömbölés után árán sikerült is felverni az egész házat, kivéve őt...Vagy nagyon jól alszik, vagy csak lusta volt felkelni, mindenesetre újabb két órás utazás után végül fél négykor nálam kötöttünk ki, hogy még egy éjszakát együtt töltsünk az utazás után.

Költeni szinte csak kajára és a buszjegyekre költöttünk, tehát nem volt drágább ez az öt nap, mint itthon lett volna, és Tungával is elég jól lehetett utazni, nem panaszkodott semmire.

Kicsit sajnálom, hogy nem sikerült mind a 11 napot kihasználni, de annál jobban várjuk a téli szünetet.

Brünni katedrális

Dolní Dunajovice, Csehország

Napsütötte sziklák és a vár -  Dolní Dunajovice, Csehország

Dolní Dunajovice, Csehország